Most, hogy Orbán Viktor is megosztja a szélesebb nyilvánossággal ebédjét (bár szerencsére az Instagramot nem használta hozzá), a gasztroforradalom már nem tud szélesebb rétegeket elérni. Húsz éve az égvilágon senki sem gondolta, hogy a művelt emberek egyik legfontosabb beszédtémája az evés lesz, sőt, éttermi rendelésekre identitást lehet építeni. 2013-ban pedig a magyar miniszterelnök egy darab kétes eredetű kolbásszal és egy rossz minőségű bicskával kommunikál politikailag. Innét már nincs tovább, csak a finomhangolás van hátra.

Van egy kisebbségi vélemény, amit például a neves manchesteri költő, Mark E. Smith képvisel, amely szerint arról beszélgetni, hogy ki mit evett tegnap, és mi lesz vacsorára, utoljára az óvodában volt izgalmas. Van benne valami, de mégis marhaság. Enni nemcsak létszükséglet, hanem szórakozás és élvezet is, és nemcsak a rágás-nyelés aktusa, hanem az egész cirkusz körülötte. Éttermet választani, piacra menni, éjszaka nyitott fridzsiderajtó előtt ácsorogni, maradékot tunkolni, böfögni és szalonnát sütni mind remek élmények.

Ha a globális gasztroforradalom csak abból állt volna, hogy mindenki elkezd jobbat és többet enni, tényleg senkinek sem lehetne egy rossz szava. Ennél azonban sokkal többről volt szó. Jöttek a sztárséfek, a kizárólag főzőműsorokat közvetítő tévécsatornák, a mindenféle ország-világ legjobb 10000 éttermét felsoroló listák, a gasztroblogok, a buta emberek által írt gasztroblogok, a csúnya ételfotókat tartalmazó, ráadásul buta emberek által írt gasztroblogok, az ételfotózásról szóló blogok, az instagramos ebédképek, a sor végén pedig Orbán Viktor, aki egy darab kolbásszal és a rossz bicskájával akart mondani magáról valamit. E fejlemények közül több is felesleges volt.

Valószínűleg még Orbán Viktor is kevesebbeket idegesít, mint azok az emberek, akik meg akarják mondani másoknak, hogy mit egyenek, valamint hogy amit tegnap ettek, az egészségtelen, kultúremberhez méltatlan, rossz ízű hányadék. Ennek Magyarországon az az oka, hogy az emberek jó része tényleg rossz ízű hányadékot eszik, és ezzel meg is van elégedve egészen addig a pillanatig, amíg valaki nála okosabb nem szembesíti ezzel a felháborító ténnyel. A válasz ilyenkor sznobozás szokott lenni, de a sznobozásról már rég tudjuk, hogy Magyarországon nem azt jelenti, amit eredetileg, hanem bármilyen kulturális- vagy életmód-kontextusban ugyanazt: a sznobozó olyan jelenséggel találkozott, ami számára anyagilag és/vagy intellektuálisan elérhetetlen.

Én igyekszem kultúremberhez méltóan étkezni – bár ez sajnos Budapesten nem mindig sikerül –, ám engem is sokszor borzasztóan idegesít a gasztroforradalom állapota, valamint az élharcosok hozzáállása az egészhez. Kevés jobb dolgot tudok az életben, mint jót enni, és éppen ezért borít ki, hogy ezt a csodálatos élményt ilyen humortalan, tudálékos, görcsös, giccses légkör veszi körül Magyarországon, és persze az egész világban is. Vegyük végig, hogy mi a baj.

Sajnos mára odáig jutottunk, hogy a gasztroforradalom joggal felkent papjai képtelenek arról beszélni, mekkora élmény megenni egy teljes zacskó Haribo gumicukrot. Sőt, ha valaki a jelenlétükben mer erről beszélni, vagy esetleg a Túró Rudiról, hosszas előadást kell végighallgatnia arról, hogy az utóbbi rossz csokoládéből és tejipari melléktermékekből készül, az előbbi pedig szmogból, hallisztből és kipukkadt lufikból. Mintha ezzel bármi gond lenne, és nem csak az élmény számítana.

Az evésnek egyáltalán nem kell mindig kifinomult, intellektuális tevékenységnek lennie. Ép ésszel senki nem vonja kétségbe, hogy amit a Michelin csillagos éttermekben sok pénzért felszolgálnak, az kiváló. Mindig kiválót enni viszont olyan, mint azok a görcsös emberek, akik az otthoni kanapén is nyakkendőben néznek tévét, ahelyett, hogy kényelmes, lyukas alsónadrágban és szakadt, ételmaradékos pólóban heverésznének. Soha ne bízzunk meg olyan önjelölt gasztroszakértőben, aki nem képes beismerni, hogy bizonyos élethelyzetekben szeméttel tömni magunkat pont ugyanakkora élmény, mint más élethelyzetekben Jironál szusizni.

A magyar gasztroszakértők szinte mindegyikével még ennél is nagyobb baj van: úgy pofáznak bele más étrendjébe, hogy ők maguk csak egészen minimális kulináris műveltséggel rendelkeznek. Az internet egyik csodája, hogy ma Magyarországon kellő tehetséggel és elszántsággal bárkiből autoritás lehet számtalan szakterületen a komolyzenétől az angol fociig. A gasztronómiával azonban ez nem így van. Az emberi gyomor véges kapacitása egy dolog, de ennél is komolyabb probléma, hogy annyi pénze és ideje szinte senkinek sincs, hogy végigkóstoljon mindent, ami fontos.

