„Megindult a vértetűtől megtisztított fa erős, egészséges vérkeringése”

november 21., vasárnap 6:06

Ez az Endre Lászlóról és a magyar holokausztról írott cikkünk második, befejező része. Az első részben bemutattuk a magyar holokauszt kulcsfigurájának családját, fiatalkorát és főhivatalnoki pályafutását a Horthy-rendszerben. A szélsőségesen antiszemita Endre László már 1920-tól magas pozíciót töltött be a Horthy-rendszer közigazgatásában, már évekkel azelőtt vegzálta a járásában élő zsidókat, hogy Adolf Hitler Németország kancellárja lett volna. 1944. március 31-én az Esti Újságnak adott nyilatkozatában Endre büszkélkedett is azzal, milyen régóta antiszemiták a magyar antiszemiták:

„Teljesen téves és célzatos beállítás, mintha a hazai zsidókérdés a világpolitikai helyzet eredményeképpen vetődött volna újra fel. A zsidókérdés rendezését elsősorban minden fajvédő magyar, a magyar fajvédő társadalom egyetemessége sürgeti közel huszonöt esztendeje.

A magyar antiszemitizmus nem politikai divat, nem időszerű politikai irányzatok és eszmék másolása vagy utánzása.

A magyarság nem egy-két esztendeje, hanem évtizedek óta - úgyszólván elsőként Európában -, a saját kárán érezte azt, milyen végzetes veszélyt jelent az egyre nagyobb arányokban elhatalmaskodó zsidóbefolyás. Évtizedes küzdelmünk idején - amely időszakban a magyarságot féltő nemzeti társadalom az antiszemitizmus minden válfaját végigkísérletezte és eleinte még az enyhébb megoldásokat is számításba vette, - kristályosodott ki lassan az a tudat, hogy csak a gyökeres megoldás hozhatja meg a mindkét fél szempontjából kívánatos végső s kielégítő eredményt. (...) Megingathatatlan meggyőződésünket abban foglalhatjuk össze, hogy a zsidóság a magyar fajta szempontjából sem erkölcsileg, sem szellemileg, sem pedig fizikailag nem kívánatos elem. Ennek a felismerésnek tudatában keresni kell azt a megoldást, amely a zsidóságot teljes egészében kikapcsolja és kiküszöböli a magyarság életéből.”

A cikk első része végigvette, hogyan működött együtt Endre László a Belügyminisztérium államtitkáraként és a magyarországi zsidóügyek fő felelőseként Adolf Eichmann SS-alezredessel a gettósítások előkészítésében. A második rész itt veszi fel a fonalat.

A gettósítás még nem jelentette volna feltétlenül azt, hogy a magyar zsidókat egyenesen az auschwitzi haláltáborba szállítják. A gettókba zsúfolt magyarok százezreinek sorsáról a német vezetés különböző klikkjeinek eltérő elképzelései voltak.

1944 márciusában a Luftwaffe elindította az úgynevezett Jägerstab-programot, aminek az volt a lényege, hogy miután a szövetséges légibombázások óriási pusztítást végeztek a német hadiiparban, a Luftwaffe repülőgyárait a föld alá telepítik. Mint minden irreálisan grandiózus terv, ez is nagyon megtetszett Hitlernek, a megvalósításhoz azonban építőanyag és munkaerő kellett, és 1944-ben már mindkettőből hiány volt a Harmadik Birodalomban. A program megvalósításához ezért Göring, a Luftwaffe parancsnoka a koncentrációs táborokból kért foglyokat Himmlertől. A táborokban azonban épp nem volt megfelelő számú munkaképes ember, Hitler ezért külön engedélyezte április 9-én, hogy 100 ezer magyarországi zsidót szállítsanak a birodalomba az építkezésekhez.

A németek azonnal továbbították ezt a magyar kormánynak, és Budapesten meg is indultak az előkészületek 100 ezer munkaképes zsidó elszállításához. Veesenmayer jelentései szerint Sztójay Döme miniszterelnök április 14-én személyesen ígérte meg neki, hogy Magyarország április végéig 50 ezer munkaképes zsidót bocsát a németek rendelkezésére, majd májusban még egyszer ugyanennyit. Veesenmayer azt is leírta, hogy Sztójay nem a levegőbe ígérgetett, ugyanis a kormányzó is beleegyezett a tervbe, a honvédelmi minisztérium és a belügy pedig készen állt az együttműködésre.

Tehát Hitler parancsa után mindössze néhány nap alatt rábólintott a teljes magyar vezetés a kormányzótól a minisztereken át a honvédségig 100 ezer magyar állampolgár Németországba hurcolására.

Ez azonban még mindig nem a végleges döntés volt, hiszen csak korlátozott számú, munkaképes férfi deportálásáról szólt, a magyar zsidókat viszont végül korra és nemre való tekintet nélkül kezdték deportálni. Bizonyos, hogy Endre és Eichmann a teljes deportálásra törekedett, Endre ezt még a népbíróság előtt sem tagadta, Eichmannt pedig eleve ezzel a feladattal küldték Magyarországra.

„Most, annyi íróasztal mögött töltött év után kiléptem a harcmező puszta valóságába” - emlékezett vissza az SS-alezredes. „...személyesen engem, azaz magát a mestert küldték, hogy biztosak legyenek benne, a zsidók nem fognak úgy fellázadni, ahogy a varsói gettóban tették. (...) Mivel ők a mestert küldték, akárhogy is, de úgy akartam cselekedni, mint egy mester. Meg akartam mutatni, milyen jól lehet egy megbízást teljesíteni, ha a parancsnok százszázalékosan kitesz magáért.”

A kép előterében Eichmann Fotó: Roger-Viollet via AFP

Endre és Eichmann március végén és április első felében megtapasztalta, hogy radikális zsidótlanítási terveik lényegében semmilyen ellenállásba nem ütköznek sem magyar, sem német részről, ezért folyamatosan bővítették és gyorsították a kitelepítési akciót. Endre április 17-én Horthynál is járt, és - Endre vallomása szerint - a kormányzó kifejezte, hogy egyetért a deportálásokkal.

„A kormányzó úr közölte velem azt, hogy addig a német nyomás és megszállás nem szűnik meg, míg az e téren támasztott kívánságoknak eleget nem teszünk és nekem azt az utasítást adta, hogy amilyen gyorsan lehet, segítsünk ezt a németeknek végrehajtani, illetőleg ne gördítsünk akadályt ennek végrehajtása elé.” Endre szavait megerősíti Ravasz László, a dunamelléki egyházkerület református püspökének a háború után tett vallomása is. Ravasz 1944. április 26-án vagy 27-én beszélt Horthyval, és a kormányzó neki is említette a deportálásokat. „A kormányzó úr akkor azt mondta nekem, munkaszolgálatra viszik ki azokat, akiket katonai szolgálatra nem vehetnek igénybe, családjukat pedig azért, hogy együtt legyenek (...)

és családjukat ne a nemzet tartsa el, amikor ők ott kinn keresnek”

- számolt be Ravasz. Eszerint Horthy április második felére már pontosan tudta, hogy teljes deportálás következik, tehát nemcsak munkaképes férfiakat, hanem mindenkit elvisznek, és erre áldását is adta.

Horthy és Hitler még 1938-ban

Arról, hogy pontosan mikor és hogyan született meg az összes magyar zsidó Auschwitzba deportálásáról szóló döntés, több elmélet is létezik. Azért nehéz ezen a ponton a források között navigálni, mert Eichmann mellett a saját háborús pereikben Endre, Baky és Jaross is igyekezett elhárítani magától a felelősséget a deportálásokkal kapcsolatban, Endréék igyekeztek mindent a németekre fogni, Eichmann pedig a magyarokra. A legmeggyőzőbb elmélet talán Kádár Gábor és Vági Zoltán történészeké, akik magyar és német források összevetésével rekonstruálták az eseményeket.

Az április elején előkészített gettósítás április 16-án indult meg Kárpátalján, majd csendőrkerületenként az egész országban. Április 19-én Endréék újabb értekezletet tartottak a Belügyminisztériumban a „tisztogatási művelet lebonyolításának részleteiről”. Endre utasításokat adott a zsidó javak szétosztására és a lefoglalt lakások leltározására vonatkozóan. A magyar királyi rendőrség szegedi felügyeleti körzetének szemlélője írásos tájékoztatást is kiadott erről az egyeztetésről, és eszerint a találkozón arról is szó volt, hogy

„a katonai szállításvezetőség útján kellő időben megfelelő számú vagonról kell gondoskodni”,

valamint „szigorú személyi motozást kell tartani nemcsak akkor, amikor a lakásokról őket összeszedik, hanem akkor is, amikor az ideiglenes gyűjtőhelyekről őket elszállítják” és „minden községben és városban megfelelő számú gyűjtőhelyről kell gondoskodni, ahová a bizottságok mellé kirendelt karhatalom a zsidókat elhelyezi addig, amíg elszállításuk megtörténik”. Eszerint tehát a belügyben már a gettósítás idején a zsidók elszállítása volt a végső cél.

