Jobbról egy akácos sül a júliusi nap sugaraiban, balról búza mered a mozdulatlan, felhők nélküli égbe. Mindent áthat a dél-alföldi kánikula, a puha, sárga homokból is forróság árad. A kocsmában azt mondták, erre kell menni, de még mindig semmi.

„Kúria? Az a kastély lesz, nem? Az Endre Zsigában”

- néztek egymásra a kerthelyiség egyik árnyékos asztalánál söröző helyiek. „Itt kimennek, aztán a buszmegállónál egy földúton balra.”

Néhány száz méternyi gyaloglás után az akácok között valóban tölgyek és idős díszfák tünedeznek elő, a földút pedig egy elhagyatott, önmagára már alig emlékeztető parkba torkollik. A fák alatt lépcső sejlik fel, mögötte, a lombok takarásában pedig a Bács-Kiskun megyei pusztában meghökkentően óriásinak tűnő, romos homlokzat. Megérkeztünk.

Néhány évtizede még gyönyörű parkból lehetett megközelíteni az épületet, és az akácerdő helyén is teniszpályák voltak. Helyben, az 1400 lakosú Petőfiszálláson kevesen ismerik a valaha nyolcszobás kúria történetét, az idősebbek közül is sokan csak arra emlékeznek, hogy a II. világháború utáni években egy ideig itt működött a kultúrház. Pedig a petőfiszállási Endre-kúria a 20. századi magyar történelem talán legsötétebb, leggonoszabb döntésének helyszíne: 1944. április 22-én Endre László belügyi államtitkár itt látta vendégül Jaross Andor belügyminisztert, Otto Winkelmannt, a Magyarországot megszálló SS-csapatok vezetőjét, Hans-Ulrich Geschkét, a biztonsági rendőrség magyarországi parancsnokát és Adolf Eichmann SS-alezredest, hogy döntsenek a magyar zsidóság sorsáról.

Több történész szerint is ezen a vacsorával egybekötött tanácskozáson határozták el, hogy minden magyar zsidót egyenesen Auschwitzba küldenek. Ezután indult a holokauszt történetének leggyorsabb és leghatékonyabb deportálási akciója, amiben a németekkel készségesen együttműködő magyar hatóságok az ország több százezer állampolgárát küldték a biztos halálba.

Ahogy az utóbbi 70 évben a petőfiszállásiak elfelejtették az Endre-kúriát, úgy igyekezett elfelejteni egész Magyarország, hogy az akkori magyar hatóságok tevékeny és lelkes, még Eichmannt is lenyűgöző együttműködése nélkül a németek nem tudtak volna elhurcolni és megölni több mint 400 ezer magyar zsidót. De ahogyan az Endre-kúria romjai is ott vannak még a petőfiszállási pusztában, a tölgyek lombjai alatt, úgy a rémtetteket sem lehet meg nem történtté tenni. Endre László politikai pályája pontosan azért rendkívül kényelmetlen a mindenkori magyar állam számára, mert mindennél jobban bemutatja, miért nem lehet letagadni vagy kizárólag a nyilasokra hárítani a magyar felelősséget a holokauszt bűneiben.

„A népügyész úr, illetve a politikai ügyész úr azt mondja, hogy mi ezt a bűnt nyíltan követtük el, és ebben az országban mindenki bűnrészes vagy áldozat ebben. Később pedig azt mondja, hogy hazugság az, hogy mi ebben a nagy perben a magyar népet is magunk mellé ültettük a vádlottak padjára. Én nem állítottam azt, hogy a magyar nép e tekintetben hol foglal helyet, nem kívántam magam mellé ültetni bűntársul, tehát a hazugságnak ez a vádja sem vonatkozik reám. A politikai ügyész úr állította be ezt a kérdést ilyképp, viszont ha ő azt látja, hogy az országban mindenki bűnrészes vagy áldozat volt, akkor kétségtelen, valami kapcsolat volt, amelyet nem én állítottam fel, sem a többi vádlott, hanem az ügyész úr egy elszólásából eredhet ez a vád” - mondta vitéz Endre László a Népbíróság előtt 1946. január 3-án, az utolsó szó jogán.

A legfőbb vádpont az volt vele szemben, hogy megszervezte több százezer magyar zsidó deportálását, valamint hogy a Sztójay-kormány államtitkáraként és nyilas kormánybiztosként más háborús bűnöket követett el. A tárgyaláson Endre végig azzal védekezett, hogy ő személyesen nem adott parancsot semmire, csak végrehajtotta a kormány döntéseit, nem tudta, hogy Auschwitzban halál vár a zsidók többségére, és hogy azokban az időkben ez volt a magyar nép többségi akarata, a kormány és ő csak ennek megfelelően cselekedett.

Dr. Újhelyi Szilárd politikai ügyészt a védekezésnek ez a harmadik pontja kifejezetten zavarta, ezért is tért ki rá külön a vádbeszédében. Azt mondta:

„Rá kell mutatnom arra, hogy a vádlottak még itt a tárgyaláson sem szűntek meg fáradozni azon, amin különben egész politikai működésük során valóban mindig fáradoztak, (...) hogy maguk mellé ültessék a vádlottak padjára magát a magyar népet is.

A fasizmus, amelynek magyar formáját végeredményben a vádlottak is képviselték, lényegileg tömegmozgalommá szervezett reakció volt. A vádlottak politikai működésük alatt mindent elkövettek, hogy az ország lakosságának minél nagyobb tömegét, minél nagyobb rétegét tegyék bűntársukká és vonják be azokba a cselekményekbe, amelyeket ők elkövettek.

Ők kezdték el azt a működést, amely odáig vezetett, hogy tizennégy éves gyermekekből gyilkosok lettek.

Ők kezdték el azt a tevékenységet, amely felszabadítva a rabló ösztönöket, ténylegesen bűntársukká tette a magyar közvéleménynek és a magyar társadalomnak meglehetősen nagy részét.

Akkor azonban, amikor arra hivatkoznak ezen a tárgyaláson, hogy tetteik elkövetésekor mögöttük állt a magyar közvélemény, tartozunk ezen a helyen a magyar népnek, a magyar demokráciának annyival, hogy leszögezzük, hogy a vádlottak hazudnak. (Taps a hallgatóság soraiban.) Az a közvélemény, amely megnyilvánulhatott hangosan és erőteljesen, valóban mögöttük állott. Ők voltak azok, akik minden lehetőségét eltiporták annak, hogy egy másik közvélemény ugyanolyan erővel kibontakozhassék, ők voltak azok, akik a politikai üldözés minden eszközét igénybe vették arra, hogy elnémítsák és letörjék a magyar közvélemény más irányú megnyilatkozásait.

Ha ők a közvéleménnyel akarnak takarózni, akkor csak azzal a mesterséges közvéleménnyel takarózhatnak, amely éppen az ő működésük következtében, éppen az ő működésük hatása alatt egyedül mutatkozhatott a felszínen, de nem hivatkozhatnak arra a közvéleményre, amely a felszín alatt élt, nem hivatkozhatnak arra közvéleményre, amely a nemzet ellenállásában ténylegesen is megmutatkozott, és akkor, amikor a népbíróság az ő tetteik felett ítéletet mond, akkor ennek az ítéletnek meg kell hiúsítania a vádlottaknak azt a kísérletét is, hogy a vádlottak padjára oda ráncigálják maguk mellé a magyar népet és a magyar társadalmat is.”

