A német kancellár is beállt az uniós jogok renacionalizációját szorgalmazó brit és holland kormányok mellé. A Merkel környezetében dolgozók szerint a kancellár a gazdasági kormányzás esetében még szorosabb együttműködést szeretne a tagállamok között, viszont a felzárkóztatási pénzeket osztó regionális politika terén visszavágnák a németek az uniós kompetenciákat, és valószínűleg a kapcsolódó pénzügyi forrásokat is.

Kép: Európai Parlament

Ha pusztán a német érdeket nézzük, akkor ebben nincs semmi meglepő, ha viszont figyelembe vesszük, hogy mindenki úgy tekint Németországra, mint az unió egyetlen megmaradt motorjára és dinamizáló erejére, akkor igencsak problémás a kizárólag saját szempontokra koncentráló germán álláspont. A németek ugyanis a gazdasági kormányzás erősítésével egyrészről a fegyelmezett költségvetési gazdálkodás szigorát erőltetnék mindenkire, másrészről csökkentenék a forráshiányos gazdaságok fejlesztésére szolgáló uniós támogatásokat.

Az első céllal elvileg nem lehet probléma, hiszen minden országnak érdeke az adózási fegyelem növelése, a költségvetési pazarlás visszaszorítása, a versenyképességet szolgáló lépések meghozatala.

A gond csak az, hogy az uniós, vagy egyenesen német nyomásra áterőltetett intézkedések komoly ellenállást váltották ki Görögországban, Portugáliában, Cipruson, sőt még a saját segélyprogramjukkal kiválóan haladó íreknél is.

A szigor további fokozása, a nemzeti költségvetések mozgásterének csökkentése tehát nem biztos, hogy több fegyelmet hozna. Lehet, hogy a megrendszabályozott országok inkább a kiskapukat keresik majd, ahogy a tapasztalat szerint például a kemény reformoktól óvakodó görög kormányok tették. Az EUrologus bizottsági forrásai szerint a görög és a portugál program már jelenleg is egy állandó macska-egér játékra emlékeztet, ahol a Bizottság igyekszik leleplezni a szabályok alól folyamatosan kibújni igyekvő kormányokat.

A felzárkóztatási támogatások visszavágása mögött meghúzódó német törekvés a saját érdekeik szempontjából szintén érthető. A kohéziós politikával egyre több a gond. A görögökbe évtizedeken át öntötték a pénzt, az eredmények pedig ismertek. Spanyolországban az uniós pénzek az egyoldalú felhasználás következtében Európa legnagyobb ingatlanpiaci buborékát hizlalták. Az új tagállamokban pedig lépten-nyomon korrupciós ügyek, vagy legalábbis gyanús ügyletek övezik az uniós pénzek felhasználását.

Ki mennyire hatékonyan hívja le a támogatásokat?

Nem csak nálunk, ahol mostanra a brüsszeli átutalások zömét csöndben befagyasztotta a Bizottság, hanem például a románoknál is, ahol a források csaknem negyedét bukták el a szabálytalan felhasználás okán kirótt büntetések miatt. Az pedig szerény vigasz, hogy a románok annyira gyengén álltak a felhasználással, hogy esélyük sem lett volna lehívni ezt a pénzt.

A németek erre a bénázásra mondják, hogy minek ennyi pénz, ha azt úgysem költik el a célországok, és miért nem szigorúbb az ellenőrzés, ha az elköltött pénz jelentős része vélhetően nem a meghatározott célokra megy.

Ezzel az érveléssel viszont az a gond, hogy az unióhoz 2004-ben, 2007-ben és idén csatlakozott új tagállamok esetében a belépés mellett szóló egyik legcsábítóbb érv éppen a felzárkóztatási támogatásokhoz való hozzáférés volt. A magyar gazdaságban az uniós pénzek hihetetlenül fontosak, mert bár évente csak a költségvetés 7-8 százalékát adják, mégis a Magyarországon elvégzett beruházások 97 százalékát valamilyen mértékben ezekből finanszírozzák.

Ma nem épül út, villanyoszlop, szennyvízkezelő rendszer, nem újítanak fel iskolát, kisvárosi főteret uniós támogatás nélkül.

A magyar vállalkozások fejlesztésére szolgáló vissza nem térítendő támogatások az EU-tól jönnek, a hitelhez jutást könnyítő garanciaprogramok mögött uniós pénz áll.

Amikor a kormány szabadságharcot hirdet az EU ellen, akkor nem ártana először azt kitalálni, hogy ezeket a forrásokat mégis miből pótoljuk.

A pénzek felhasználása során pedig arra is érdemes figyelemmel lenni, hogy ami Magyarországról nézve a gazdag németek, franciák, vagy hollandok pénze, az a nyugati kormányok szemében a saját adófizetőik által előteremtett forrás, amit a kelet-német tartományok, a marseilles-i banlieu-k, vagy a zeelandi gátrendszer fejlesztése helyett Dél-, Közép-, és Kelet-Európába küldenek. Ezt pedig a gazdasági válságból kínkeservesen nehezen kikecmergő nyugat-európai választóknak egyre nehezebb megmagyarázni.