Kádár és Vági szerint a teljes deportálásról szóló végső döntés április 22-én, szombaton született meg. A németek tudták, hogy aznap valami fontos történik, szombaton több jelentést is küldtek Berlinbe. Egyet arról, hogy „Eichmann még aznap megkapja a szükséges utasításokat”, egyet pedig arról, hogy Eichmann folyamatos összeköttetésben áll Endre László belügyi államtitkárral. Nem véletlen, hogy a németek név szerint említették Endrét, ez is azt bizonyítja, milyen nagy befolyása volt az államtitkárnak a zsidókkal kapcsolatos intézkedések technikai lebonyolításában. Aztán néhány óra múlva, április 23-án vasárnap hajnali fél kettőkor Veesenmayer örömmel tájékoztatta Berlint egy táviratban:

megszületett az összes magyar zsidó deportálására vonatkozó általános német-magyar megegyezés.

De mi történt április 22-én, szombaton este? Endre László határidőnaplójában az alábbi bejegyzés szerepel:

„Délután Szentkúton. Jaross, Winkelmann, Geschke, Eichmann, Hunsche, Baky, Takáts.”

A szentkúti Endre-kúria és melléképületei

Endre tehát szülei szentkúti birtokán látta vendégül Jaross Andor belügyminisztert és Baky László államtitkárt, ezzel Endrével együtt jelen volt a magyar belügy teljes felsővezetése. Otto Winkelmann a Magyarországon állomásozó SS- és rendőri osztagok főparancsnoka volt, Hans-Ulrich Geschke a német biztonsági rendőrség parancsnoka Magyarországon, Adolf Eichmann a zsidótlanítás legfőbb német szakértője, Heinrich Otto Hunsche SS-százados pedig Eichmann jogi szakértője. Takáts Albert Endre titkárságvezetője volt. Az alföldi kúriában tehát német és magyar részről is ott volt mindenki, aki zsidóügyekben technikai döntést hozhatott.

Kádár és Vági szerint az egyeztetések már délután megkezdődtek. A résztvevők ekkora már ismerhették a kárpátaljai gettósításról szóló jelentéseket, 150 ezer zsidót zsúfoltak már össze ideiglenes szállásokra, és mind Eichmann, mind Endre tudták, hogy a gettókban uralkodó rettenetes állapotokkal már könnyű lesz megindokolni, miért kell onnan elszállítani a zsidókat. Eichmann eddigre megkapta a jóváhagyást Ernst Kaltenbrunnertől, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjétől az első 50 ezer magyar zsidó kiszállításához.

A történészek azt írják, a szentkúti találkozót Endre és Eichmann prezentációs céllal szervezték, nyugodt, vidéki környezetben kedélyesen borozgatva (a kúriának külön pincéje, présháza és borozóhelyisége volt) tárhatták terveiket főnökeik elé. Ekkor már hivatkozhattak arra, hogy a gettókban tarthatatlan a helyzet, hogy a magyar és a német kormány már a Jägerstab-program miatt megegyezett a zsidók kiszállításának megkezdéséről, és hogy a munkaképtelen zsidók ellátása terhet jelent a magyar gazdaságnak, ezért őket is ki kellene küldeni a munkaképesekkel együtt.

Egyetlen vitás pont maradt: hová induljanak a vonatok? A Jägerstab-program miatt mehettek volna akár német hadiüzemekbe is, akkor sem várt volna ennyire biztos pusztulás a magyar zsidókra. Ez ellen azonban úgy érveltek, hogy a zsidók hadiüzemekbe szállítása veszélyeztette volna „a birodalmi területek nagyjából és egészében véve már befejeződött zsidótlanítását”. A kézenfekvő válasz: az utolsó, még működő és a fronttól biztonságos távolságra lévő koncentrációs tábor, ahol kiválogathatják a munkaképeseket, és nagy tömegben megölhetik a munkára nem foghatóakat -

Auschwitz.

Az eredeti tervek szerint a haláltáborban szelektálták volna ki a munkaképes zsidókat a szállítmányokból. Endréék már puhatolóztak ebben az irányban, egyeztetések indultak a vasúti menetrendről a Birodalmi Közlekedésügyi Minisztériummal és a német birodalmi vasúttársasággal.

Az asztalnál ülők mindenben megegyeztek, Veesenmayer, budapesti követ hajnali táviratában azt írta a német külügynek, hogy az „illetékes szakemberekkel folytatott tárgyalások” alapján „megindultak a szállítási tárgyalások, és május 15-től kezdődően napi 3000 zsidó elszállítását tervezzük, főként Kárpátaljáról. Ha szállítástechnikailag lehetséges, később egyidejűleg más gettókból is elszállítunk. Rendeltetési állomás: Auschwitz. (...) mivel a zsidó akció teljesen totális, a fent vázolt tervet helyesnek tartom; ha ott más elgondolás vagy különleges kívánság merülne fel, távirati utasítást kérek.”

A tanácskozás után Endre - részben valószínűleg Horthy kormányzó kezdeményezésére - a keleti országrészekbe utazott, hogy felügyelje a gettósítást. Április 24. és május 1. között összesen kb. 2000 kilométert utazott, 34 várost látogatott meg. Az államtitkárt Eichmann és Dieter Wisliceny zsidóügyi szakértő is elkísérte, elsősorban azért, hogy szemügyre vegyék a gettókat, ahonnan indulnak majd a deportálások, valamint a kassai vasúti átkelőt, ahol a szerelvényeket a németeknek átadni tervezték. Endre szemleútja során adott sajtónyilatkozataiban arról beszélt, a gettósítás emberséges, minden rendben folyik. A magyar lapoknak adott interjúiban olyanokat mondott, mint hogy

„a zsidók máris ráeszméltek arra, hogy nem éri őket sérelem, (...) egymás között élhetnek egy tömbben a gettó határai között, saját faji és népi törvényeik alapján”

vagy „a lakosság minden városban és községben őszinte örömmel fogadta a zsidótlanítással járó intézkedéseket” vagy „különös gondunk volt az ezzel kapcsolatos egészségügyi, élelmezési és közigazgatási kérdések lebonyolítására”.

Zsidók átszállítása a kőszegi Schey Fülöp utcai gettóból a szombathelyi gettóba, onnan 1944. július 4-én Auschwitzba deportálták a foglyokat. Fotó: Fortepan/Fortepan

Ez persze nem volt igaz, az ungvári téglagyárban a bánásmód és a körülmények miatt eddigre már legalább egy tucat zsidó öngyilkos lett, egy idős, süket nőt pedig „szökési kísérlet” miatt lőtt le egy katona, miután az asszony nem hallotta a neki üvöltött parancsokat. A gettóban nem volt víz, tűzoltókocsiból osztottak mindenkinek naponta 3 liternyit, ebből kellett inni, fürdeni, mosni és főzni. Vécék nem voltak, és mész sem a fertőtlenítéshez, így, miután 14 327 embert zsúfoltak össze a téglagyárban, hamar annyira büdös lett, hogy a keresztény lakosság is járványtól kezdett rettegni és az ungvári polgármester Jaross Andor belügyminisztert sürgette, hogy mihamarabb szállítsák el a zsidókat, hiszen így itt nem maradhatnak.

Munkácson két gyűjtőtáborban 27 ezer embert tartottak fogva, és itt már ki is tört a tífuszjárvány, így Endréék be sem tették a lábukat a gettókba.

Endre egyetlen városban fejezte ki nemtetszését, Szegeden, ahol még neki is sok volt, hogy 2000 zsidót helyeztek el a Pick szalámigyár disznóhizlaldájában. Kádár és Vági szerint ezeket az embereket Endre László parancsára egy közeli majorságba szállították.

Eichmann és Endre minden bizonnyal ezen a szemleúton, Máramarosszigeten egyezett meg abban, hogy a deportálásokat még a szentkúti egyezséghez képest is fel kell gyorsítani, ugyanis a gettókban egyszerűen nem megoldott a zsidók ellátása. Ha a Szentkúton megbeszélt 3000 főt küldik csak naponta Auschwitzba, akkor összesen 11 hónapig tartott volna minden zsidó kiszállítása, azaz az akciót messze nem tudták volna véghezvinni a szovjetek érkezésééig.