Újhelyi, aki 1940 óta a Magyar Kommunista Párt tagja volt, tényleg személyesen is részt vett a magyar ellenállásban, amiért a háború alatt többször le is tartóztatták. Abban viszont Endre Lászlónak igaza volt, hogy az ügyész nem volt következetes a vádbeszédében, mert hiába kérte ki a magyar közvélemény nevében a bűnrészességet, nem sokkal korábban még azt mondta:

„Éppen az a fő jellemvonása ennek a pernek, hogy

az egész ország, az egész nép valamiféle formában részesévé vált ennek a pernek, vagy mint tettestárs, vagy mint bűnrészes, vagy pedig mint áldozat.”

Újhelyi és az egész magyar nemzet küzdött a dilemmával, hogy melyik szerepet vegye fel a II. világháború után. Egyrészt ott volt az áldozatoké, az országé, ami a németek oldalán belesodródott a háborúba, aztán amikor ki akart volna ugrani, német megszállás alá került, német követelésre kiadta zsidó állampolgárainak többségét, később a németek a nyakára ültették Szálasi Ferencet, egy őrült fajgyűlölőt, aki a végsőkig kifacsarta tartalékait, végül pedig mérhetetlen szenvedést okozva végigvonult rajta a front, és újra elvesztette a trianoni egyezménnyel elcsatolt, de később Hitler kegyéből visszakapott területeit. Másrészt viszont azzal is kezdeni kellett valamit, hogy a németeknek valóban messze a magyarországi volt a leggyorsabb és leghatékonyabb kitelepítési akciójuk, és a munka oroszlánrészét látható lelkesedéssel végezték a magyar hatóságok, hogy a háború alatti kurzus 1944-ig semmiben nem különbözött a háború előttitől, hogy a Horthy-rendszer mind a 24 évét áthatotta az antiszemitizmus, hogy Magyarország legtöbb településén inkább kényelmetlenül érintette a lakosokat a néhány zsidó túlélő hazatérése a haláltáborból, hiszen a vagyonukat már széthordták a szomszédok, és hogy

még a nyilasuralom sem ártott annyit a magyar zsidóságnak, mint amennyit a magukat konzervatív úriembereknek tartó politikusokból álló, Horthy Miklós kormányzó által kinevezett Sztójay-kormány.

Már a Népbíróság ügyészei és vádlottjai is jól látták, hogy a II. világháborút Magyarországon senki nem vészelhette át pusztán szemlélőként, így vagy úgy, de mindig állnia kellett valamelyik oldalon. A legtöbben persze egyszerre áldozatok, cinkosok is, de letagadni egyik szerepet sem lehet. Endre László politikai pályafutása ezt a szörnyű kettősséget képezi le, hiszen a magyarok egyszerre voltak Endre áldozatai és felbujtói is.

Endre László tipikus magyar dzsentricsaládba született 1895. január 1-jén. Apja, Endre Zsigmond nem volt különösebben vagyonos ember, az abonyi járás szolgabírájaként és a félegyházi járás főszolgabírájaként, majd parlamenti képviselőként szerzett elismerést magának. A családban generációk óta váltakozott a Zsigmond és a László keresztnév az elsőszülött fiúk között, így lett Zsigmond fia László, ahogyan az apja is az volt. Az öreg Endre Zsigmondra unokája (aki szintén Zsigmond) így emlékezett a 2005-ben bemutatott, Leszármazottak című dokumentumfilmben: „Érdekes, nagyapámnak nem volt nagy vagyona, se nagy, magas állása, de valahogy nagyon nagy tekintélye volt a képviselőtársai közt, és szerették.”

Idősebb Endre Zsigmond több mint 200 katasztrális holdon (115 hektáron) gazdálkodott Kiskunfélegyháza határában Szentkút és Ferencszállás között. (Ebből a két szállásból jött létre az ‘50-es években Petőfiszállás, de amikor Endréék a birtokaikról beszéltek, mindig Szentkútként emlegették a földet.) Endre Zsigmond még a századfordulón fogott hozzá, hogy szentkúti birtokát modern gazdasággá fejlessze, gabonát és szőlőt termesztett, valamint erdőgazdálkodással foglalkozott. A földek jól jövedelmeztek, és a család szerette a pusztán múlatni az időt, ezért úgy döntöttek, a meglévő lakóépületek bővítésével kúriát építenek Szentkútra. A vályogból készült épületet visszaemlékezések szerint maga Endre Zsigmond tervezte, és nem kímélte a pénzt: a teljesen alápincézett házban 8 szoba volt, valamint villanyvezeték és gázvilágítás, a környéken szokatlan méretei miatt pedig a helyiek hamar elkezdték kastélynak hívni, és ez a megnevezés a mai napig megmaradt a petőfiszállási köznyelvben.

A fiatal Endre László számára ez a kúria jelentette a családi otthont, és később, hivatalnokként is szeretett itt időzni, az sem érdekelte, ha sokat kellett utaznia, hogy Szentkúton tölthesse a hétvégét.

A szentkúti Endre-kúria azonban az első világháborúig csak egy volt a tömérdek magyar vidéki nemesi kúria közül, ahogy az Endre család sem különbözött semmiben a vidéki nemesi családok többségétől. De az I. világháború és az azt követő káosz évei mindent megváltoztattak.

Endre László 20 évesen, 1915-ben, másodévesként hagyta ott a jogi egyetemet, hogy katonai szolgálatra jelentkezzen. A Jászkun huszárezred főhadnagyaként először az orosz frontra került, de később más harctereken is szolgált, hősiességéért több kitüntetést is kapott. 1917-ben veteránként tért vissza az egyetemre, ahol 1918-ban jogi diplomát szerzett. Meg is választották szolgabírónak a ma Romániához tartozó Temesrékason, hivatalát azonban nem tudta átvenni a román megszállás miatt, már csak azért sem, mert nem volt hajlandó a megszállók akaratának megfelelve felesküdni a román törvényekre.

Közben Budapesten, a Tanácsköztársaság hónapjai alatt letartóztatták Endre Zsigmondot, Endre László visszaemlékezései szerint ez tovább szította az ezidőtájt egyre erősödő antiszemitizmusát.

„Befolyásolt felfogásom kialakításában kétségtelen az a tény is, hogy édesatyámat az 1919-es Tanácsköztársaság idejében (...) több mint két hónapon keresztül Korvin-Klein Ottó utasítására súlyosan bántalmazták. Befolyásolt az is, hogy Návay Lajost (földbirtokos, képviselő, a vörösterror áldozata) és társait Kiskunfélegyházán és Abonyban a kommunisták kivégezték. Befolyásolt, hogy ennek a vármegyének a földjén Szamuely halálvonata sokszor száguldott végig és a kalocsai, szolnoki, dunapataji ellenforradalomnál számos Pest megyei is vesztette életét.”

Endre László a Tanácsköztársaság hónapjait a szentkúti birtokon töltötte, a kommunisták bukása után viszont szinte minden nyílt és titkos ellenforradalmi szervezetbe belépett, részt vett egyebek mellett a Magyar Országos Véderő Egylet, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Kettőskereszt Vérszövetség és az Etelközi Szövetség ellenforradalmi terrorakcióiban, elsősorban a Duna-Tisza-közén. A szervezetek közül több már ekkor is kifejezetten antiszemita csoportosulás volt, Endre László maga is hinni kezdte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a zsidóság aknamunkája miatt vesztette el a háborút, hogy a hadsereg zsidó beszállítóinak nyerészkedése miatt nem volt megfelelő a katonák ellátmánya és felszerelése, és hogy a Magyar Királyság térdre kényszerítése összeesküvés eredménye, hiszen Magyarország tulajdonképpen úgy vesztette el a háborút, hogy annak befejezésekor nem állomásoztak a területén idegen csapatok.