Minden bizonnyal több százezer olyan ember van a világon, aki hallotta a jazz történetének 105 legfontosabb lemezét. Viszont a dolgok állása szerint ma csak egyetlen egy ember él, aki a világ mind a 105 három Michelin-csillagos éttermében evett. Aki minden bizonnyal nem gondolja azt, hogy ezzel már végig is evett minden fontosat a világban. És aki nem magyar.

Aki festészetről próbálna úgy véleményt mondani, hogy nem látta a Guernicát, közröhej tárgya lenne. Magyarország, és persze a világ is, tele van olyan emberekkel, akiknek nagyon kiforrott véleménye van a szusiról úgy, hogy nemhogy a legendás Jirónál nem ettek soha, de még Japánban sem jártak. A ma Budapesten oly’ divatos phóról olyanok mondanak véleményt, akik soha nem voltak Vietnamban, két éve a macaronról meg olyanok okoskodtak, akik soha nem vásároltak Pierre Herménél. Senki ne hallgasson ilyen emberekre.

A gasztronómiai görcsösség még mindig kevésbé zavar a gasztronómiai giccsnél, talán mert az előbbin lehet nevetni, az utóbbi viszont mindent letarol. Két dolgot értek a gasztromómia giccsessége alatt. Egyrészt, amit mindenki tapasztalhatott, aki ha a világ vezető éttermeibe nem is, de legalább a budapesti legjobbakba eljutott. Amit felszolgálnak, nevetségesen néz ki, hiába képzeli azt a séf, hogy eredetit és esztétikusat alkotott. Szépelgő, csúnyácska dolgok nem lesznek attól szebbek, hogy ételből vannak. Amit a legjobb magyar szakács, Széll Tamás a Bocuse D’or-on produkált, az minden bizonnyal mennyeien finom volt, viszont olyan röhejesen giccsesen nézett ki, mint a színes homokkal feltöltött üvegek, amiket olcsó szuvenírként árulnak tengerparti nyaralóhelyeken. És ugyanilyen volt azon a versenyen a többi jeles induló produkciója is.

Van egy olyan érzésem, hogy a csúcsgasztronómia giccsességéről részben az is tehet, hogy fogyasztóinak jó része ízlés és saját vélemény híján elborzadna, ha az orra elé feltálalt konfitált borjúpofa tényleg úgy nézne ki, mint egy borjú pofája. De a modern gasztronómia kétségbeejtő giccsességéért legalább ennyire felelős a már fentebb említett brigád, akik mindig igényeset, mindig intellektuálisan stimulálót szeretnének enni. Elég megnézni az utóbbi tíz év két legmeghatározóbb éttermében, a katalán El Bulliban és a dán Nomában készült ételek képeit, hogy a giccset még a szakavatatlan szem is lássa. Étel, ami úgy néz ki, mint egy cserép virág, de valójában a “föld” is ehető benne? Komolyan? Giccs, giccs, giccs.

A jól csinált gasztronómia ugyanúgy iparművészet, mint a formatervezés vagy a tipográfia. Mindennapi tárgyak esztétikussá (és finommá) tétele úgy, hogy azok semmit se veszítsenek használhatóságukból (ízükből), sőt, jobb esetben az csak javuljon. Viszont azt, ami mindig esztétikus, és hiányzik belőle a hiba, a maszat, az élet másik oldala, azt egyszerűen giccsnek szokás nevezni. Mindig kifinomultan étkezni olyan, mint egy lakberendezési magazinban élni, nem a saját lakásunkban, ami a gyerek szétdobált játékaitól élvezhető, nem a drága székektől. Aki szalonnasütésre nem a jól megszokott, kétes eredetű szalonnát hozza, hanem valami franciát, az pont olyan, mint aki kidobja a húszéves, kényelmes fotelt a nappaliból, csak hogy a vendégek ne lássák, hány lyuk van rajta.

Az is elszomorító, hogy az ipar- és a sima művészet számtalan ága közül a gasztronómia az egyetlen, amit még a szele sem érintett meg a humornak. A nevetni képtelen emberekről meg nyilván mindannyian ugyanolyan véleménnyel vagyunk. Valószínűleg egy ma még meg sem született szakácszsenire vár a feladat, hogy végre összeegyeztesse a csúcsgasztronómiát a játékkal és a nevetéssel. És játék alatt nem az étel mellé szervírozott iPodot értem, hanem valami tényleg vicceset. Nagyon szeretném például azt látni, hogy valaki petit fours helyett egy zacskó gumimacit szolgál fel karót nyelt vendégeinek. Nem újraértelmezett gumimacit, beluga kaviárból és cupuaçuból, hanem egy zacskó Haribót.

Az étkezés utáni elégedetsség mértékegysége az “uuu-uuuh”, aminek intenzitását az étel minősége, hosszát pedig a mennyisége határozza meg. A globális gasztroforradalom majd akkor érte el célját, ha minden étkezés után ugyanaz a kéjes “uuuuuu-uuuuuuh” törik fel mindenkiből, amit az ember leginkább akkor ad ki magából, amikor kézzel kizabálta a Nutellás üveg teljes tartalmát (a zaba egyébként feleslegesen lesajnált szó: mértéktelenül, minden finomkodás nélkül zabálni fenséges élmény). És amikor legalább alkalmanként mindenki Nutellát zabál, szégyenérzet nélkül, önfeledten, boldogan.

(Lapzárta után érkezett a hír, hogy Orbán Viktor most már éttermeket is ajánl.)