Az államtitkár és az SS-alezredes ezért abban állapodtak meg, hogy május 15-től napi 1 helyett 4 vonatot küldenek, így nem 3000, hanem 12000 zsidót szállítanak el minden nap. Ha ez a megállapodás nem születik meg, az eredeti szentkúti ütemterv szerint ‘44 júliusáig csak 170-180 ezer zsidót tudtak volna deportálni. A máramarosszigeti egyezség miatt viszont a deportálások leállításáig 430 ezer ember hagyta el az országot vagonokba zsúfolódva. Beszámolók szerint Endre és Eichmann konyakkal ünnepelték meg a deportálások felgyorsításáról szóló megállapodást a máramarosszigeti szállodájukban.

Jaross Andor belügyminiszter Endre és Eichmann vidéki körútja alatt a kormány elé vitte a szentkúti megállapodást. Az előterjesztésben az eredetileg tervezett, 100 ezer munkaképes zsidó kiszállítására vonatkozó részt mindössze annyival bővítették, hogy a munkások „családtagjai is kimennének”.

Budapestre visszaérkezve Endre beszámolt Jaross Andornak a gettókban uralkodó rettenetes állapotokról, ezzel is sürgetve a deportálások felgyorsítását, amiről Endre már meg is állapodott Eichmann-nal. Jaross belement ebbe, hiszen attól kezdve, hogy a magyar kormány engedélyezte a teljes deportálást,

a tempó már csak technikai kérdés volt.

Május 4-én német és magyar vasúti szakemberek tanácskoztak a vonatmenetrendről, meg is állapodtak a napi 4 vonatról. A németek meghatározták, hányan kerülhetnek egy vagonba, hogy hány vécévödröt és hány vagonzáró láncot tegyenek a szerelvényekre. Jelentéseit mindenki Endréhez küldte, aki ki is dolgozta az első deportálási akció részleteit, miszerint a munka jelentős részét a magyar hatóságok végzik. Az államtitkár 330 ezer zsidó deportálásával számolt az első menetben, és úgy ítélte meg, ehhez elég lesz a németek részéről 40 SS-katona és Eichmann 8 tisztjének segítsége.

Összesen 110, egyenként 47 vagonos szerelvényt akartak Auschwitzba küldeni, vonatonként kb. 3000 zsidóval. Vagononként 70 embert akartak elhelyezni. Minden érintett számára nyilvánvaló volt, hogy tömeggyilkosságra készülnek, hiszen már az utazásba is rengetegen fognak belehalni. Dr. Uray László csendőrszázados a deportálások menetéről tartott munkácsi értekezleten például ezt mondta: „Ha a szükség úgy kívánja, 100 is mehet egy kocsiba. Rakhatók úgy, mint a heringek, mert a németeknek szívós emberek kellenek. Aki nem bírja, elhullik.

Divathölgyekre nincsen semmi szükség ott Németországban.”

A deportálások megkezdése előtti hétvégét, május 13-át és 14-ét Endre ismét a szülei birtokán töltötte Eichmann, Geschke és Winkelmann társaságában. 1944. május 15-én, hétfőn Beregszászon megtekintette egy vonatnyi zsidó bevagonírozását, amire a népbíróság előtt így emlékezett: „Láttam, hogy a kocsik ajtaja réssel volt ellátva és levegőjük a négy ablakon és a résen keresztül véleményem szerint elegendő volt. (...) Relatíve emberséges volt. Abban az időben olyan óriási igénybevétel volt minden vasúton, hogy a magyar állampolgároknak, a magyar embereknek is tízezrei kénytelenek voltak gyalog menni azért, mert nem volt vasúti szerelvény” - mondta, mintha a zsidóknak kellett volna hálásaknak lenniük azért, mert vonattal mehettek Auschwitzba.

Eichmann izraeli tárgyalásán Fotó: Roger-Viollet via AFP

Az első vonatok indulását Ferenczy László csendőr alezredes szőlőjében ünnepelte a társaság, Ferenczy mellett Endre, Eichmann, Geschke és Lullay László csendőr százados voltak jelen, utóbbi még saját borából is hozott. Endre határidőnaplója szerint békés volt a hangulat, boroztak és szalonnát sütöttek.

A németek elégedettek voltak a magyarok teljesítményével, Eichmannt leginkább a deportálást megszervező hivatalnokszervezet gyorsasága és pontossága nyűgözte le. Izraeli börtönében, a halála előtt ezt írta: „a magyar hatóságok gépezete olyan módon működött, ahogy azt akkoriban a más országokban működő hatóságok ritkán mondhatták volna el magukról. (...) Több alkalommal azt mondtam magamnak: az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt a kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam a magyar közigazgatást, és nem abban a tekintetben, hogy milyen módon intézték a zsidóügyeket, hanem általánosságban szólva, hivatali-tárgyi nézőpontból szemlélve.”

Eichmann pontosan tudta, miről beszél, a holokauszt történetének leghatékonyabb deportálási akcióját ugyanis a magyar közigazgatás segítsége nélkül esélye sem lett volna lebonyolítani. Kádár és Vági összesítése szerint az áldozatok összegyűjtése, őrzése, motozása és deportálása a városokban szolgáló 40 ezer rendőr, vidéken pedig 20 ezer csendőr feladata volt, őket segítették a polgármesteri és alispáni hivatalok, a pénzügyi igazgatóságok munkatársai, szolgabírók, jegyzők, fogalmazók, tiszti orvosok, gépírónők, bábaasszonyok, ápolók, vasutasok és postások tízezrei. Az összesen kb. 200 ezer fős apparátus így is fuldokolt a túlterheltségtől, ezért civil kisegítőket, tanárokat, leventéket és vitézeket is bevontak a munkába.

Eichmann beosztottjait leginkább a magyar csendőrség nyűgözte le, Kádár és Vági szerint „vasfegyelemre nevelt, szélsőségesen antiszemita, válogatott elitegységként látták őket”.

A vonatok megtöltésén néhol már a németek is szörnyülködtek. Dieter Wisliceny a nürnbergi perben így fogalmazott:

„Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai;

nélkülük így sose boldogultunk volna.” Eichmann pedig Jeruzsálemben azt mondta: „Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség (Eichmann nem tett különbséget a rendőrség és a csendőrség között, de itt a csendőrségre gondol) embertelensége. Dieter Wisliceny beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra.”.

A magyar népbírósági perekben több visszaélésre és gyilkosságra is fény derült, Munkácson például a vonatba rakodásnál ellenálltak a foglyok, mire a csendőrség sortüzet adott le rájuk, majd a halottakat is begyömöszölték a vagonokba. Ferenczy csendőr alezredes Endrének írt jelentésében az incidensről csak ennyit írt: „eredményes fegyverhasználat”.

Endre László hazaszállítása 1945-ben. Endre mellett: Péter Gábor Fotó: Yad Vashem Archívum

Június 21-én Endre László a minisztertanács ülésén így számolt be a deportálás utáni állapotokról:

„A tisztogatási akció jelenleg is folyik. A megtisztított országrészekben a gazdasági, politikai, közbiztonsági, rendészeti és nemzetiségi vonatkozású kérdések teljesen más síkra tolódtak el. Mintha évezredes lidércnyomástól szabadult volna fel a megtisztított országrész, még a levegő is megváltozott. Az első napok, esetleg hetek bizonytalansága megszűnt, megindult a vértetűtől megtisztított fa erős, egészséges vérkeringése.

Gazdasági vonalon eltűnt a feketepiac, a feketeárak mélyen estek. A piacokon majdnem árubőség mutatkozik, a kínálat a maximális árakon mozog, sokszor még ezek alatt is keresi a vevőt. Az uzsora és ennek kísérő jelensége megszűntek. A vállalkozási kedv, dacára [a] megmutatkozott tőkehiánynak, igen élénk. Az ipar és kereskedelem feszült érdeklődéssel várja, hogy a lefoglalt zsidó üzemek és üzletek árukészlete az ország gazdasági vérkeringésébe mielőbb bekapcsolódjék.

Ezeken a helyeken nem kell már félni a zsidó nyomasztó gazdasági fölénytől, lassan megindult a bátor kezdeményezés.

Nem látni az utcákon egymáshoz hajló suttogó zsidófejeket, sunyi pillantásokat, amint méregetik a feléjük közeledő nem zsidókat.