Egyik későbbi, 1942-ben megjelent cikkében már a Szarajevóban Ferenc Ferdinánd koronaherceget megölő, és ezzel a háborút kirobbantó Gavrilo Principről is teljes bizonyossággal állította, hogy zsidó volt, ezzel pedig Endre bizonyítottnak vélte, hogy az egész első világháború zsidó összeesküvés eredménye. A Tanácsköztársaság és a vörösterror elmélyítette Endre otthonról hozott antikommunizmusát és a liberálisokkal szembeni megvetését is, a Károlyi-kormányt és a Tanácsköztársaságot, elsősorban az ekkori kormányokban helyet kapó zsidókat tette felelőssé a Magyarország számára különösen súlyos következményekkel járó trianoni békéért is.

A második világháború után több erősen megkérdőjelezhető forrás is állította, hogy Endre László a Tanácsköztársaság után Prónay Pál különítményese volt, ami ebben a formában valószínűleg nem igaz. Az viszont tény, hogy Endre tevékeny részt vett a Tanácsköztársaság utáni „rendcsinálásban”, azaz ellenforradalmi terrorakciókban az ország középső részén.

A börtönből kiszabaduló Endre Zsigmond közben Horthy Miklós Szegeden szervezkedő emberei és az ország többi nagyvárosa között fontos összekötőponttá szervezte a szentkúti kúriát, rendszeresen itt pihentek meg az ellenforradalom futárai. Egyes források szerint Endre Zsigmond később a kormányzó megbízására részt vett a fehérterror rémtetteit vizsgáló bizottságok munkájában is, ami lényegében a súlyosabb gyilkosságok eltussolását jelentette, mindezt úgy, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt jogvédő Irodájának adatgyűjtése szerint Endre Zsigmond személyesen is felelős volt jogtalan letartóztatásokért a fehérterror idején.

Endre László Pest vármegyei adattárban 1939-ben közölt alispáni életrajza szerint ő ebben az időben „lovas karhatalmi alakulatokat szervezett”. 1921-ben aztán saját lovas különítményével vett részt a Burgenland elcsatolását megakadályozni kívánó nyugat-magyarországi harcokban, a parancsnoksága alatt harcoló különítmény egyik tagja a saját apja volt. Ezzel is megerősítették Horthy Endre családba vetett bizalmát, aminek eredményeképp 1923-ban Endre Lászlót nyugat-magyarországi tevékenységéért vitézzé avatták, és ő lett a gödöllői járás főszolgabírája. Ahhoz, hogy ennyire fiatalon megkapta ezt a fontos posztot, persze szükség volt a Horthy feltétlen bizalmát élvező apja közbenjárására is.

Endre Lászlót a ‘20-as években már hírhedt antiszemitaként tartotta nyilván a magyar közvélemény, a magyar szélsőjobboldaliak gyakran hivatkoztak pozitív példaként a járására, mondván, Endre a bizonyíték, hogy közülük való emberek is jó szolgálatot tesznek a magyar közigazgatás vezetői posztjain. Bizonyos értelemben Endre valóban bevált főszolgabíróként: pontos, határozott és munkamániás hivatalnokként emlékeznek rá a kortársai, de legjobban azzal rítt ki a korszak főszolgabírái közül, hogy nem volt korrupt.

Ha a pénz nem is, politikai meggyőződése viszont nagyban befolyásolta a munkáját. Korabeli tudósítások szerint hírhedt fehérterroristákat foglalkoztatott a járásban, Vannay Lászlónak például Endre szerzett leventeoktatói állást Rákoscsabán. Annak a Vannaynak, aki 1920-ban legalább három kommunistát megölt Kiskunfélegyházán, 1926-ban pedig a nyílt utcán vasbottal támadta meg a zsidó származású Vázsonyi Vilmos képviselőt, mert az a frankhamisítási botrány után elítélte a frankhamisítókat. A ‘20-as évek antiszemita és antikommunista közérzületéről sokat elmond, hogy Vannay ellen a fehérterror rémtetteinek kivizsgálása során eljárás indult, de kormányzói kegyelemben részesült, majd miután 1926-ban megtámadta Vázsonyi Vilmost, csupán néhány pengős bírságra ítélték, és a Magyarország című lap tudósítása szerint elfogadták azt a védekezését, hogy a parlamenti képviselő elleni támadás azért nem minősül hatósági személy elleni erőszaknak, mert a támadás oka nem Vázsonyi képviselői minőségben tett felszólalásai voltak, hanem parlamenti tevékenységén kívüli megnyilvánulásai.

Endre László főszolgabíróként igyekezett megkeseríteni a járásában élő zsidó iparosok életét is. Korabeli sajtóbeszámolók szerint rendszeresen tartott ellenőrzéseket kizárólag a zsidó tulajdonú üzletekben, a tulajdonosokat pedig 10-15 napos elzárásra ítélte, valamint súlyos bírságokat szabott ki rájuk. Az Újság és az Est című lapoknak tudósító Lévai Jenő szerint Endre megbüntette például Lőwy Ignác isaszegi szikvízgyárost, amiért porosak a polcai, valamint néhány üvegen nem megfelelő címkét alkalmaz, Haas Géza vendéglőst, amiért „egy grammot téved a szatócsmérlege”, Glück Lajos szatócsot, amiért „egyes élelmiszerek tüllel nem voltak letakarva” és „nem volt minden egyes csomagon árjelzés, hanem csak egy táblán összesítve” , Ádler Vilmos szatócsot, amiért „a pult nem volt lesúrolva” , „a padlón lábnyomok voltak” és „egy veder szemét az üzlethelyiség sarkában állott” , Steiner Sámuel péket pedig azért, mert nem volt légyháló a saját ebédjén, és 7 dekagrammot tévedett az 500 kilós mázsája. A kistarcsai Sonnenschein Zsigmondné pedig több napi elzárást kapott, mert tiltott helyen legeltek a libái. Endre László tehát

hosszabb ideig tartotta fogva Sonnenschein Zsigmondnét a libák miatt, mint amennyi ideig Vannay László volt a fogdában Vázsonyi Vilmos megtámadása után.

A főszolgabíró gyakorlatára külön megjelölést alkalmaz a magyar történetírás, bürokratikus antiszemitizusnak nevezik az ilyesmit. Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek szerint a bürokratikus antiszemitizmus a ‘30-as és ‘40-es évekre országszerte általánossá vált, és ennek keretében a magyar közigazgatás hivatalnokai adminisztratív eszközökkel igyekeztek ellehetetleníteni a zsidók életét, a zsidó vállalkozások működését. Ennek volt bajnoka Endre László.

link Forrás

Endre hazai ténykedése mellett a hasonlóan gondolkodó külföldi politikusokkal is kereste a kapcsolatot, 1924-ben találkozott Mussolinivel, 1928-ban pedig az Egyesült Államokban látogatta meg egy hivatalos magyar delegáció tagjaként a híresen antiszemita Henry Fordot és Calvin Coolidge elnököt. Az Egyesült Államokból visszafelé jövet Münchent is útba ejtette, ahol egy helyi újságíró találkozót szervezett Endre és Adolf Hitler között.

