„Ez a fiú akkor megállt előttem, és azt mondta: a János bácsi belenyúlt a nadrágomba”

• Bárnai Árpád 2006 és 2011 között dolgozott gyermekfelügyelőként a bicskei gyermekotthonban.
• Miután felettesei nem foglalkoztak jelzéseivel, bejelentést tett arról, hogy több gyerek szexuális zaklatásról számolt be neki.
• Az igazgató a nyomozás alatt is az intézményben lakhatott, és kontroll alatt tartotta környezetét.
• Egy fiút azzal nyomasztottak, hogy nem tarthat kapcsolatot a rokonával, ha nem vonja vissza vallomását, mást ajándékkal győztek meg.
• 2012-ben minden áldozat visszavonta vallomását. Az igazgató maradt, a gyermekfelügyelőnek mennie kellett.
• „K. Endrének fontos szerepe lehetett abban, hogy az első eljárásból nem lett semmi”.
  
• Egy molesztált fiú, aki visszavonta vallomását, 2016 szeptemberében öngyilkos lett.
• Az igazgatót a második eljárásban végül legalább 10 fiú zaklatásáért ítélték el.

444: Mikor és milyen úton kerültél a bicskei gyermekotthonba?

Bárnai Árpád: Egyetem alatt történt. Munkát kerestem. Az akkori párom Bicskén dolgozott pszichológusként. Az egyik nyári táborba elmentem önkéntesnek, és megtetszett, hogy gyerekekkel foglalkozhattam naphosszat. Amikor gyermekfelügyelőket kerestek állandó beosztásba – mindig keresnek szinte, olyan nagy a munkaerőhiány –, jelentkeztem.

2006-tól öt éven át dolgoztam Bicskén gyermekfelügyelőként és szabadidő-szervezőként. Eredetileg tanárnak tanultam, nem nevelőnek, – abszolutóriumig elvégeztem a történelemszakot –, de speciális képzettség nem volt szükséges a munkavállaláshoz, így sem volt elegendő nevelő vagy felügyelő. Ami egyébként nyilván baj.

A tanárdiplomák azért adnak valamennyi felkészültséget – pedagógiát és pszichológiát is tanultunk az egyetemen; a gyermekvédelmi ellátásban jelentkező különleges helyzetekre viszont nem vagyunk felkészítve, sok dolgot a tapasztaltabb munkatársaimtól tanultam el én is.

Nem lógtam ki a sorból: a nevelők közt volt tévészerelő és egy sor más szakmában jártas ember is. Nagyon kevesen vállalják el ezt a munkát, mert hát ki dolgozna ennyi pénzért vagy megbecsültségért.

A foglalkozások, amiket tartottam, népszerűek voltak, és idővel felvettek főállásba szabadidő-szervezőnek. Két éven át tartottam ilyen foglalkozásokat.

444: Korábban nem dolgoztál gyermekvédelmi intézményben. Mi volt az első benyomásod a bicskei gyermekotthonról, amikor megérkeztél?

BÁ: Azt éreztem, hogy ez saját szintjén is nagy és különleges státuszú intézmény. Szép, ősfás park övezi, lovak, sportcsarnok, szauna, csodálatosan felszerelt az egész. Van egy olyan alap, ami máshol nincs, és ezt meg is becsülik az intézményben dolgozók. Még a városban élők is. A gyerekeknek is sokat jelentett.

Az igazgató kifejezetten büszke volt rá, és minden eszközzel védte az intézményt. Akkoriban zajlott egy átalakulás a gyermekvédelemben, ami abból indult ki, hogy nagy intézményekben nem jó gyerekeknek nevelkedni, mert könnyen kialakul egyfajta intézményfüggőség. Sok gyerek a gyermekotthon után rehabra vagy börtönbe kerül, mert csak intézményi keretek között képes működni. Nem abban szocializálódott, hogy önállóan boldoguljon.

Az volt a mondás, hogy az igazgatónak sikerült megóvnia a bicskei intézményt a politika és a szakma által elvárt változtatásoktól ún. lakásotthonok kialakításával, és ezzel, bár nagy veszélyben volt, megmaradhat az intézmény.

A kastély különböző szárnyaiban egészen otthonszerű, kisebb méretű lakásotthonokat alakítottak ki, 10-12 fős csoportok számára, amitől valamivel tagoltabb lett az intézmény felépítése.