Vendéglőkben, éttermekben, szórakozóhelységekben és mindott, ahol az élet javait kétkézzel lehetett habzsolni és ahol eddig ők domináltak, nem lehet látni zsidót. A rémhír, a suttogó propaganda, a destruálás, a polgári lakosság mételyezése, a zsidó ügyvédek szipolyozása, a polgári perek lavinája, mind megszűnt. A hadműveleti területen partizán utánpótlás, szovjet ejtőernyősök rejtegetése, a hírszerzés, szabotázsakciók kezdeményezése és a baloldali politikai szervezkedés megszűnt. A közbiztonsági állapotok megszilárdultak, a tipikus és jellemző intellektuális zsidó bűncselekmények megszűntek. A nemzetiségek részéről az eddig tapasztalt nyugtalanságot nincs aki szítsa. Általában szembetűnő az a nyugalom, amellyel a keresztény lakosság a zsidók kitelepítése után igyekszik életét új relációkra beállítani és mindenütt észrevehető az a felszabadultsági érzés, amely évtizedek hosszú és nyomasztó félelme után most már egy tisztultabb és jobb boldogulási lehetőség feltételeit hordja magával.”

A május 15. utáni 56 napban a holokauszt minden korábbi akciójának hatékonyságát messze túlszárnyalva, a magyar hatóságok 147 vonattal 432 407 zsidót deportáltak, többségüket Auschwitzba. Vági Zoltán történész a Mércének nyilatkozva a német szempontból addig legsikeresebb zsidótlanítási akciókhoz, a szlovákiaihoz és a hollandiaihoz hasonította a magyar deportálás sebességét:

„Hollandiában a deportálások lényegi része több mint két évig tartott. A szlovákoknál hét hónapig. Magyarországon viszont mindössze nyolc hét elég volt a vidéki zsidók elhurcolására. Tehát messze nálunk ment a leggyorsabban. Ráadásul, míg a szlovákoknál 56 ezer embert deportáltak, a hollandoknál 103 ezret, nálunk több mint 430 ezret. Egy átlagos héten a szlovákoknál 1867, Hollandiában 888 zsidót deportáltak. Nálunk viszont hetente 54 ezret szállítottak Auschwitz-Birkenauba.”

1944 elején Auschwitz-Birkenau szinte elhagyatott hely volt. A transzportok ritkultak, a tábor bővítését április elején le is állították, úgy tűnt, nem lesz rá szükség. Mikor Eichmann az év elején itt járt, megrökönyödve látta az elhanyagolt krematóriumokat, amik közül az egyik nem is működött. Április végén azonban megérkezett a táborba a hír, hogy a magyarokkal kötött megállapodás értelmében sok százezer zsidó érkezik a táborba heteken belül. A személyzet azonnal munkához látott, május 1-től leállították a szabadságolást, felgyorsították az új vasúti szárnyvonal és a rámpa építését. Előbbi tette lehetővé, hogy a gázkamráktól néhány száz méternyire is meg tudjanak állni a vonatok. A németek pontosan tudták, milyen óriási feladat elvégzésére készülnek, vissza is hívták táborparancsnoknak az Auschwitzot alapító és 1943-ig irányító Rudolf Höss SS-alezredest.

Richard Baer, Auschwitz I. parancsnoka, Josef Mengele és Rudolf Höss 1944-ben Fotó: By Bernhard Walther or Ernst Hofmann or Karl-Friedrich Höcker - USHMM, Public Domain

Höss először Budapestre érkezett, ahol régi barátját, Eichmannt kereste fel. Arra volt kíváncsi, hány zsidó érkezik majd, milyen ütemezéssel, és hogy hány százalékuk lesz munkaképes. Eichmann azonban nem tudott válaszolni, Höss ezért Kárpátaljára utazott, ahol több téglagyárat is felkeresett, és találomra kiválasztott ezret-ezret az ott fogvatartott zsidók közül, majd orvosokkal vizsgáltatta meg, hányan foghatóak munkára közülük. Úgy számolt, hogy az Auschwitzba érkező magyar zsidók maximum 25-30 százaléka lesz majd munkaképes.

Höss Magyarországon tudta meg azt is, hogy május 15-én teljes deportálás indul, tehát a tervek szerint napi 12000-es szállítmányokban az összes magyar zsidót elviszik a táborába, ami a németek akkori számításai szerint kb. 1 millió embert jelentett volna. Az alezredes tisztában volt vele, hogy Auschwitz nem áll készen ennyi ember fogadására ilyen rövid idő alatt, elsősorban azért, mert ha napi 12000 érkezőnek tényleg csak negyede-harmada lesz munkaképes, akkor a fennmaradó 8000-9000 ember bőven meghaladja a tábor napi égetési kapacitását. Lehetséges volt ugyan a meghatározott kapacitáshoz képest túltölteni a krematóriumokat, ez azonban üzemzavarokkal fenyegetett, márpedig a krematóriumok nem állhattak le. Eichmannt azonban nem érdekelték Höss aggályai, közölte, a magyar zsidók kiküldése eldöntött dolog.

Höss visszatérve azonnal parancsokat adott a napi égetési kapacitás növelésére. Elkezdték a régi krematóriumok renoválását, valamint nagy halottégető gödröket is ástak. A parancsnok 100 fővel, 218-ról 318-ra emelte a holttesteket elégető zsidó alakulat, a Sonderkommando létszámát, de ez sem volt elég, az év júliusában, a magyar deportálások leállításakor már 903 fős volt az osztag.

Höss hiába kérlelte Eichmannt, a magyar csendőrök már az első napokban túlteljesítették a napi 4 vonatos megállapodást is, volt, hogy egyetlen nap alatt 5-6 vonatot is elindítottak úgy, hogy a vagonokat is túltöltötték, vonatonként így sokszor nem 3000, hanem inkább 3500 zsidót deportáltak.

A magyar akció, vagy másik nevén Höss-akció Auschwitz történetének legnagyobb tömeggyilkossága volt. A tábor történetében soha korábban nem öltek meg és égettek el annyi zsidót, mint akkor, volt, hogy naponta 9000 embert. Néhány hét alatt annyi magyart végeztek ki a táborban, hogy a végső összesítések szerint Auschwitz összes áldozatának kb. harmada magyar állampolgár volt. A magyar hatóságok ráadásul a deportálás során is folyamatosan és készségesen együttműködtek a németekkel, a németek akaratának megfelelően igyekeztek csak munkaképeseket vagy csak munkaképteleneket küldeni, hogy minél kevesebbet kelljen Auschwitzban vesződni a szelektálással.

A németeknek azonban a magyar akció két fő célja közül csak az egyiket sikerült teljesíteni: a zsidók likvidálását. A német hadiiparnak szükséges munkaerő biztosításában csúfosan megbuktak, a kiküldött zsidók közül ugyanis szinte senkit nem tudtak érdemi munkára fogni, még abban az arányban sem, amit Höss a magyarországi próbatesztjeivel előre jelzett.

Ennek csak az egyik oka az, hogy a magyar hatóságok még német mércével is rosszul bántak a zsidókkal a vonatok elindításakor. Több vagont túlzsúfoltak, a beszállókat összeverték, az útra pedig nem adtak megfelelő mennyiségű élelmet, sem vizet. Az auschwitzi személyzet többször jelezte is Eichmann-nak, hogy a magyarok összeverve, kiszáradva és az éhségtől félholtan érkeznek a tábori rámpára, ezért még azok sem munkára foghatóak, akik a magyar gettókban még annak minősültek. „A magyar áldozatok minden más európai transzportnál rosszabb állapotban érkeztek” - mondta Höss lengyelországi kihallgatásán. A magyar zsidók olyan rossz állapotban utaztak, hogy a vonatokat átvevő SS Kassán gyakran kinyittatta a vagonokat, hogy vizet és levest adjon az éhező, szomjazó foglyoknak.

A németek ezen kívül nem vették figyelembe a kalkulációik során, hogy a magyar zsidók közül férfiak egész generációit már Magyarországon behívták munkaszolgálatra, így azok az emberek, akikre a német gyáraknak a legnagyobb szüksége lett volna, eleve hiányozni fognak a transzportokból, vagy azért, mert már meghaltak, vagy azért, mert még mindig munkaszolgálaton vannak Magyarországon. Berlinben meglepve olvasták az auschwitzi jelentéseket, miszerint az első magyar transzportokból kiválogatott kevés munkaképes zsidó fele nő, miközben a németek egyáltalán nem készültek ennyi, nőknek is kiadható munkával.