Endre Zsigmondból közben országgyűlési képviselő lett, növekvő befolyásáról árulkodott, hogy a magyar politikai és szellemi élet egyre több kiemelkedő alakja látogatott el hozzá a szentkúti kúriába. Megfordult itt Klebelsberg Kunó, József főherceg, Teleki Pál, Gömbös Gyula, valamint belga, francia, finn, észt és német nemesek is. A családfő ügyesen növelte befolyását és szerzett barátokat fontos helyeken. A ‘30-as években azon is elkezdett dolgozni, hogy az országba visszatérő pálos rend megkapja az Endre-földek határán lévő szentkúti Mária-kegyhelyet, és 1940-ben le is telepedtek itt a szerzetesek.

A zsidók vegzálása és az erről szóló sajtóhírek csak tovább építették Endre tekintélyét a magyar szélsőjobboldali körökben. A főszolgabíró a ‘20-as évek végétől több fajvédő szervezetet is támogatott, valamint tanulmányozni kezdte a korszak magyar és külföldi fajelméleti irodalmát. A ‘30-as években már ő maga is írt ilyen cikkeket, 1934-ben például a Magyar Közigazgatás című szaklapban jelent meg A kóborcigány-kérdés rendezése ügyében című tanulmánya, amiben azt javasolta, hogy

a kóborcigányokat munkatáborokba kellene gyűjteni, ott pedig sterilizálni őket.

1936-ban A berni per tanulságai címmel jelentetett meg tanulmányt. A berni per a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című antiszemita pamflet valóságtartalmáról szóló bírósági eljárás volt a ‘30-as években, de csak tovább növelte azok számát, akik hittek az összeollózott összeesküvéselmélet eredetiségében. A Cion bölcseinek jegyzőkönyveit Hitler is hiteles forrásként kezelte, és Endre László is valódinak vélte őket. Tanulmányában Endre többek közt a zsidóság kitelepítését javasolta Európából. Ezt írta:

„A cél: a világ keresztény és általában nemzsidó kultúrájának a zsidó szabadkőműves befolyástól való mentesítése s ebből a célból mindazon területekről való kiszorítása, ahol ezt a kultúrát veszélyezteti. Ebből a célból szükséges, hogy a zsidó nép, mely mintegy faji közösség részese, az egész világon szétszórt nemzetet alkot, önálló országhoz jusson. Új hazájában, mint más nemzetek, kizárólagosan saját faji adottságainak megfelelően élje nemzeti életét, kövesse vallását, művelje kultúráját és eszerint rendezkedjék be. Ehhez az is szükséges, hogy az új hazában, végső letelepedési területén uralkodó, de ne élősdi faj legyen. Az új hazában ne csak a vezető társadalmi rétegek, a gazdagok, a plutokraták és arisztokraták legyenek zsidók, hanem az iparosok, a kereskedők, a munkások, a béresek is közülük valók legyenek.

A zsidóság csak ezzel háríthatja el magáról azt a ma teljesen jogosult vádat, hogy élősdi faj, mely csak más, ellene kellőleg védekezni tudó fajok munkájának, életnedvének kiszipolyozásával tudja létét fenntartani.”

Ezt a zsidó hazát Endre Palesztinában, Madagaszkáron vagy valahol Oroszország távol-keleti, esetleg szibériai területein vélte megvalósíthatónak.

A főszolgabíró antiszemita túlkapásai azonban szúrták néhány vármegyei felettes szemét, és Endre egyre többször zördült össze a mérsékeltebbekkel, volt, hogy a Belügyminisztériumból kellett rendre inteni. 1937-re Endre már tarthatatlannak érezte a helyzetet, ezért apja intései ellenére jelöltette magát az épp megüresedett lovasberényi parlamenti képviselői helyre. Tette mindezt annak ellenére, hogy akkor a kormánypárt már állított saját jelöltet a választáson. Így borítékolható volt az eredmény: Endre leszerepelt, 1732 szavazatával csak a harmadik lett a kormánypárti jelölt és a győztes Grieger Miklós katolikus pap mögött.

Ezek után Endre főszolgabírónak sem mehetett vissza Gödöllőre. Úgy döntött, politikai pályára lép, gróf Széchenyi Lajossal megalapították a Fajvédő Szocialista Pártot és irodát béreltek az Andrássy út 60-ban. Nem sokkal később Endre „életszerződést” kötött Szálasi Ferenccel, és pártja egyesült a Szálasi-féle Nemzeti Akarat Pártjával, így jött létre a Magyar Nemzeti Szocialista Párt, ami 1937. október 23-án tartotta első nagygyűlését a Budai Vigadóban. Az eseményről a budapesti német diplomaták is küldtek jelentést a Harmadik Birodalom náci vezetőinek, feltételezve, hogy Endréékben jó szövetségesre találhatna az NSDAP.

De Endre Lászlónak nem kellett sokáig a pártszervezéssel foglalkoznia, ugyanis ismét a lehető legszerencsésebben alakultak a dolgai. Darányi Kálmán miniszterelnök engedményekkel akarta leszerelni a nyilasok kormányellenességét, Endre Zsigmond pedig lobbizni kezdett a kormányzónál a fia érdekében. Darányi úgy hitte, hogy ha magas hivatali poszthoz juttatja a Magyar Nemzeti Szocialista Párt egyik vezetőjét, azzal egy időre leszerelheti a szélsőjobboldaliakat. Így választották Endre Lászlót kormánypárti támogatással 1938-ban a legfontosabb, legnagyobb és legnépesebb magyar vármegye, Pest-Pilis-Solt-Kiskun alispánjává.

A magyar szélsőjobboldal ünnepelt, ez volt ugyanis az első igazán jelentős politikai győzelmük a háborút megelőző években. Egy nyilvánvalóan közülük való politikus megszerezte a legfontosabb magyar vármegye alispáni székét, azaz az akkori magyar vármegyei közigazgatás legtekintélyesebb posztját, aminek betöltőjét magyar hivatalnokok tízezrei tekintették viszonyítási pontnak.

Az alispán nem csupán a főispán helyettese volt, hanem a vármegyei hivatalszervezet vezetője is, és amellett hogy a kormány rendeleteit kellett végrehajtania, intézkedési joga volt minden olyan ügyben, amit jogszabály nem utalt más szerv hatáskörébe.

Endre László pedig élt is ezzel a joggal, ott kezdte a munkát, ahol gödöllői főszolgabíróként abbahagyta. Évtizedes törvényeket ásott elő annak érdekében, hogy valamilyen jogalapja legyen vegzálni a vármegyében élő zsidókat és a szocialistákat, sokszor még a hatályos jogszabályok kereteit túlfeszítve is igyekezett kifejezésre juttatni antiszemitizmusát. Emellett persze arról is gondoskodott, hogy a vármegyei apparátus maradéktalanul végrehajtsa a ‘38-ban, ‘39-ben, majd ‘41-ben és ‘42-ben érkező zsidótörvényeket.

Endre a háború kitörését és Magyarország hadba lépését is üdvözölte, ebben is új alapot látott a zsidósággal szembeni fellépésre.