444: Hogy kell elképzelni egy ilyen lakásotthont?

BÁ: Úgy van kialakítva funkcióiban, akár egy családi otthon: saját konyha, saját fürdő, saját nappali és szobák a gyerekeknek, plusz egy nevelői szoba. A lakásotthonok az ország más részein inkább önálló házat jelentenek, hasonló helyiségekkel. Bicskén szárnyakat alakítottak ki, hogy ezzel is megfeleljenek a szakpolitikai elvárásoknak, és ne kerüljön veszélybe az intézmény. Ez még mindig nem olyan, mint nevelőszülőknél nevelkedni. Igazi családban. De egy lépéssel mégis közelebb van ahhoz. Elvileg.

444: Az, hogy az iskola az intézmény falain belül működik, pedagógiai szempontból előnyt vagy hátrányt jelentett?

BÁ: A belső iskolát azok részére tartották fenn, akiknek gondot jelentett a külső iskolába járás. A gyermekotthonba kerülő gyerekek gyakran pszichés problémákkal küzdenek. Ez sokszor megnehezíti az integrációt a hagyományos sztenderdek szerint működő iskolarendszerbe.

Vannak gyerekek, akiket nem tudsz beültetni 25-30 fős iskolai osztályba, mert különleges figyelmet igényelnek. Kisebb létszámú osztályok és speciális felkészültségű pedagógusok szükségesek ehhez, és ezeket a kereteket egyszerűbb az intézményen belül megteremteni.

Nagyon sok különböző problémával küzdő gyerek élt összezárva. Van, aki jól van, más láthatólag rosszul, és komoly gyógyszereket kell szednie ahhoz, hogy az indulatait tudja kezelni. Az első pillanattól szembetűnt, hogy ez a probléma nincs igazán szem előtt tartva.

444: Ez hogy derült ki számodra?

BÁ: Az intézmény jó híre azzal is járt, hogy a kifogástalan látszatot minden eszközzel fenn kellett tartani. A kastélyparkot gyakran látogatták vendégek Bicskéről és máshonnan. Viszont ha ez egy mintaintézmény, akkor mindent el kell követni, hogy mindenki annak is tartsa. Egy minta intézményben a gyerekek nem cigiznek. Itt viszont cigiznek. Akkor ezzel kezdjünk valamit. Ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk elérni, hogy ne cigizzenek, ne látszódjék, hogy cigiznek. Egy mintaintézményben a gyerekek bejárnak az iskolába, és tanulnak. Hát itt nem mindig jártak. De erre nem az volt a válasz, hogy szakmai segítséget kértek; hanem hogy ez a probléma nem létezik, a fenntartó tudja úgy, hogy minden rendben.

444: Ha jött egy nyugdíjas csoport, megkérték a gyerekeket, hogy legalább most ne cigizzenek?

BÁ: Vagy ne ott. A bicskei kastély, a felújított parkkal és szabadidős lehetőségekkel együtt fontos helyszín a város életében. Tartottak itt koncerteket, kastélyesteket, mindenféle társasági eseményeket. Miközben meghittnek és családiasnak mondott élet működött a gyermekotthonban, egy sor idegen ember járt be, akik előtt ezt a jó látszatokat fenn kellett tartani.

Akár egy bántalmazó kapcsolatban, ahova vendégség érkezik. Takarjuk el a sebeket.

Egy esetre konkrétan emlékszem, amikor az igazgató mondta nekem, hogy a problémás gyerekek este inkább a csoportban legyenek, mert fontos vendégek jönnek. Vagy ne nagyon nézelődjenek kifelé az ablakon, amikor megy az előadás, mert az a zavaró lehet. Volt egy súlyosan traumatizált, tízéves fiú, aki spontán zavarba ejtő szexuális viselkedéseket mutatott. Mikor jött a vendégség, el kellett különíteni, mert mit gondolnak majd rólunk az emberek. Csak hát volt itt egy ellentmondás, hogy ő itt él. Nyilván foglalkozni kell a problémáival, de neki ez volna az otthona. Neki kéne segíteni, erre eldugjuk, mert mit gondol majd róla Éva néni, aki valaki Bicskén. A kifelé mutatott látszat fontosabb volt a gyerekek fejlődésénél vagy komfortérzeténél.

