„Lenyűgözőnek tartom Orbán Viktor szűkebb pátriáját: Felcsút, Alcsútdoboz környékét. Néha nem is tudom megállni és lehajtok az M1-esről Bicskénél, aztán a régi 1-es úton jobbra fordulok. Egy darabig horizontig nyúló, kihalt, zöld rétek között autózom; mintha egy számítógépes játék elnagyolt hátterébe csöppentem volna bele.

Felcsúton áll a Fidesz elnökének és Magyarország miniszterelnökének a háza.

Redőnyök, fehér vakolat, az udvaron favázas pajta. Mozdulatlanság és üresség honol, mint egy nukleáris katasztrófa után, teljesen függetlenül attól, hogy hétköznap, ünnepnap vagy hétvégén jár itt az ember. Soha egyetlen lelket sem látni. Sem a házban, sem az udvaron, de még a közeli Fő utcán vagy a Rákóczi utcán sem. Néptelenek, mint úgy általában a magyar vidék, ami, ha nem lennének romák, még ennél is jobban kongana az ürességtől. Eminnen megugat egy kutya, amonnan biciklinyikorgás hallatszik. Kihaltság az állandóan üres magyar ég alatt.”

Ziemowit Szczerek lengyel újságíró Via Carpatia című könyve a fenti három bekezdéssel indul. És ezzel a lendülettel folytatódik, legszívesebben ide idéznék még vagy negyven-ötven részletet, erős, jó mondatot, és akkor meg is úsztam a recenzióírást, önök meg a vételárat. (Csak a kiadó lenne morcos.)

Ha azt mondom, nem tudok egyetlen külföldi újságírót sem, aki ennyire jól ismerné és értené Magyarországot – illetve, pontosítok: az én Magyarországomat; tovább pontosítok: Orbanisztánunkat –, akkor nyilván nem állítok erőset, nem túl izmos a mezőny. Inkább azt mondom tehát, hogy még magyar szerzők magyar könyvei között is kevés olyan akad, amely ennyire pontosan, találóan, érzékenyen szól az ország aktuális (mentális) állapotáról.

Pedig a könyv lengyel közönségnek íródott, el lehet képzelni, mennyire tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy a magyar közélettel hivatásszerűen foglalkozó újságíró is jónak találja.

Nagyon jónak találja.