Azokkal, akik túlélték a vonatutat, és munkaképesnek minősítették őket, pedig az auschwitzi élet végzett, a táborban ugyanis sem hely, sem élelem, sem ruha nem volt ennyi emberre. Himmler Berlinben egyáltalán nem volt tisztában az auschwitzi állapotokkal, arra utasította beosztottjait, hogy ne feledkezzenek meg a foglyok nyers zöldséggel táplálásáról, és lássák el őket bőségesen magyar fokhagymával is. A tábori konyhán azonban nemhogy zöldség, de kenyér sem volt már ekkor ennyi embernek. A foglyok állapota rohamosan romlott, miközben a német hadiipari gyárak a működőképesség szélére sodródva várták a munkaerőt, a koncentrációs táborban munkaképesnek minősített zsidók tízezrei éheztek, betegedtek meg és fagytak halálra.

Magyarországon ma is vita zajlik arról, hogy a 430 ezer zsidót halálba küldő magyar vezetés, azaz elsősorban Horthy kormányzó és a Sztójay-kormány tagjai tudtak-e arról, hogy Auschwitzban a németek megölik a zsidókat. Ma már a legtöbb történész egyetért abban, hogy erre a kérdésre határozott igen a válasz.

Sztójay miniszterelnök, aki kinevezése előtt Magyarország berlini nagykövete volt, már egy 1942-es interjúja alapján is tudta, hogy a németek végső célja a zsidók likvidálása, és ezt komolyan is gondolják. Az interjút a remek nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Ottlik György, a Pester Lloyd főszerkesztője készítette vele, és Ottlik a beszélgetés után memorandumot küldött a magyar külügynek arról, hogy Sztójay több százezer magyar zsidó deportálását tervezgeti, és „nem titkolta, hogy ez nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene”.

Sztójay még nagykövetként, szintén 1942-ben jelentette Kállay Miklós akkori miniszterelnöknek, hogy „Hitler kancellár ismételten a legélesebb szavakkal kelt ki a zsidóság ellen, melynek kiirtását kilátásba helyezte. Ezen mindig visszatérő és határozott és a végletekig menő állásfoglalása nem enged semmi kétséget aziránt, hogy szavai mögött nem csak üres propagandacélt kell keresni, amit a tények egyébként amúgy is bizonyítanak”.

Auschwitz híres bejárata. Fotó: Dnalor_01/Wikpedia

Horthy legkésőbb 1943. április 16-i és 17-i németországi tárgyalásain szembesült ezzel, itt Hitler nógatta, hogy tegyen többet a zsidókérdés megoldásáért, mire Horthy mérgesen megkérdezte, hogy „akkor ugyan mihez kezdjen a zsidókkal, miután úgyszólván minden életlehetőséget megvont tőlük - elvégre mégsem ütheti őket agyon”. Erre Joachim von Ribbentrop külügyminiszter válaszolt: „a zsidókat vagy meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborokba szállítani”, Hitler pedig azt mondta: „ha nem tudnak dolgozni, akkor el kell pusztulniuk. Úgy kell őket kezelni, mint a tuberkolózis bacilusát, amely megfertőzheti az egészséges testet. Ez nem kegyetlenség, ha az ember meggondolja, hogy ártatlan teremtményeket is meg kell ölni, mint a nyúl és az őz, különben kár támad. Miért kellene a bestiákat, akik a bolsevizmust akarják ránk hozni, jobban kímélni?”

Horthy pontosan értette, amit hallott, néhány nappal később Hitlernek címzett levelének eredeti, kéziratos verziójában ugyanis ez a mondat szerepel: „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint ahogy az Németországban történt”. Ez a mondat végül az elküldött levélbe nem került bele. Pontosan nem tudni, miért, de elképzelhető, hogy a magyar külügy nem akarta ezzel felidegesíteni a németeket, akik ekkor már igyekeztek a zsidók kiirtására vonatkozó szavakat eufemizmusokkal helyettesíteni a hivatalos irataikban, és az ezzel kapcsolatos parancsokat szinte csak szóban adták.

A magyar kormány ezen kívül korábban hónapokon, éveken keresztül érdeklődött a Franciaországból, Belgiumból és Hollandiából deportált magyar állampolgárságú zsidók hollétéről, és több esetben is eljutott a nyomozásuk valamelyik, Lengyelországban működő koncentrációs táborig. A levéltári iratokon szereplő helynevek között már Auschwitz is feltűnt, persze ez az akkori fülnek semmi különöset nem jelentett. A külügy 1943-ban kérte is a németeket, hogy hozzák vissza az ide szállított magyar zsidókat, de soha senkit nem sikerült innen kiszabadítania a magyar hatóságoknak.

Endre László a népbíróság előtt következetesen tagadta, hogy tudta volna, mi történik Auschwitzban, a deportálások során azonban az általa irányított magyar hatóságok tettei ezt erősen megkérdőjelezik. A tárgyalásán Endre heves vitába is keveredett Újhelyi politikai ügyésszel:

Újhelyi pol. ügyész: Azt mondotta Ön tegnap, hogy nem érzi magát bűnösnek, mert a következményeket nem láthatta előre. Ma pedig azt mondotta, hogy az elméleti elgondolások után a zsidók deportálására vonatkozó intézkedések gyakorlati kivitelezése bizonyos mértékig Önt is meglepte. Azt kívánta mondani ezzel, hogy nem tudta milyen sors vár a deportált zsidókra?
Endre: Semmi körülmények között nem tudtam, hogy milyen sors vár rájuk. Azt tudtam, hogy munkára viszik őket.
Újhelyi pol. ügyész: Azt gondolták, hogy a vakokat, őrülteket és kisgyermekeket is munkára viszik?
Endre: Az volt a németek állítása ezzel kapcsolatban, hogy azt akarják, hogy a családok együtt legyenek. Vagy ha nem is együtt, de egymás közelében.
Újhelyi pol. ügyész: És akinek nem volt családja? Akik menhelyen voltak, akik vakok voltak? Azokat kiknek a közelébe akarták vinni? A halál közelébe, ugye?
Endre: Az volt a cél, hogy a zsidó közösség ne szakadjon meg. (Gúnyos derültség a hallgatóság soraiban.)
Újhelyi pol.ügyész: Az egész város, az egész ország beszélt arról, hogy mi vár azokra a zsidókra, akiket deportálnak. Hát Önök nem érintkeztek senkivel? Elszakadva éltek a magyar társadalomtól?
Endre: Én nem hallottam erről!
Újhelyi pol. ügyész: Rádiót se hallgatott Ön soha?
Endre: Nem!
Újhelyi pol. ügyész: Külföldi rádiót!
Endre: Nem!
Újhelyi pol. ügyész: De a Mein Kampfot talán olvasta?
Endre: Az elejét olvastam. (Derültség.)
Újhelyi pol. ügyész: Hitlernek a háború előtt tartott beszédeit, amelyekben számtalan esetben kifejtette, hogy ez a háború pedig a zsidóság megsemmisülésével fog végződni, nem olvasta? Számtalan esetben hivatkozott Hitler arra, hogy amennyiben Németország szénája rosszul állna, azt a zsidók fogják megkeserülni. Hitlernek ezeket a beszédeit és más náci megnyilatkozásokat se olvasott?
Endre: De igen, olvastam! És éppen ebből is következtettem arra, amit az imént mondottam, hogy ha Magyarország a német megszállásnak fegyveresen ellenállott volna, akkor a németek kivétel nélkül minden zsidót kiirtottak volna. (Gúnyos derültség a hallgatóságban. Felkiáltás: Féltette a zsidókat!)
Újhelyi pol. ügyész: Hitlernek ez lehetett a terve a legvégére, de nem mielőtt a háború véget ért. Azt mondotta Ön, hogy nem tudta, hogy a külföldi rádiók foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Akkor miért rendelte el, hogy a zsidók rádióit el kell kobozni?
Endre: A rádióelkobzási rendelettel még alispán koromban foglalkoztam, amikor ezek a kérdések még egyáltalán nem is kerülhettek szóba, akkor még az elgázosítások sem állhattak fenn. Általában azok ellen a rémhírterjesztők ellen keltem ki, akik a külföldi rádióknak állandó közvetítői voltak. (Derültség.)
Újhelyi pol. ügyész: Ha tudta volna, hogy a zsidókra Auschwitz és a többi haláltábor vár, akkor nyilván nem szállította volna ki őket, ugye?
Endre: Nem! (Derültség)
Újhelyi pol. ügyész: 1942 óta revideálta álláspontját a zsidókérdésben? Mert 1942-ben még az volt az álláspontja, hogy a zsidók számára legcélszerűbb a túlvilág!
Endre: Nem, kérem. (Felkiáltások a közönség köréből: Majd ő megy előre!) Számtalan esetben megmondottam, hogy a zsidóknak olyan államban vagy olyan szigeten vagy olyan helyen kell élniök ... (Derültség)
Újhelyi pol. ügyész: A másvilágon!
Endre: Dél-Amerikának például nagyon egészséges területei vannak! Nem férünk meg együtt, egy országban magyarok és zsidók. Ha nem mentek volna ki a zsidók, akkor a magyarság kivándorlását propagáltam volna. (Gúnyos derültség)
(...)
Újhelyi pol. ügyész: Ön általában azt mondja, hogy az intenció ezekben a kérdésekben a németek részéről jött. De egyúttal azt is elismeri, hogy Ön végeredményben egyetértett ezekkel az intézkedésekkel.
Endre: A végcéllal egyetértettem, csak a módszerekkel nem!
Újhelyi pol. ügyész: És amikor megtudta, hogy mi a végcél? Mert megtudta!
Endre: Nem tudtam. A németek eredetileg élelmezést és ellátást kívántak azoknak a zsidóknak a számára, akiket kivittek innen! Olyan tudatos volt a dolog.”