„...az volt a meggyőződésem, hogy a zsidóság nem velünk, hanem az ellenséggel tartja fenn az összeköttetést és a rokonszenvet” - mondta ‘46-ban a Népbíróság előtt arról, miért sokasodtak a zsidóellenes intézkedései a háború alatt. „...fokozott figyelemmel kísértük azt a gazdasági és szellemi irányú tevékenységet, amely a zsidóság részéről a vármegyében megnyilvánult. (...) Amikor az első világháború szerencsétlenül véget ért, már akkor is a zsidóságot tettük ezért nagyrészt felelőssé. A zsidók szállítottak papírbakancsot, ők hamisították az élelmiszereket és követtek el nagyon sok más háborús bűncselekményt, amelyekről az akkori igazságszolgáltatás aktái tudnak beszélni” - visszhangozta a korszak legkedveltebb összeesküvés-elméletét még a háború után is.

Endre a háborúra hivatkozva megtiltotta a zsidóknak a disznózsír vásárlását. „...védtem a vármegye margarin- és disznózsír-készletét. Libazsír sok volt a piacon, de a keresztény munkásság azt nem tudta megfizetni. A zsidóságnak azonban megvolt erre az anyagi lehetősége. Egyébként vallási parancsai is tiltották a disznózsír használatát.”

A „köznyugalom biztosítása” érdekében megtiltotta a nem Pest megyei zsidónak a fürdők használatát, mert „több oldalról jelentéseket kapott, hogy incidensek voltak amiatt, mert a zsidók túlzott mértékben lepték el a fürdőket”. Ezt a rendelkezését később egy felülvizsgálat miatt vissza kellett vonnia, ahogy végül nem tudta elfogadtatni azt a tervét sem, ami kötelezte volna a zsidó boltosokat a boltjaik megjelölésére. 1942-ben előírta volna, hogy a zsidók csak külön fülkékben utazhassanak a vonatokon, és légvédelmi okokból megpróbálta betiltani, hogy gyertyákat gyújtsanak a zsidó temetőkben. Már 1943-ban síkra szállt a zsidóság teljes elkülönítése, valamint kitelepítése mellett. Eközben pedig minden követ megmozgatott, hogy a vármegyében lévő Zsidó község neve megváltozzon, annak ellenére, hogy a névnek semmi köze nem volt a zsidókhoz. Endre ezt végül 1943-ra tudta keresztülvinni, a belügyminiszter ekkor a lakosság tiltakozása ellenére Vácegresre változtatta a település nevét.

Rendelettervei közül több olyan is volt, amit nem tudott elfogadtatni, a fürdőrendeletet pedig egy belügyminiszteri vizsgálat miatt kellett visszavonnia, de a feletteseivel való csatározás, és az erről írt lelkendező sajtóbeszámolók csak növelték tekintélyét és népszerűségét a szélsőjobboldalon. Ezt mutatja az is, hogy 1942-ben újra kiadatta A zsidókról című tanulmányát, amihez ekkor már Méhely Lajos zoológus, a magyar „tudományos fajvédelem” kiemelkedő figurája írt előszót, akit Endre akkoriban több vármegyei népművelési rendezvényre is meghívott, hogy vele együtt a zsidókról, mint kártevőkről szónokoljon. A tanulmány újabb kiadásának végszavában már ez szerepel:

„A zsidókérdés megoldására tett javaslataim tekintélyes része azóta már valóra vált. Sürgősen szükség volna azonban Európa újjárendezése során a zsidóságnak a kontinensről való végleges kitelepítésére, addig pedig, amíg ez megtörténhetik, ghettoszerű teljes elkülönítésére.” Ezek után a zsidó származású amerikai üzletember, Theodore N. Kaufman Németország feldarabolásáról és a németek sterilizációjáról szóló, 1941-es Germany Must Perish! (Németországnak pusztulnia kell!) című kiáltványáról írt néhány mondatot, majd levonja a következtetést:

„A tét túlságosan nagy. Élet, vagy halál. Vagy ők, vagy mi. Számoljunk le tehát velük úgy, hogy a zsidó világuralom álmát örökre kitörölhessük szótárunkból és mindnyájunk emlékezetéből.”

Endre Lászlóra leginkább a vidéki zsidóság hóhéraként, a deportálások megszervezésében játszott kulcsszerepe miatt emlékszik a magyar történetírás, de a hivatalnok nem a föld alól bújt elő 1944-ben: a két világháború között végig magas beosztásban képviselte a magyar államot. Pedig 1920 és 1944 között, azaz Endre főszolgabírói és alispáni pályafutása alatt Budapestet nem érte külső nyomás azért, hogy hatalomban tartsák a nyilvánvalóan szélsőségesen antiszemita hivatalnokot. Magyarország nem állt német megszállás alatt, nem a Gestapo ellenőrizte a magyar belpolitikát, Endrét mégsem váltották le. Bizonyos időközönként a kormánypárt mérsékeltebb politikusai körében születtek ugyan tervek Endre kiszorításáról, de olyan nagyon senki nem törte magát azért, hogy ezeket végig is vigye, amikor pedig esetleg mégis forróvá vált valamiért Endre talpa alatt a talaj, egy befolyásos jóakaró mindig kimentette.

Endre László az ideális szélsőjobboldali hivatalnok megtestesítőjeként a saját jogán volt fontos része a magyar közéletnek, a magyar államszervezet pedig nem vetette ki magából, hiszen támogatóinak száma az évek során egyre csak nőtt. Hivatali tetteiért tehát nagyon nehéz mást okolni, mint őt magát, és azt a magyar államot, amelyik kinevezte és hagyta magát általa képviselni.

Endre László karrierje 1944 márciusában érkezett újabb mérföldkőhöz: ajánlatot kapott, hogy legyen a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára. A németek március 19-én a Kárpátokhoz közeledő keleti front biztosítása érdekében megszállták Magyarországot, de nem váltották le a kormányzót, csak új, németbarát kormány kinevezésére bírták rá Horthyt. Az új kormányfő Sztójay Döme, Magyarország korábbi berlini követe lett. A kormányban német nyomásra a szélsőjobboldaliak kapták meg a belügyi tárcát, az Imrédy Béla-féle Magyar Megújulás Párt politikusa, a felvidéki Jaross Andor lett a belügyminiszter, a minisztérium politikai államtitkára pedig a nyilasokat képviselő Baky László korábbi csendőrőrnagy. De egyiküknek sem volt közigazgatási tapasztalata, ezért Jaross Endre Lászlót kérte fel a belügy főhivatalnokának.

A megkeresés épp nagy munkában érte a Pest megyei alispánt: a német megszállás után rögtön saját hatáskörben, felhatalmazás nélkül újabb zsidóellenes vármegyei rendeletek szövegezésébe kezdett. Kádár Gábor és Vági Zoltán szerint Endre 72 óra alatt 9 rendeletet adott ki a vármegyéjében, ezekben egyebek mellett megtiltotta, hogy a zsidók cukorjegyet, valamint zsírt kapjanak, elkobozta a rádióikat, elrendelte a zsidó írók műveinek kiselejtezését a könyvtárakból és a kirakatokból, felülvizsgálta a zsidóknak kiadott iparengedélyeket, és elrendelte a megbízhatatlannak minősített zsidók és kommunisták internálását.

Jaross kérése után Endre Zsigmond megpróbálta lebeszélni a fiát, hogy elvállalja az államtitkári posztot. Azzal érvelt, hogy a német megszállás miatt elveszett az ország önállósága, így lehetetlen felelősen politizálni, Endre László azonban nem hallgatott rá. Néhány nappal később a budapesti rövidhullámú rádión be is olvasták a hírt: „Vitéz dr. Endre László a belügyminiszter mellett adminisztratív államtitkár munkakörét tölti be. Az ő hatáskörébe tartozik a zsidókérdést érintő minden intézkedés végrehajtása.”