444: Mik voltak az első jelek, amik arra utaltak, hogy valami nincs rendjén ebben a gyermekotthonban?

BÁ: Időbe telt megértenem, mire van szüksége egy gyermekotthonban nevelkedő gyereknek ahhoz, hogy egyszer esélye legyen továbblépni. Akkor tűnt fel a módszer, amit leginkább kifárasztásos technikának lehetne nevezni. A „szakmai koncepció” az volt, hogy legyen minél több és minél színesebb program a gyerekeknek. Kössük le, foglaljuk le a gyerekeket.

Voltak jó fejlesztőpedagógusok és pszichológusok, akik törekedtek volna arra, hogy segítsék a gyerekek személyiségfejlődését. Az ő törekvéseiket a vezetés nem támogatta, amikor hosszabb fejlesztő munkáról volt szó. A koncepció ehelyett az volt, hogy a gyerekeket le kell fárasztani sporttal, aktivitással, külsős programokkal. Csakhogy a fárasztás nem segít egyedül boldogulni, nem segíti a képességek fejlesztését.

A megközelítés durvább verziója volt, hogy az igazgató azt képviselte: nem árt, sőt, jót tesz a kamaszoknak, ha pornót néznek a kábeltévén.

Annak ellenére képviselte ezt, hogy a gyermekotthon pszichológusai kifejezték egyet nem értésüket, és a kábeltévé korlátozása mellett voltak. Valamiféle homályos elgondolása volt egyes vezetőknek arról, hogy a gyerek ezzel is „levezeti az energiáit”, miközben a szexualitásával ismerkedik.

Volt egy fiú, aki 12 évet töltött a gyerekotthonban. Átmenetileg került oda, abban a reményben, hogy visszakerül majd a családhoz. Végül felnőttkoráig maradt. Hatalmas mennyiségű gyógyszert írtak fel neki, így nem okozott problémát. Amikor 18 lett, el kellett hagynia az otthont. Egyszer mentem haza műszak után, és ott állt a kapuban. Rám néz, és azt mondja: éhes vagyok.

Fogalma nem volt, hova mehetne. Hogy egyáltalán hogyan élhet a falakon túl.

Én meg csak azt tudtam mondani, csak azt mondhattam, hogy ma tudok neki enni adni, de a helyzetet nem tudom megoldani.

444: Megúszható, hogy a gyerek ne maradjon intézményfüggő?

BÁ: Az SOS Gyermekfalvaknak van erre programja - így is hívják: Leaving Care. Amint a gyerek bekerül a gyermekvédelembe, próbálod felkészíteni, hogy ezt a védelmet idővel el kell hagynia. Ő nem úgy megy el, mint szerencsés gyermek a családból, hogy ha gáz van, ide visszajöhetsz. Nincs hova.

Ha van is kapcsolata a vér szerinti családdal, az nagyon problémás. A célnak mégis annak kellene lennie, hogy az állam segítse a visszakerülést, ha lehetséges, mert a gyereknek még mindig családban a legjobb. A gyerek ehhez képest az iskolából, a gyermekvédelemből azt az üzenetet kapja, hogy vele van a baj, kintről pedig azt, hogy a családdal van baj.

Amikor kikerül, ez a konfliktus nincs feloldva, és nincs rá felkészítve, hogyan kezelje. Mást meg nem ismer. Ha az intézményben nem tanul meg önállóan megoldani élethelyzeteket és problémákat, esélye sincs boldogulni.

A lefárasztás vagy szedálás ezekre a kérdésekre nem ad semmilyen választ. Az az elhanyagolás egy formája.

444: Kik a legvédtelenebbek?

BÁ: Akik halmozottan problémás környezetből érkeznek. Ha a gyerek bántalmazás tanúja vagy elszenvedője érzelmileg, fizikailag vagy akár szexuálisan. Az is elég, ha fenyegető légkörben él; hogy „bármikor bánthatnak”. Ha nincs jelen a gondozó, mert szerhasználó, elítélt vagy mentálisan beteg. Ha nélkülöznie kell. Ha nincsenek támogató kapcsolatai. Minél több ilyen tényező van jelen, annál nagyobb veszélyben a gyerek egészsége.

