Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor évértékelő beszédei után ismét rá kellett ébredünk, hogy milyen nyomorúságos az ország helyzete. Hogy mennyire reménytelen feladat is a választás. És valószínűleg mindaddig az is marad, amíg valami hasonló kampánynyitó beszéd el nem hangzik:

Kedves barátaim! Magyarok!

Immáron huszonöt éven helyben járunk. 1990-ben pont annyival voltunk szegényebbek az osztrákoknál, mint ma. Csak közben a csehek, a lengyelek, sőt a szlovákok is elmentek mellettünk. Ma egy átlagos cseh negyven, egy átlagos szlovák huszonöt, egy átlagos lengyel pedig tizenöt-húsz százalékkal gazdagabb, mint egy átlagos magyar. Negyedszázada nem jutunk egyről a kettőre, miközben mindenki más igen. Itthon kell keresnünk tehát a hibát: abban, ahogy minket kormányoztak.

Huszonöt éve minden választási ciklus megszorítással kezdődik, és féktelen költekezéssel, a meginduló növekedés illúziójával ér véget. Adóztatással kezd mindenki, mert az előző kormány kiürítette a kasszát, és eltart pár évig, amíg a nagy klientúra-építés mellett sikerül valamennyit félretenni. De aztán megint jön a választás, és azt a keveset szavazatvásárlásra kell költeni. Nincs ez másképp ma sem. Az Orbán-kormány 2010-ben korábban nem látott szintre emelte az adóterheket, hogy aztán a csókosai hordhassák el az ország vagyonát, az utolsó évben pedig rezsit csökkentsen. De kétségünk ne legyen: ősztől megint ínséges idők jönnek.

Mindegyik kormány azt ígérte, hogy felszámolja ezt a rendszert, de egyik sem volt képes rá. Bokros csomag, a ’98-’99-es „csendes megszorítás”, a konvergenciaprogram, majd a Matolcsy-féle adóemelések a „húzd meg” oldalon, amit aztán mindig követett az esztelen választási „ereszd meg”. A nyugdíjemelésektől a támogatott lakáshitelen át a 13. havi nyugdíjig és a rezsicsökkentésig. Közben pedig mindig meggazdagodott a politikai „hátország”.

De ez a rendszer pont ennyit tud. Nem tud viszont például új munkahelyeket teremteni. Orbán Viktor szerint egymillió emberrel dolgozik kevesebb Magyarországon, mint kéne. A miniszterelnöknek igaza van, csak éppen ez az állítás nemcsak kormányzásának elejére, de a végére is igaz maradt. Elődeihez hasonlóan, az ő kormányzása sem volt képes észrevehető számú embert normális munkahelyhez segíteni. Négy éven át kell a saját embereit etetni, majd a ciklus vége felé teljesen ki kell költekezni, hogy szavazatokat lehessen „venni”, így aztán nincs is pénz hosszú távú építkezésre. Útra, vasútra, oktatásra. Mindarra, ami az ország kitöréséhez kellene.

Mégsem hibáztathatjuk e politikusokat teljesen. Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc és a többiek csak azt teszik, amit a rendszer logikája diktál: egyetlen ciklusban felélik az összes általuk elérhető pénzt. Nem takarítanak meg, nem ruháznak be, mert félnek, hogy ezzel a később talán győztes ellenfélnek teremtenek nagyobb mozgásteret. Sőt, kitömik a társaik és strómanjaik zsebét, hogy egyszer majd ellenzékben is legyen miből élni.

Ezen átlépni csak olyan politikus fog, aki tudja és elfogadja, hogy négy év múlva már nem ő lesz a miniszterelnök. Aki éppen ezért megteheti, hogy ne osztogasson, hanem építkezzen. Aki megengedheti magának azt a luxust, hogy ne a saját érdekeit nézze, hanem az országét. Aki csak alapozni akar, és nem légvárat építeni.

Érdekes módon, mindez nem fog jobban fájni Önöknek, mint a húzd meg-ereszd meg rendszere. Mert ugyan nem szórja ki a pénzt négy év múlva, de ezért aztán nem is kell újabb megszorítással kezdenie a következő ciklust. Nem fáj jobban, mégis sokkal többet hoz a konyhára. Így ugyanis lehetővé válik, hogy közös jövőnkbe fektessük a szét nem szórt pénzt. Hogy példát mutassunk és teli kincstárat hagyjunk a négy év múlva kormányra kerülő miniszterelnöknek.

De az már nem én leszek. Én ugyanis négy év múlva nem indulok. És éppen ezért kérem, hogy az idén viszont rám, ránk szavazzanak.