A hiperaktív Endre hamar kiterjesztette befolyását a minisztériumban, ebben a minisztériumi munka iránt kevéssé érdeklődő Jaross és Baky nem is akadályozta. Jaross kezdetektől Endrére szignálta a zsidóügyeket, és idővel a Baky államtitkárságához tartozó ügyek jelentős részét is átvette.

A tárcánál jog szerint éles határ húzódott a politikai és a közigazgatási államtitkár feladatai között. Hivatalosan az előbbi, azaz Baky irányította a rendvédelmi szervek munkáját, Endre azonban ezen a területen is kinevezésekbe szólt bele, közvetlenül utasította a Baky irányítása alá tartozó minisztériumi osztályokat, és gyakran még Baky jelenlétében is „hatóságaim”-ként és „közbiztonsági szerveim”-ként hivatkozott a hivatalosan az államtitkártársának felelő testületekre, például a csendőrségre. Kádár és Vági szerint Endre „lényegében teljhatalmú zsidóügyi kormánybiztosként működött”, éppen ezért a háború után világszerte őt tartották a magyar holokauszt elsőszámú felelősének, és csak utána Jarosst, Bakyt vagy Sztójayt.

Az 1944-es német megszállás nem hasonlított igazi megszállásra. Hitler Edmund Veesenmayer tanácsára változtatott az eredeti terveken, és nem verte szét a magyar honvédséget, valamint a környező csatlós államok hadseregeit sem eresztette rá a magyar területekre. Helyette fenntartották a szuverenitás látszatát, Horthy a helyén maradt, nagyjából érintetlenül hagyták a közigazgatási és katonai szervezetrendszert. Számításuk bevált, hiszen minimális erőfeszítéssel, néhány száz emberrel teljes befolyást szereztek az ország erőforrásai felett.

A magyar szuverenitás látszatát erősítette, hogy a kollaboráns Sztójay-kormány többségében nem új emberekből állt, hanem már jól ismert szereplőkből, a németeknek ugyanis nem esett nehezére kimazsolázni a magyar politikusok közül a leginkább németbarátakat és antiszemitákat, volt belőlük bőven elég. A tíztagú Sztójay-kormány 8 minisztere nem először foglalt el tárcavezetői posztot, hanem a Horthy-rendszer korábbi kormányaiban is szerephez jutottak.

A német megszállók tisztában voltak vele, hogy bármit is akarnak elérni, elemi szükségük van a magyar hatóságok közreműködésére. Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal elnöke már a megszállás idején megjegyezte, hogy „saját munkaterületén nehezen tudna a magyar rendőrség és a csendőrség közreműködéséről lemondani”, hiszen a német Biztonsági Rendőrség csak egy 500-600 fős alakulatot küldött Magyarországra.

A megszálló németekkel érkezett Magyarországra Adolf Eichmann SS-alezredes is, akit saját elmondása szerint is kifejezetten azért küldtek ide, hogy megszervezze a zsidók deportálását. A II. világháború után, argentínai bujkálása idején azt írta, „Magyarországon az volt az alapfeladatom, hogy az összes zsidót a lehető legrövidebb időn belül szállítsam ki az országból”. Német szempontból Eichmann sikere elsöprő volt,

a holokauszt során soha nem sikerült annyira rövid idő alatt annyi zsidót deportálni, mint 1944 tavaszán Magyarországról, a Sztójay-kormány idején.

Veesenmayer későbbi beszámolója szerint 1944. július 11-ig 437 402 zsidót deportáltak, túlnyomó többségük az auschwitzi gázkamrákban végezte. Ez a néhány hét alatt lezajló akció lényegében kiirtotta a magyar vidéki zsidóságot.

Mindezt Eichmannak úgy sikerült keresztülvinnie, hogy alig 150-200 német állt a parancsnoksága alatt. Ha ebből levonjuk a sofőröket, őröket és titkárnőket, kb. 20 tiszt és tiszthelyettes marad, ők vettek részt Eichmann utasításai alapján a tényleges munkában.

Mikor az alezredes Magyarországra érkezett, tapasztalta ugyan a magyarok németbarátságát (menetoszlopát több településen is alkohollal kínálták a helyiek, így az osztag több tagja is részegen érkezett Budapestre), de a német megszálló erők alacsony létszáma láttán Eichmann kételkedett abban, hogy teljesíteni tudja megbízatását. Így emlékezett vissza: „Mikor Magyarországra utaztam, az aggodalmaimon kívül nem volt semmim. Aztán jött Endre, és (...) (a berlini parancs) gyakorlati kivitelezését ez oly mértékben megkönnyítette számomra, ahogy arról korábban nem is álmodhattam. Annyira, hogy tulajdonképpen

az ujjamat sem kellett megmozdítanom.”

Egy 1980-ban megjelent beszámolójában pedig így fogalmazott: „Dr. Endre jó képességű férfi volt, rá és Bakyra vezethető vissza az a körülmény, hogy Magyarország volt majdnem az egyetlen olyan ország, ahol a zsidókérdés megoldásában semmilyen adminisztratív vagy egyéb alapvető nehézséget nem tapasztaltunk.”

1944 tavaszán kb. 760-780 ezer zsidó élt Magyarországon, ők alkották ekkorra a német ellenőrzés alatt álló Európa utolsó, lényegében érintetlen izraelita közösségét. 1944-ben a Magyar Statisztikai Szemle 4-5. számában Kovács Alajos azt írta, hogy a 3 évvel azelőtti népszámlálás 725 ezer izraelitát talált az országban, és további kb. 100 ezer lehet a kitértek és vegyes házasságban élők száma, azaz összesen 825 ezer, akkori szabályok szerint zsidónak minősülő állampolgára volt Magyarországnak a háború első éveiben. Munkaszolgálaton a német megszállásig kb. 25-40 ezer magyar zsidó halt meg, az 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás során pedig 15 ezren. Rajtuk kívül sokan elmenekültek az országból, de közben érkeztek zsidó menekültek a környező államokból is.

1944-ben a magyar zsidók helyzete Európában egyedülálló volt, eddigre a nácik és szövetségeseik már több mint 4 millió zsidóval végeztek. A németek szabadon döntöttek a leigázott keleten élő zsidók sorsáról, éppen úgy, ahogy a német, osztrák és cseh zsidókéról. Nyugaton és a nácikkal szövetséges keleti államokban (így Magyarországon is) viszont a zsidóság sorsa politikai alkudozás tárgya volt a németek és a helyi vezetők között. Kádár Gábor és Vági Zoltán szerint jól látszik, hogy a nácik ezekben az országokban többnyire a saját katonai érdekeik alapján mérlegeltek és kompromisszumokat kötöttek, hiába voltak nyomasztó erőfölényben a román, a magyar, a szlovák vagy az olasz kormányokkal szemben.

„El kellett dönteniük, melyik cél a fontosabb: a zsidók deportálása egy-egy adott országból, vagy a román olaj biztosítása a Wehrmacht számára, a magyarországi svábok újoncozása a Waffen-SS-be, esetleg az olasz-német katonai együttműködés a Földközi-tenger térségében és Észak-Afrikában” - írják A végső döntés című könyvükben.

A németeknek ráadásul a kollaboráns kormányok hivatali apparátusára is szükségük volt a deportálásokhoz, hiszen 1942-ig Franciaország déli felén, ‘43 őszéig Olaszországban, ‘44-ig pedig Szlovákiában és Magyarországon sem állomásoztak csapataik, akik meg tudták volna szervezni a zsidók elszállítását. Közben a keleti-frontról érkező egyre rosszabb hírek is folyamatosan rontották Berlin alkupozícióját Rómával, a Vichy-kormánnyal, Bukaresttel vagy Budapesttel szemben.