Az a levél azonban, amit Endre László már a halálos ítélete után (tehát amikor már minden kétséget kizáróan tudta, mi történt a zsidókkal) csempésztetett ki a börtönből a családjának, nem erről a lelkiállapotról tanúskodik. Ezt írja: „S ha nekünk, kik évtizedek óta állják a harcot a zsidóság kártevései ellen, talán lehettek volna is pillanatnyi kétségeink vagy lelkiismeretfurdalásaink e küzdelem jogosságát és igazságosságát illetőleg, úgy azok a módszerek, amelyekkel a zsidóság él az utolsó év óta, a győzelem mámorában, teljesen megnyugtatnak minket afelől, hogy

e harc a mi részünkről nemcsak igazságos, hanem elkerülhetetlen, szükséges élet-halál harc volt.

E harc a lét és nemlét kérdése, mert ha rajtuk múlna, a nem zsidók már csak mint alárendelt szerepet játszó rabszolgahad lennének szükségesek az atomenergiának minimális munkáskezet igénylő új világában.”

Endre több visszaemlékezés szerint is többször éles szavakkal utasította el azokat, akik egy hozzájuk közelálló zsidónak a kormányzati intézkedések alóli mentességet akartak kijárni. Vincze László Min múlt az élet? című visszaemlékezésében például arról írt, hogy amikor a Dőry család földjeinek mezőgazdasági vezetője volt, munkaadójának felesége, Dőryné Széchényi Friderika megpróbált Vinczének Endrétől mentességet szerezni, Endre a régi ismeretség ellenére is lehordta, és azt mondta neki:

„Nézze Rika, ezt a háborút nem veszíthetjük úgy el, hogy meg ne nyernénk, ha a zsidókat likvidáltuk.”

De más is árulkodik arról, hogy Endre tudta, milyen sors vár a zsidókra.
1944. július 6-án Horthy leállíttatta a deportálásokat, így menekült meg a budapesti zsidóság, igaz, több forrás szerint a kormányzó nem elsősorban a zsidóság védelmében cselekedett, hanem azért aktivizálta magát, mert amikor a zsidók bevagonírozására készülő csendőrök bevonultak Budapestre, megijedt, hogy Endre és Baky őt akarják megpuccsolni a nekik engedelmeskedő csendőrséget felhasználva. Horthy parancsára a honvédség páncélosai gördültek be Budapestre, a csendőrök pedig elhagyták a várost.

1944 áprilisában és májusában pedig az úgynevezett Vrba–Wetzler-jelentés is terjedt Magyarországon, igaz, csak szűk körben. A 60 oldalas füzetben két Auschwitzból szökött rab írta le a haláltábor működését. A jelentés többször említi, hogy az Auschwitzba érkezettek foglyoknak csak kb. tizede kapott számot, a többieket azonnal meggyilkolták, legtöbbjüket gázkamrában, majd a holttesteket elföldelték vagy krematóriumokban elégették. A jelentés már májusban eljutott budapesti zsidó vezetőkhöz, később pedig Horthy Miklóshoz és Serédi Jusztinián hercegprímáshoz is.

Horthy a kormánnyal is azonnal elfogadtatta, hogy leállnak a deportálások, és már csak azért sem volt nehéz dolga, mert ekkorra már befutottak a miniszterekhez azok a titkosszolgálati jelentések is, amik szerint az auschwitzi gázosításokra válaszul a szövetségesek magyar vasútvonalak és budapesti kormányépületek bombázását tervezik, és összeállítottak egy hetvenes listát a német és magyar háborús bűnösök neveivel. Szinte kizárt, hogy Endre ne értesült volna ezekről a titkosszolgálati jelentésekről, tehát ha előbb nem is, ekkorra biztosan tudnia kellett a gázkamrákról.

Őt azonban ez nem zavarta, a kormányzói tiltás ellenére Eichmann-nal még gyorsan megszervezték a Budapest környéki gettókban összegyűjtött zsidók deportálását. Ez volt a VI. számú deportálási akció, a július 9-i keltezésű eredményjelentésben ez szerepel: ebben az akcióban „összesen 8 vonattal 24 128 zsidófajú személy szállíttatott el”. Az utolsó vonat az akkor még nem Budapesthez tartozó Békásmegyerről érkezett Auschwitzba, a békásmegyeri zsidók között ugyanazon a vonaton Mengele két ikerpárt is talált. Ezt a több mint 24 ezer embert tehát már nem deportálták volna, ha Endre és Eichmann az elejétől komolyan veszik Horthy kormányzó tiltását.

Endre, Baky és Eichmann augusztusban már a deportálások újraindítását tervezgették a németek támogatásával. Ekkorra tehát a Sztójay-kormány tagjai tudtak a szövetségesek gázkamrákról szóló jelentéseiről, így minden bizonnyal Endréék is. Ezt azonban végül a hadi helyzet változása húzta keresztül, Románia ugyanis átállt a szovjetek oldalára, így a front egykettőre a magyar határnál termett, a németeknek pedig rögtön sokkal súlyosabb gondjai akadtak, mint hogy mi lesz a budapesti zsidókkal.

Az, hogy Horthy júliusban leállította a deportálásokat, egyrészt tényleg megmentette a budapesti zsidókat a haláltábortól, viszont megmutatta azt is, hogy a kormányzónak mindvégig megvolt ehhez a befolyása. Hitler, a német külügy és a magyar szélsőjobboldaliak ugyan toporzékoltak egy sort, de semmilyen retorzió nem érte Magyarországot a vonatok leállítása miatt, ahogyan korábban Romániát és Bulgáriát sem. Ezért sem hihető Endre Népbíróság előtt előadott védekezése, hiszen ő maga is tudta, nem igaz, hogy a németek megszállták volna Magyarországot, ha a magyarok nem deportálnak.

Magyar háborús bűnösök a hazaszállításuk után, a tárgyalásaikra várva. Balról a negyedik Endre László, jobbról a negyedik Szálasi Ferenc Fotó: Yad Vashem Archívum

Veesenmayer is ezt mondta Nürnbergben: „Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nyomás lett volna, de – az 1944-es év már »krízisév« volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri, s a nyelvet beszéli. Eichmann-nak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen – csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”

A keleti front biztosításán dolgozó németek még akkor sem akadékoskodtak, amikor augusztus végén Horthy menesztette a kollaboráns Sztójay-kormányt és Lakatos Géza honvéd vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek azzal a feladattal, hogy készítse elő Magyarország kiugrását a háborúból. Sztójay menesztése után Endre László a nyugdíjazását kérte, majd Szentkútra utazott, ahol az egész család összejött a családfő, Endre Zsigmond és Endréné Gulner Mária házassági évfordulójának megünneplésére. Hazaérkezett Endre László fia, Zsiga is, aki 1941 augusztusa óta a finn fronton harcolt a szovjetek ellen.

Endre László itt tájékoztatta a családot arról, hogy a szovjetek valószínűleg rövidesen eljutnak Szentkútra, ezért a családnak menekülnie kell, erre a célra ő elő is készített már egy szállást a nyugati határszélen, a Kőszeg melletti kis faluban, Velemben. „Az ezüstöt mind egy nagy faládába pakoltuk és a kert végében a fácános akácerdő szélén Laci bácsi egy mély gödörbe elásta” - emlékszik vissza Szappanos István, Endre László Márta nevű húgának fia. A következő napokban az egész család Velembe költözött, amit csak lehetett, kimenekítettek magukkal kúriáikból és lakásaikból.

