1914 hajnalán az emberek optimistán keltek fel a szilveszteri buli után. A Waterloo óta eltelt száz évben alapvetően rendben volt a világ, még ha Amerikában túl is estek egy durva háborún, EUrópában pedig a franciák és a poroszok estek egymásnak. De a kontinentális béke kitartott.

A technológiai fejlődés egyre szorosabban kötötte össze a világot. A telefon, a gőzhajó, a vonat, mind arra voltak jók, hogy a globalizció hajnalán még közelebb hozza egymáshoz a világ eddig elszigetelt részeit. John Maynard Keynes akkoriban írta azt, hogy a kor londoni polgára az ágyban issza teáját, miközben változatos termékeket rendel meg az egész világból. Eközben akár ott is lehetett a polcán Norman Angell könyve, a Nagy Illúzió, ami kifejti, hogy a háború fölöslegessé és értelmetlenné vált, mert Európa gazdaságai annyira összeolvadtak, hogy már nem is tudnának háborúzni.

Nem jött be

Egy évvel később minden idők addigi legvéresebb és legnagyobb háborúja égette fel Európát. Kilencmillió ember pusztult el csak a háborúban, és sokan mások az azt követő helyi konfliktusokban. Megszületett Szovjet-Oroszország, Hitler elkezdett kapaszkodni a hatalom felé, és megalkották a következő száz év olyan gócpontjait, mint a két mandátumország: Irak és Bosznia. A határok bezárultak, és Keynes globalizációja csak 1945 (valahol 1990) után kezdett el újra működni.

Az Economist dupla karácsonyi számában a legelső vezető cikk pont ezzel a témával foglalkozik. A lap szerint ugyanis a mostani helyzet nagyon hasonlít az 1914-esre. Akár ki is törhet jövőre a harmadik világháború. De mi olyan hasonló?

Németország szerepében Kína

1915-ben (meg egyébként 1938-ban is) egy feltörekvő hatalom szerette volna a dominanciáját kiterjeszteni a világra, és emiatt keresett valamilyen kifogást azért, hogy háborút indíthasson. Eközben az olyan stabil hatalmak, mint Nagy-Britannia, vagy Franciaország azt gondolták, hogy a németek nem indíthatnak háborút. Azért nem, mert nem áll érdekükben. Németország Nagy-Britannia legnagyobb gazdasági partnere (Amerika után), és Franciaországgal is szoros a kapcsolata. Egyszerűen lehetetlen, hogy valaki ennyire semmibe vegye a saját racionális érdekeit. De mégis ez történt.

Most az Egyesült Államok alakítja az akkori Nagy-Britanniát, és Kína a feltörekvő világhatalmat, Németországot. Jelentős szerep jut még a halódó szuperhatalom legnagyobb, de szintén halódó szövetségesének: Franciaország szerepét most Japán alakítja. Az akkori Németország nacionalizmusát a mostani Kína sem nélkülözi, ahogy a konfliktust a nagyhatalom szövetségesével sem. Kína hetente veszik össze nagyon durván Japánnal egy apró és jelentéktelen szigetcsoport miatt. És Japán sem reagál nyugodtabban, mert Abe Sinzó miniszterelnök ugyanúgy pörgeti a nacionalistákat.

Tanulunk, tanulgatunk

Eközben Vlagyimir Putyin szintén vissza szeretne kerülni a nagypolitika térképére, és újraépíteni a Szovjetuniót. Még arra is hajlandó ezért, hogy végignézze, ahogy Szíria darabokra tépi saját magát. Miközben Putyin cselekszik, az Európai Unió, ami pont azért jött létre, hogy az újabb világégést megakadályozza, cselekvésképtelen és megosztott maradt, miközben látszólag teljesen hiányzik belőle bármilyen vízió a dolgok megoldására. Hiszen még saját magát sem tudja menedzselni.

Persze az emberiség a közvélekedéssel ellentétben tud, és szokott is tanulni a saját hibáiból. Az, hogy a huszadik században kétszer is felperzseltük a világot, kevésbé teszi valószínűvé, hogy megint megtesszük majd. Ez látszott egyébként a válság alatt is, amikor a gazdasági és politikai vezetők nagyon igyekeztek elkerülni azokat a hibákat, amik a Nagy Világválsághoz vezettek. És eddig sikerült is. Ráadásul ott van még a technológiai fejlődés is, ami száz évvel ezelőtt lehetővé tette, hogy korábban soha nem látott hatékonysággal pusztítsuk egymást. Most ez a fejlődés pont ennek az ellenkezőjét teszi lehetővé. Annyira könnyű lenne elpusztítani a teljes emberi civilizációt, hogy talán nem is akar nekiállni senki.

Egy szerencsénk van

A szerencsénk az, hogy a politikai hatalom egy évszázad alatt sokkal messzebb került a katonai vezetéstől, és ezért sokkal nehezebb rávenni a politikusokat arra, hogy tankokkal próbálják megoldani a konfliktusokat. A gazdasági hatalom viszont közelebb került, ami azt jelenti, hogy a gazdasági döntéshozók nagyobb hatással lesznek a politikára. Ez, azzal ellentétben, amit a legtöbben gondolnak, azt jelenti, hogy kevesebb az esély a háborúra, mert egymás gyilkolása közben nehezebb pénzt keresni.

Az Economist szerint két dolgot tehetünk, hogy megelőzzük a harmadik világháborút. Az egyik az, hogy minimalizáljuk a lehetséges veszélyforrásokat. Ki tudja, Észak-Korea mikor szabadul el egy atomfegyverrel. De az biztos, hogy Amerikának és Kínának előre ki kellene találnia, mit fog kezdeni vele, ha egyszer elszabadul. Ahogy azt is ki kell találniuk, hogyan biztosítsák egymás ellen a saját atomprogramjaikat. Főleg, hogy Kína rendszeresen szórakozik a szomszédaival, amiből egyszer lehet, hogy túl nagy csipkelődés lesz.

Amerika legyen megint a világ rendőre

A másik, hogy rá kell venni az amerikai külpoltikát, hogy megint jobban avatkozzon be a dolgokba. Barack Obama folyamatosan vonult vissza a Közel-Keletről, és még azt is csöndben végignézte, hogy Szíriában Asszad a saját népét öli.

Az a helyzet viszont, hogy lehet azt gondolni, hogy Amerika ne legyen a világ rendőre, de gazdasági és katonai ereje, valamint a kulturális befolyása miatt még mindig nélkülözhetetlen. Amíg Amerika nem hajlandó vállalni a szerepet, amit neki osztottak, és nem lesz a világ vezetője, a kisebb hatalmak folyamatosan tesztelni fogják, és megpróbálják majd betölteni azt az űrt, amit az Egyesült Államok hátravonulása hagyott.

És mi lesz a magyarokkal?

Vagy mindannyian elpusztulunk majd egy óriási kataklizmában, vagy Amerika mellé állunk.

Mert úgy néz ki, megint nem választhatunk majd. A kapcsolataink annyira szorosak a NATO-val, az EU-val és Németországgal, hogy Amerika pártján kell mad háborúznunk. Arról nem is beszélve, hogy a XX. századi katonai szövetségeseinkkel ellentétben Kínával tényleg nincsen semmilyen kulturális közösségünk. Ez Amerikának rossz hír, mert nem állunk jól a statisztikákban: ahova mi állunk, az az oldal veszít. De az is lehet, hogy Amerika és a nyugati világ még ezt is kibírná.