Számos történelmi példa bizonyítja is, hogy ebben az ügyben a kollaboráns országok vezetőinek egyáltalán nem volt lehetetlen nemet mondania a német követelésekre. A finn miniszterelnök például 1942-ben azzal hárította el Himmler deportálásokra vonatkozó felvetését, hogy Finnországban nincs zsidókérdés, és a dolognak nem lett következménye, a kb. 2000 fős finn zsidó közösségért ugyanis a németeknek nem érte meg konfliktusba keveredni a finnekkel. Finnországból összesen 8 külföldi zsidót adtak át a náciknak. A többiek a finnek mellett harcoltak az oroszok ellen, még zsinagóga is működött miattuk a fronton, és több zsidó származású finn tiszt kapott vaskeresztet a náciktól a hősiességéért.

A bolgárok szintén ellenálltak, többszöri kérésre sem egyeztek bele abba, hogy átadják a bulgáriai zsidókat a németeknek. Bevezettek lakhatási szigorításokat, sárga csillag viselésére kötelezték őket, és kiutasították a munkanélküli zsidókat Szófiából, de már ezek az intézkedések is ellenállást váltottak ki a kormány mérsékeltebb tagjai és az egyház részéről. A németeknek összesen 11343 zsidó deportálását sikerült kiharcolniuk, de őket sem a bolgár magterületekről küldték, hanem többnyire a megszállt Macedóniából és Trákiából. Terv ugyan született az összes bolgár zsidó deportálásáról, III. Borisz cár azonban sosem fogadta el, már csak azért sem, mert akkoriban Magyarország és Olaszország is tartózkodott a keményebb zsidóellenes akcióktól, ezért a cár attól félt, hogy a teljes deportálással országa magára vonja a szövetségesek haragját. Nem sokkal később pedig már a keleti frontról érkező, német vereségekről szóló hírek erősítették a bolgár kormány ellenállását.

Mussolini Olaszországa szintén csalódást okozott Hitlernek, az olaszok ugyanis nem vették komolyan a zsidókérdést, még az általuk megszállt területekről sem voltak hajlandók kiadni a hozzájuk menekült zsidókat. Azt sikerült ugyan elérni a németeknek, hogy Olaszországban is fogadjanak el zsidótörvényeket, ennél tovább azonban Mussolini nem ment. Berlinnek ez azért is fájt különösen, mert az olasz ellenállásra hivatkozott a zsidók megkímélésében Bulgária és 1944-ig Magyarország is. Igaz, Olaszország német megszállása után elindult a zsidók deportálása a korábban olasz megszállás alatt álló területekről, a Salói Köztársaság nevű német bábállam pedig elrendelte az olasz zsidók letartóztatását, de ezt az intézkedést nagyon kis hatékonysággal hajtották csak végre.

A németeknek még a kifejezetten antiszemita, Vichy központú kollaboráns francia államra sem sikerült teljes egészében ráerőltetni az akaratukat, a franciák ugyanis csak a külföldi zsidókat voltak hajlandóak kiadni, a francia állampolgársággal rendelkezőket nem. Hiába jelentették be a németek, hogy márpedig mindenkit el fognak vinni, hamar rájöttek, hogy a francia hatóságok segítsége nélkül ez lehetetlen. Így végül 1941 és 1944 között a 350 ezer, Franciaországban élő zsidóból 75 ezret sikerült elszállítani, akik kétharmada nem volt francia állampolgár. Igaz, a külföldi, főleg Kelet-Európából idemenekült zsidók letartóztatásában készségesen segített a németeknek a francia rendőrség.

A dánok szintén csak hátráltatták a németeket, 1943-ban, mikor Hitler elrendelte a megszállt Dániában élő zsidók deportálását, a dán rendőrök ragaszkodtak ahhoz, hogy a nácik nem törhetik rá az ajtót a zsidókra, így csak azokat vitték el, akik a dörömbölésre maguktól ajtót nyitottak. Emellett a dánok tömegével bújtattak és mentettek zsidókat, így végül a németek összesen csak 477 embert tudtak elhurcolni az országból, ráadásul az ő sorsukat később különös figyelemmel kísérte a dán kormány, így a dániai holokausztnak összesen csak 60 halálos áldozata volt.

A pozitív példák mellett persze voltak olyan országok is, ahol a németek sikerrel jártak. Megtörték például a kezdeti hollandiai ellenállást, és Nyugat-Európa második legnagyobb zsidó közösségének háromnegyedét, 100 ezer embert deportáltak a holland hatóságok közreműködésével. A horvát usztasáknak szólni sem kellett, maguktól és a németek szemében is szokatlannak tűnő lelkesedéssel fogtak a horvátországi zsidók kiirtásába. Antonescu Romániája is vérszomjjal vetette rá magát a zsidókra, mikor a román hadsereg a németekkel szövetségben 1941-ben megindult a Szovjetunió ellen, a román ellenőrzés alá vont területeken tömeggyilkosságok kezdődtek, és ezeket olyan hatékonyan végezték, hogy a II. világháborúban a németek után a románok ölték meg a legtöbb zsidót: csak az ellenőrzésük alá kerülő szovjet területeken majdnem 150 ezret.

1942 augusztusában Antonescu a romániai zsidók általános deportálásába is beleegyezett, elő is készítették a transzportok fogadására a belzeci megsemmisítő tábort. A vonatok azonban nem indultak meg, mert a román vezetés a német vereségekről szóló hírek hallatán meggondolta magát, és tartani kezdtek a szövetségesek haragjától, amit Antonescu szerint minden bizonnyal magukra vontak volna, ha a húzódozó Magyarország és Bulgária szomszédjaként átadnak még 300 ezer zsidót a németeknek. A németek egy darabig követelőztek, de végül semmilyen retorzió nem érte ezért Romániát.

Antonescu visszatáncolása magyar szempontból azért különösen szomorú, mert világosan bizonyítja nemcsak azt, hogy egy közép-európai csatlós állam is képes lehetett figyelmen kívül hagyni a nácik zsidótlanításra vonatkozó óhajait, de azt is, hogy már 1942-ben láthatták a térség politikusai, hogy politikailag kockázatos lehet teljesíteni a németek kéréseit, hiszen egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a Harmadik Birodalom nem fogja egyhamar megnyerni ezt a háborút.

Ehhez képest másfél évvel később, amikor még az 1942-es állapothoz képest is sokkal rosszabb helyzetben voltak a németek a frontokon, a magyar vezetésben mégsem volt senki, aki keresztbe feküdt volna a zsidók tömeges deportálásának.

Bár a németek nem azért szállták meg Magyarországot, hogy a zsidók deportálását kikényszerítsék, bizonyos, hogy követelték a magyar hatóságoktól az ehhez nyújtott asszisztenciát, hiszen már 1942 óta nyara óta verték az asztalt emiatt. A megszállás előtt ezeket a kéréseket Horthy kormányzó vagy Kállay Miklós miniszterelnök rendre elutasította, a megszállás után viszont a németek jó taktikai érzékkel összekapcsolták a zsidókérdést és a magyar szuverenitás ügyét, táplálták a reményt Horthyban és más magyar politikusokban, hogy ha a zsidók deportálásában engednek a német követeléseknek, a németek is hajlandóak lesznek visszaállítani a magyar függetlenséget, és kivonulni az országból.