Endre László és fia, Zsiga katonai szolgálatra jelentkezett, az akkor már az Alföldön húzódó fronton harcoltak a szovjetekkel. A családi visszaemlékezések szerint Endre Lászlónak katonaként még többször alkalma volt szeptemberben és októberben felkeresni a szentkúti kúriát, mert azon a vidéken teljesített szolgálatot egy páncélos hadosztály századosaként. A család többi tagját már Velemben érte a hír, hogy a Vörös Hadsereg Csanyteleknél áttörte a tiszai vonalat, így Szentkút eleste is elkerülhetetlenné vált. Szappanos így emlékszik azokra a napokra:

„Nagypapa egészsége hanyatlóban. Vele voltam amikor orvoshoz ment lovas kocsival Kőszegre. Állítólag itt megkérdezte az orvost hogy mutassa meg pontosan, hol van a szíve. Hazafelé valami ok miatt a lovak megbokrosodtak és vágtatásba kezdtek, a kocsis nem tudta megfékezni őket. Nagypapa felállt, átvette a gyeplőt és ő lecsillapította a lovakat. Másnap délelőtt, okt 12-én, Velemben a lakásuk mögötti almáskertben szíven lőtte magát. Laci bácsi (Endre László) a harctéren csak két nap múlva értesül haláláról. Onnan Zsigával (ifj. Endre Zsigmond, László fia, Szappanos unokatestvére) azonnal jönnek Velembe és éppen a koporsó lezárása előtt érkeznek meg. Temetése okt. 15-én volt, a misét István pálosrendi atya mondta, a nagyszámú gyászolók előtt.”

Endre Zsigmond feleségének címzett búcsúlevelében egészségügyi gondjaival indokolta öngyilkosságát, azt írta, az operáció sem segíthet rajta, így menekülő családjának csak terhére lenne.

1944. október 15. nem Endre Zsigmond temetése miatt vonult be a magyar történelembe, hanem mert ezen a napon próbált meg Horthy és kormánya kiugrani a háborúból. A rosszul előkészített akció azonban sikertelen maradt, hiába ünnepeltek a budapestiek, hiába tépték le magukról a sárga csillagot a fővárosban maradt zsidók, a németek gyorsan megszállták Budapest stratégiai pontjait, és hatalomra segítették Szálasi Ferencet, a nyilaskeresztesek vezérét, aki aznap este a rádióban be is jelentette:

Magyarország folytatja a háborút.

A temetés után egy héttel Endre László a fiával és a szentkúti gazdatiszttel motoron visszaindult Szentkútra, de nem jutottak el a kúriáig, ekkorra ugyanis már elfoglalták a falut az oroszok. A gazdatiszt így is ragaszkodott ahhoz, hogy Szentkúton kitegyék, Endre pedig a fiával indult el Budapestre, ahol október 25-én elfogadta Szálasi Ferenc nemzetvezető felkérését, és kinevezték a hadműveleti területek polgári közigazgatásának kormánybiztosává. E minőségében az ország kiürítésének egyik irányítója volt. Nem sokkal azután, hogy visszaérkezett a fővárosba, találkozott német barátjával is, naplója szerint már október 26-án Eichmann-nal vacsorázott Gödöllőn.

Szálasi Ferenc a Honvédelmi Minisztériumba érkezik 1944 októberében Fotó: Faupel/Bundesarchiv

Eddigre kb. 300 ezer zsidó maradt Magyarországon, köztük 200 ezren Budapesten, 100 ezren pedig munkaszolgálaton. A németek szerették volna ezeket az embereket is megszerezni, a nyilas hatalomátvétel után nem sokkal ezért küldték ismét Magyarországra Eichmannt. A szakértő ezúttal is úgy kezdte, ahogy tavasszal: először csak 50 ezer zsidó kiadását kérte, aztán fokozatosan emelte a tétet. Ezúttal azonban nem volt mellette Endre, hogy megkönnyítse a dolgát.

Végül a nyilasok összesen 50-60 ezer zsidót indítottak el gyalogmenetekben a nyugati határ felé. Azért gyalog, mert nem volt elég rendelkezésre álló vagon, és azért nyugat felé, mert ekkor már az utolsó működő haláltábor, Auschwitz sem tudott újabb transzportokat fogadni, a németeknek pedig a Birodalomban volt szükségük a munkásokra. A határon Höss és Wisliceny várta a zsidókat. Hogy a németek már nem elsősorban a gyilkosságra, hanem a munkaerőre utaztak, az is jelzi, hogy a terhes nőket, és azokat a zsidókat, akik különösen legyengültek a hosszú gyaloglástól, gyakran nem is akarták átvenni.

Azután viszont, hogy ezt az 50-60 ezer embert szörnyű körülmények között, ellátmány nélkül elindították, leállt az akció, a végső döntést Szálasi nem volt hajlandó meghozni. A nemzetvezetőnek fontos volt ugyan a zsidómentes Magyarország, de sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a semleges országok elismerjék uralmát, és attól félt, hogy ha zsidóügyekben szorosan együttműködik a németekkel, akkor erre kevesebb esélye lesz. A másik ok pedig, amiért a nyilasok visszatáncoltak az összes zsidó átadásától, az volt, hogy ők maguk is rájöttek, milyen komoly munkaerőt jelentenek ezek az emberek a háborúban álló országban.

„Nem szabad kiengedni az országból egyetlen zsidót sem” - mondta báró Kemény Gábor külügyminiszter. „Olyan gazdagok vagyunk mi, hogy napi 4 millió munkaórát nélkülözni tudunk?” Szálasi még saját koncepciót is kidolgozott arról, hogy munkaképes zsidókat maximum csak kölcsönbe adnának a németeknek, átvételi elismervény fejében, és a győzelem után vissza kell őket hozni Magyarországra.
A zsidókat a nyugati határon átvevő németeket meg is döbbentette, hogy az átadott munkásokat a nyilasok egyesével, név szerint akarták regisztrálni, ehhez képest Endréék még 1944 tavaszán zsúfolásig töltött vagonokat adtak át nekik ennél lényegesen kevesebb papírmunkával.

Sztójayiék ugyanis gazdasági és katonai ügyekben akartak engedményeket kicsikarni a németektől, ennek fejében pedig lelkesen átadták a zsidókat, Szálasi viszont gazdasági és katonai kérdésekben volt sokkal készségesebb, míg a zsidóügyekben többször is szembeszállt.

Az utolsó gyalogmenetet december 11-én indították, a budapesti zsidóság azonban ezzel sem menekült meg, ugyanis eddigre kiderült, hogy a semleges országok sem fogják elismerni Szálasi uralmát, így érdektelenné vált a nemzetvezető számára a zsidók sorsa. A széteső Budapesten ezért egyre szaporodtak a nyilas terrorakciók. A budapesti gettót végül 1945. január 17-én szabadították fel a szovjetek, ezzel megszűnt Magyarországon a tömeges zsidóüldözés.

Karsai László, Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek szerint 1944 egyik nagy tanulsága, hogy

„a magyar politika legszélsőségesebbjei, a lecsúszott egzisztenciákat, bűnözőket és fantasztákat felsorakoztató nyilasok sokszor szabadjára engedett gyilkos indulataik ellenére a zsidókérdés végső megoldása terén kevésbé kollaboráltak a nácikkal, mint a Horthy-rendszer elitjéhez tartozó, zömmel konzervatív úriemberekből álló Sztójay-kormány.

Ez a felismerés mindazonáltal a mai napig hiányzik a magyar nemzeti emlékezetből, amely előszeretettel tolja a holokausztért viselt magyar felelősséget a nyilasokra, mondván, a bűnöket mindössze néhány fanatikus elmebeteg követte el.”

A szovjetek előrenyomultak, a nyilas kormány a nyugati országrészbe menekült. Naplója szerint Endre többször is egyeztetett Szálasival, 1945. március 29-én még a fiát, Zsigát is bemutatta a nemzetvezetőnek. Endre naplója szerint Szálasi azt mondta, nehéz lenne letagadniuk a rokonságot. Valójában Szálasi ekkor már semmilyen nemzetet nem vezetett, kormánya az osztrák-magyar határ térségében inkább bujkált, mint kormányzott, a szovjetek ugyanis április elejére Magyarország teljes területét felszabadították, április 6-án már Bécset ostromolták.

Április első napjaiban Endre László naplóbejegyzései között is a „pakolás” válik a leggyakoribb szóvá. „Húsvétvasárnap. DKW kuplungja Schneebergen tönkrement. Német katonák húzattak utánkötve. M.Zell, Josefsberg felé. Kegyetlen utazás. Érk. 1 körül. Nagy pakolás. Bementem Gstettenhofba Katalinhoz (Crouy-Chanel Katalin, Endre László második felesége). Ott éjjelezés. Ott is pakolás. Bakyék sokáig ott rostokoltak” - áll például 1945. április 1-jénél a család által nyilvánosságra hozott naplókivonatok között.