Akinek úgy fejlődik ki az idegrendszere, hogy állandó stresszhelyzeteknek van kitéve, azt tanulja meg, hogy a világ veszedelmes hely, és ébernek kell lenni, hogy megvédjem magam. A figyelme állandóan ugrál ide-oda, nehezen alakít ki bizalmi kapcsolatokat, vagy úgy próbálja csökkenteni a feszültségét, hogy fogyaszt valamit.

Ha nincs kontroll alatt, nem látja pszichológus vagy pszichiáter, nem tanulja meg lenyugtatni magát; akkor marad a gáztöltő.

„Akkor csak nem akarom érezni, ami van”.

És mivel nincs elég nevelőszülő, jellemzően ezek a legproblémásabb gyerekek maradnak a gyermekotthonokban.

444: Ez szüli az agressziót is?

BÁ: Ha kikerülök a stresszkezelő zónámból, feszült leszek, és két utam van: menekülés vagy támadás.

Azt mondja: te lenézel engem, hogy nézel, mit nézel - és már üt. Mert fenyegetve érzi magát. Folyamatosan pásztázza a fenyegető jeleket. Azt is annak látja, ami nem az. Ebben nőtt fel. Elmulasztja észrevenni azokat a jeleket, amik épp a biztonságot jelzik. Állandóan védekezik.

A másik reakció, hogy lefagy. Zéró érzelem. Nem mond semmit, csöndben van, maximum engedelmes, ha kérik valamire, megcsinálja. De nincs jól, éppen csak kibírja.

Bántják, kiemelik, áthelyezik, döntenek a feje felett. Azzal is meg kell tanulnia együtt élni, hogy vele mindent meg lehet tenni.

444: Volt a fentiekhez hasonló jel, ami arra utalt, hogy a bicskei intézmény nem rendeltetésszerűen működik?

BÁ: Az elegáns kastély és a magukra hagyott gyerekek otthona között feszülő ellentét. Megyek egy kimeszelt folyosón, ahol végig nagy méretű fotók vannak kirakva a gyerekekről. Gigantikus portrék. Ha rólam akasztanak ki méteres fotókat az otthoni folyosón, amikor kiskamasz vagyok, rosszul lettem volna. A gyerekek viszont nem rakhattak ki képeket - arra hivatkozva, hogy ez egy műemlék épület. Mennyire otthonod az, amit nem lakhatsz be, miközben - mint valami kirakatban - kiplakátolják veled a folyosót?

Azt üzenték, kellesz nekünk, de nem lehetsz jelen.

444: Ki rakta ki a képeket?

BÁ: Az igazgató kérte.

444: Miből érezted, hogy „nem lehettek jelen”?

BÁ: A problémás fiatalokkal igazából nem foglalkoztak. Megőrizték őket, amíg ki nem öregedtek. Tengődtek.

Fiú gáztöltőzik sokat a parkban. Nem jár be órára. Az indulatait nehezen kezeli. Óriási kérdés, mi lesz vele, ha elhagyja a gyermekotthont. Ez egy olyan pálya, amiből látszik, hogy kint nem fogja megtalálni a helyét. Kérdés, lesz-e munkája vagy családja, és tud-e velük bánni. Csak kérdések veszik körül. És nincs kezdve vele semmi.

Voltak jó logopédus, gyógypedagógus és pszichológus kollégáim, akikkel próbáltuk ezeket a helyzeteket előremozdítani, de egy idő után ezek a próbálkozások és megoldáskeresések teljes mértékű támogatás hiányában elhaltak.

444: Közösségi szinten tapasztaltál hasonlót?

BÁ: Az egyik drámapedagógussal közösen felvettünk egy rapszámot. A gyerekek írták a szöveget, és egy kicsit mindenki elmesélte benne a saját sztoriját. A refrén úgy szólt, hogy a „zaciban nem jó élni, de muszáj, és egyszer majd tovább kell lépni”. Megfogta a lényegét: ezeknek az éveknek a felkészülés jegyében kellene telniük a nagybetűs életre. Az igazgató viszont, miután meghallgatta, közölte: ez sehol nem jelenhet meg. Ezt nem játsszuk le, nem mutatjuk meg, nem teszünk vele semmit, szépen felejtsük el. A mondatok, hogy itt nehéz az élet, és egyszer majd tovább kell menni, kifelé nem fogalmazódhattak meg.

444: Nem találtad kezdettől furcsának, hogy az igazgató az intézményben lakik?