Hitler már március 18-án követelte Horthytól, hogy Magyarországon is oldják meg a zsidókérdést, ezt a megszállókkal érkező Ernst Kaltenbrunner és Edmund Veesenmayer is megismételte, a kollaboráns kormány pedig március 22-én el is fogadta a kérést. Napokon belül megkezdődött a gettósítás előkészítése, és elrendelték, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük. A két fontos zsidóügyi előterjesztést ugyanaz az ember dolgozta ki:

Endre László.

Az ő asztaláról került a kormány elé a zsidók telefonjainak és autóinak (a későbbi elkobzást megkönnyítő) összeírásáról szóló rendelet is, és más új tilalmak.

Adolf Eichmann ezután kereste meg Endrét, hogy együtt dolgozzák ki a gettósítás részleteit. Endre határidőnaplójában 1944. március 29-nél szerepel az alábbi bejegyzés: „Délután megyeháza. Eichmannék nálam. Zsidóügyi tanácsadók, vacsora.”

Endre és Eichmann ekkor találkozott először, és nagyon egymásra találtak. Eichmann Buenos Airesben így emlékezett vissza erre a napra: „Ezen az első estén elmagyaráztam Endrének a programomat, és láttam, hogy ő ettől tűzbe jött, amin nagyon csodálkoztam, mivel a magam részéről harcra és vitára számítottam”. Endre és Eichmann később nem ugyanúgy emlékezett, hogy pontosan milyen programot is ismertetett Eichmann, Endre 1945-ben, saját perében azt vallotta, csak a gettósításról és a sárga csillagról beszélgettek, Eichmann viszont Argentínában és izraeli pere során is azt mondta, hogy már a deportálásokról is szó volt, sőt Eichmann szerint Endre rögtön javasolta, hogy minél hamarabb kezdődjön meg a zsidók „evakuálása” Magyarországról. Eichmann visszaemlékezései szerint a találkozón, ahol Endre, mint vendéglátó, tokaji borokkal kínálta az SS-alezredest

„a magyar zsidók sorsa megpecsételődött”.

A március 29-i tokajizás nemcsak stabil munkakapcsolatot, de barátságot alapozott meg Endre és Eichmann között, a kettejük közötti tökéletes összhangnak pedig óriási jelentősége volt, hiszen később ezen a kapcsolaton alapult az addig sehol máshol nem tapasztalt döntéshozatali gyorsaság.

Endre és Eichmann egy nappal később, március 30-án találkoztak újra, valószínűleg ekkor egyeztek meg a gettósítás menetrendjéről, majd ezt 31-én vacsorával ünnepelték meg. Evés után az egész társaság levonult a megyeházi lövöldébe, ahol a németek géppisztolyaival lőttek célba. Eichmann saját fegyverét Endre Lászlónak ajándékozta. „Jól éreztük magunkat. Célba lőttünk géppisztollyal a megyeházi lövöldében, aztán ideadták a géppisztolyukat ajándékba” - írta Endre a naplójába.
A szimpátia kölcsönös volt, Eichmann Argentínában úgy emlékezett: „Dr. Endre lett az egyik legjobb barátom életemben”. Izraeli pere során pedig az alezredes azt vallotta, zsidóügyekben sokszor még neki kellett visszafognia „a forrófejű Lacit”.

Kádár Gábor és Vági Zoltán szerint azonban Eichmann 1961-es jeruzsálemi vallomásában néhol valószínűleg túloz, hiszen a halálos ítélet elől menekült, így kényelmes volt minél több felelősséget az akkor már 15 éve halott Endrére hárítania. Jeruzsálemi vallomásaiban Eichmann valóban mondott olyanokat is, mint hogy „mindent Laci csinált” vagy „ő volt az, aki az egész ügyet intézte”.

Április első napjaiban felgyorsultak a gettósítás előkészületei. Endre és Eichmann között egyetlen pontban volt csak vita, Endre ugyanis először a budapesti zsidókat akarta gettóba zárni és deportálni, Eichmann viszont a vidékieket. Végül Eichmann akarata érvényesült, mondván, így azokat a zsidókat is be lehet gyűjteni, akik esetleg a vidéki intézkedések elől Budapesten keresnek menedéket.

Április 7-én már a kassai csendőrkerületben élő zsidók gettóba szállításáról egyeztettek a Belügyminisztériumban, és ezen az értekezleten ki is osztották a jelenlévőknek az akkor még titkos 6163/1944. számú rendeletet, ami így kezdődik: „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani. Városokban és nagyobb községekben később a zsidóság egy része a rendészeti hatóságok által kijelölt zsidó épületekben, illetőleg gettóban nyer elhelyezést.” Mivel Endre hivatalos államtitkári kinevezése ekkor még nem érkezett meg, a rendeletet Baky írta alá, de Endre készítette. Erről Baky is beszélt 1945-ben a népbíróság előtt. Bár az április 7-i egyeztetésen hivatalosan csak a kassai csendőrkerület gettóinak felállításáról volt szó, a következő hetekben az itt elhangzottak mintájára történt meg a zsidók gettóba zárása az ország egész területén.

Ekkor nyilvánosan még kevés szó esett a zsidók deportálásáról, de Endre nem véletlenül erőltette, hogy a gettók kijelölésekor a téglagyárakat és más városszéli ipari vagy mezőgazdasági telepeket részesítsék előnyben. Endre 1945-ös kihallgatásán azt mondta, azért kardoskodott a téglagyárak mellett, mert ott volt kéznél építőanyag, így gyorsan lehetett újabb kényszerszállásokat vagy latrinákat építeni, a magyar történészek többsége azonban egyetért abban, hogy Endre és Eichmann logisztikai megfontolásból döntött a téglagyárak mellett, ezeknek ugyanis van vasútisín-csatlakozásuk, így közvetlenül, kis feltűnéssel el lehet szállítani az ide összegyűjtött zsidókat.

Az előkészítés április 15-én fejeződött be, Endre április 16-án vasárnap reggel szülei szentkúti birtokára indult pihenni. Ezalatt Kárpátalján megkezdődött a zsidók gettókba hurcolása. Június elejéig, összesen hét hét alatt kb. 200 vidéki gettóba és további 150 ideiglenes gyűjtőhelyre tereltek 437 ezer magyar zsidót.

Ez volt az Endre Lászlóról szóló cikkünk első része, a második rész ide kattintva érhető el.

Források:

Kádár Gábor - Vági Zoltán: A végső döntés - Berlin, Budapest, Birkenau 1944 (2013)
Karsai László - Molnár Judit: Az Endre-Baky-Jaross per (1994)
Lévai Jenő: Endre László, a magyar háborús bűnösök listavezetője (1945)
Szappanos István: A félegyházi Endre család legendáriuma (2021)
Leszármazottak (magyar dokumentumfilm, 2005, r.: Varga Ágota)
Vági Zoltán: Endre László - Fajvédelem és bürokratikus antiszemitizmus a közigazgatási gyakorlatban 1919-1944
Adolf Eichmann: Tárgyalástól ítéletig - Feljegyzések a börtönből (2000)
Endre László: A zsidókról - A berni per tanulságai (1942)
Randolph L. Braham: A népirtás politikája - A holokauszt Magyarországon (1997)
Ránki György (szerk.): Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939-1944 - Hitler Adolf tárgyalásai kelet-európai államférfiakkal (1983)