Menekülés közben a család tagjai elszakadtak egymástól, Endre, mint kormánybiztos a kormánnyal maradt, amíg döntéshozói szerepének a legkisebb értelme is volt, ezért viszonylag könnyen mozgott a front körül, és benzint is tudott szerezni. Közben fia, Zsiga biztonságos helyet keresve jutott el a magyar határtól 250 kilométerre lévő Altenmarktba, ahol bevárta apját és annak feleségét. Közben igyekezett megszervezni a továbbutazást, felvette a kapcsolatot egy szintén bujkáló horvát csoporttal, akik megígérték, teherautójukkal kimenekítik őket Ausztriából.

Endre és felesége 1945. július 6-án érkeztek meg Altenmarktba. Csak néhány napig bujkáltak itt, július 9-én este, vacsora közben ugyanis amerikai katonák ütöttek rajtuk, és őrizetbe vették Endre Lászlót. Zsiga visszaemlékezései szerint Endre korábbi titkárának felesége, Takáts Albertné árulta el őket. Korábban találkoztak vele Altenmarktban, de Takátsné intett nekik, hogy ne ismerjék fel egymást, mert őt már figyelik. Endre Zsigmond szerint a találkozó után Takátsné felkereste az amerikaiakat Salzburgban, és felajánlotta nekik Endre Lászlót cserébe a férje szabadon bocsátásáért, Takáts Albertet ugyanis már korábban elkapták az amerikaiak.

Az új magyar kormány kérésére a szövetségesek még abban az évben, október 3-án kiadták Magyarországnak Endre Lászlót Szálasi Ferenccel, Imrédy Bélával, Bárdossy Lászlóval, Reményi-Schneller Lajossal és más háborús bűnösökkel együtt.

Endre perét Baky Lászlóéval és Jaross Andoréval vonták össze, és az 1945. december 3-án kezdődő tárgyaláson érezhetően Endre volt a legfőbb vádlott, nem Baky, aki hivatalosan a csendőrséget felügyelte a deportálások idején vagy Jaross, aki elvben zsidóügyekben is Endre felettese volt. A média és a budapesti lakosság részéről is óriási érdeklődéssel kísért eljárás Endre László vallomásával kezdődött a Zeneakadémia nagytermében.

„Féltíz órakor nyitotta meg az el­nök a főtárgyalást” - számolt be a Világosság napilap. „Amikor a vád­lottak Endre Lászlóval az élen, fegyőrök kíséretében belépnek a terembe, dühödt kiáltások süvítenek feléjük:

Gazemberek! Gyilkosok!

Aljas pribékek!

Tömeggyilkosok!

Endre László peckes léptekkel megy a mikrofon elé, meg sem reb­ben a szeme, nem néz sem jobbra, sem balra, megáll a bírák előtt, de nem hajtja meg a fejét. Jaross An­dor is büszkén tartja fenn a fejét, kemény tekintettel néz végig a bíróság tagjain és kezei egész idő alatt ökölbe szorítva tartja. Baky László sunyin lesüti szemét, arca állandóan megremeg, személyi ada­tainak felvételénél pedig halkan, gyáván, alig érthetően beszél.”

Endre László és bűntársainak pere a Népbíróság előtt 1945 telén a Zeneakadémia fűtetlen nagytermében Forrás: Yad Vashem Archívum

A hallgatóság Endre László kihallgatásán volt a legidegesebb, a levezető elnöknek minden tárgyalási napon többször is rendet kellett parancsolnia a teremben az állandó bekiabálások miatt. A nézőket Endrének különösen azok a kijelentései idegesítették fel, amikben tagadta a bűnösségét, és arról beszélt, hogy politikusként ő és társai a többségi akaratot érvényesítették.

Az utolsó szó jogán elmondott beszédében például ezt mondta:

„Én tudatában vagyok annak, hogy ma egészen más szemmel nézzük az eseményeket, mint abban a 25 esztendőben, amelybe az én közhivatali működésem esik. Én azonban szeretném feltenni azt a kérdést, hogy az a demokratikus szemlélet, amely most érvényesül, miként magyarázza azokat az eseményeket, amelyek egyrészt a háború kitörésével, másrészt a zsidókérdéssel kapcsolatban létrejöttek? Nevezetesen a demokrácia a többségi elvet ismeri el döntő tényezőként az államok életében. Ha többségben voltak azok, akik a háborút akarták 1939-ben, akkor a többségi elv érvényesült, amikor a magyar állam belesodródott a háborúba. Ha kisebbségben voltak azok, akik a háborút akarták, tehát ha a kisebbség volt uralmon, akkor a valódi többségnek kellett volna módot találni arra, hogy bármiképpen is megakadályozza a nemzetnek a háborúba való belépését. (Nagy zaj a hallgatóság soraiban.)

Tulajdonképpen ugyanez a helyzet a zsidókérdés tekintetében is. Én feltétlenül az igazság és a nemzet jövőjének érdekében állónak tartottam volna, hogy mondjuk a Kállay-kormány vagy a Lakatos-kormány, amelyben megvolt a hajlandóság arra, hogy a háború tekintetében más álláspontot képviseljen, mint az előző kormányok, ha meggyőződött arról, hogy egyesek útjában állnak annak a békekötésnek, amely a nemzet érdekében áll, akkor azokat eltávolítsa az útból és lefogassa. (Zaj a hallgatóság soraiban.) Én magam is szívesen kerültem volna akkor fogságba, (Gúnyos derültség a hallgatóság soraiban.) ha tudtam volna, hogy ezzel az akkori kormányzat lehetővé teszi Magyarország jobb jövendőjét és a fegyverszünet megkötését, olyan körülmények között, amelyeket én előre nem láthattam.”

Baky és Endre az akasztófán Fotó: Yad Vashem Archívum

A per mindhárom vádlottját halálra ítélték, Endre és Baky együtt mentek a Koháry (ma Nagy Ignác) és a Markó utcák felől megközelíthető kivégzőudvarra 1946. március 29-én reggel. A Világosság riportere szerint Bakynak előző este rántott húst, Endrének pedig paprikás csirkét hozott be egy-egy rokonuk. Először Bakyt, aztán Endrét akasztották fel a tömeg Gyilkosok! Gonosztevők! Tömeggyilkosok! Halál rájuk! és Most mi fizetünk! kiáltásai közepette.

A szentkúti Endre-kúria jelenleg a petőfiszállási tsz tulajdonában áll, semmire nem használják, egyre rosszabb állapotban van. Megkérdeztük Szász János Attilát, a falu kormánypárti polgármesterét, mi lesz a sorsa az omladozó épületnek, de azt mondta, az önkormányzatnak ebbe nincsen beleszólása, hiszen nem az övék. A településen többen is azt mondták, néhányszor felmerült már az épület múzeummá alakítása.

Jelenleg nincs semmilyen tábla vagy emlékmű Petőfiszálláson, ami akár csak utalna arra, hogy a faluközponttól néhány kilométernyire rogyadozó kúriában Eichmann és Endre több százezer magyar zsidó legyilkolásáról állapodott meg. A kúriától nem messze, a pálos szerzetesrend szentkúti kegyhelyén található viszont egy 1993-ban állított sír, az Endre család ide szállíttatta Endre László Argentínában elhunyt anyjának és később fiának földi maradványait is. A sír fölött egy fekete márványtábla áll, „Örök emlékül” az Endre család minden tagjának, köztük Endre Lászlónak is.

Források:

Kádár Gábor - Vági Zoltán: A végső döntés - Berlin, Budapest, Birkenau 1944 (2013)
Karsai László - Molnár Judit: Az Endre-Baky-Jaross per (1994)
Lévai Jenő: Endre László, a magyar háborús bűnösök listavezetője (1945)
Szappanos István: A félegyházi Endre család legendáriuma (2021)
Leszármazottak (magyar dokumentumfilm, 2005, r.: Varga Ágota)
Vági Zoltán: Endre László - Fajvédelem és bürokratikus antiszemitizmus a közigazgatási gyakorlatban 1919-1944
Adolf Eichmann: Tárgyalástól ítéletig - Feljegyzések a börtönből (2000)
Endre László: A zsidókról - A berni per tanulságai (1942)
Randolph L. Braham: A népirtás politikája - A holokauszt Magyarországon (1997)
Ránki György (szerk.): Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939-1944 - Hitler Adolf tárgyalásai kelet-európai államférfiakkal (1983)
Vincze László: Min múlt az élet? - Embersorsok a Holocaustban (1996) - köszönet a tippért olvasónknak, Novák Péternek.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt