Forradalmi EU-ítélet született: aki kéri, azt törölni kell a Google keresőjéből

Példátlan ítéletet hozott a luxemburgi székhelyű  Európai Unió Bírósága, az unió legfelsőbb igazságszolgáltatási szerve: a döntés szerint a Google-nek ezentúl törölnie kell minden olyan adatot a keresési találatok közül, ami "irrelevánsnak" vagy "elavultnak" minősül. A törlés természetesen nem automatikus, de bárki kérheti, és ha bárki kéri, a Google-nek a döntés szerint eleget kell tennie a kérésnek.

Az ítéletet egyébként egy spanyol férfi kérelmének ügyében hozták: arra panaszkodott, hogy a bank által visszavett házának árverési oldala máig megtalálható a neten, ami sérti a magánszférájához fűződő jogait.

Hogy érthető legyen:

ez a döntés az internet végét jelentheti, legalábbis abban a formájában, ahogyan eddig ismertük.

Miért? Az internet most nagyon leegyszerűsítve azon az elven működik, hogy bármi, ami egyszer felkerült, időtlen időkig ott marad, és ezt az elvet az európai bíróság döntése nem is érinti: nem az információ eredeti közlőjét, és nem is a tárhelyszolgáltatót kötelezi a tartalom eltávolítására, hanem a keresőt, amivel ezt a tartalmat meg lehet találni.

Csakhogy ebben a pillanatban, és már hosszú évek óta a Google az első számú, sőt, lássuk be, praktikus szempontok szerint az egyetlen netes kereső: amit a Google nem talál meg, az gyakorlatilag nem létezik, hiába van ott a net valamelyik mély bugyrában. A Google nélkül az internet jelenlegi állapotában durván olyan, mint egy sok millió kötetes könyvtár, amibe markológéppel hányták be a könyveket, a könyvtáros pedig tyúklopási ügybe keveredett, felmondott, és örökre elvonult egy lakatlan szigetre. (És ha most valaki azt mondja, Bing, esetleg Duck Duck Go: az összes többi keresőt egyetlen tollvonással lehet ugyanúgy adateltávolításra kényszeríteni, ahogy a Google-t.)

A Google cenzúrának minősítette a bírósági döntést, és ebben kétségkívül igaza van: az információ elérését ellehetetlenítő ítélet a net sajátos jellegét tekintve ugyanúgy cenzúrának tekinthető, mint az eredeti információ megsemmisítése vagy töröltetése.

Szólásszabadság vs. privacy

A döntés hátterében két fontos, a modern demokráciákat alapvetően meghatározó alkotmányos alapelv ütközik össze egymással. Az európai bíróságnak azt kellett mérlegelnie, hogy a szólás- és kifejezésszabadságot, az információ szabad áramlását tartja fontosabbnak, vagy a magánszférához, a privacyhez fűződő jogokat, a személyes adatok fölötti szabad rendelkezést. A bíróság az utóbbi mellett döntött.

Az ítélet abból a szempontból nem meglepő, hogy Európában hagyományosan nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a privacynek, mint az Egyesült Államokban, ahonnan az internet és a Google is származik. Nem is olyan régen veszett már össze ugyanígy az EU a Google-lel, akkor a Street View-n látható arcok, rendszámok és egyéb személyesnek minősülő adatok kitakarásáról folyt a vita, amibe persze amerikai jogvédők is beszálltak. Többek között ennek köszönhető, hogy a Street View-n most az összes arc és rendszám ki van takarva, ráadásul aki kéri, annak az egész házát eltüntetik. (Ez olyan furcsa eseteket eredményez, hogy egy 50 lakásos bérház 49 lakója boldogan integet ugyan az ablakból a Google autójának, de egy rovott életű maffiózó nem akarja, hogy látszódjon az ablaka, ezért a Google az egész házat kénytelen eltüntetni a Street View-ról.)

A mostani döntés azonban jóval messzebb megy ennél, és beláthatatlan következményekkel jár az interneten fellelhető információ szempontjából. Az ítélet szövege ugyanis elég homályos ahhoz, hogy bárki "irrelevánsnak" vagy "elavultnak" minősítsen egy-egy rá vonatkozó hírt, őt ábrázoló képet, és követelje annak a keresőből való eltávolítását.

Hogy csak a legegyszerűbb, a demokrácia működése szempontjából "releváns" eseteket vegyük: ennek az ítéletnek az alapján bármelyik politikus vagy közszereplő követelheti, hogy tüntessék el a Google-ből , miszerint ő tíz éve nyugdíjast vert, asszonyt vert, milliókat lopott, embert csempészett, kisgyerekeket rontott meg, vagy csak egy idióta úgy, ahogy van. Politikai szerepvállalására tekintettel az eset lehet, hogy nem "irreleváns", de simán "elavult". Tíz éve történt. Fátylat a múltra.

Még súlyosabb probléma, hogy a Google-nek az általa kezelt irtózatos mennyiségű adatot figyelembe véve se energiája, se pénze, se embere nem lesz az állítások "irrelevanciájának" és "elavultságának" ellenőrzésére; arra meg főleg nem lesz, hogy az összes cseh, magyar, japán és dél-ugandai kérelem valóságtartalmának utánajárjon. A szólásszabadság klasszikus elve különben sem a kifejezésre kerülő gondolatok igazságtartalmán, hanem a John Stuart Mill-i értelemben vett "gondolatok szabad piaca"-elven működik: nem egy cenzúrára természeténél fogva hajlamos és képes hatalom mondja meg, mi közölhető és mi nem, hanem bizonyos keretek között mindenki azt beszél, amit akar, aztán a férgese majd kihullik, az arra érdemes gondolatok meg a felszínen maradnak.

A felejtés joga

Kétségtelen, hogy a modern technológia szörnyűségeket képes művelni az emberek magánéletével, és az is, hogy ez alapvető társadalmi  változásokhoz vezetett már eddig is. Akit bővebben érdekel, olvassa el Lawrence Lessignek a magánszféra architektúrájáról írt alapvetését. A kérdés inkább az, hogy milyen eszközökkel kell, milyen eszközökkel lehet egyáltalán küzdeni az állam, az egyes cégek vagy akár a mások magánszférában előszeretettel turkáló magánszemélyek szándékai ellen.

Kifejezetten az internetre vonatkoztatva születtek már javaslatok, és gyakorlati megvalósításukra is létezik példa. Az egyik konkrét módszer az úgynevezett reputációvédelem, amikor egyes vállalkozások - pénzért - azon dolgoznak, hogy könyörgéssel, fenyegetőzéssel, pozitív SEO-val és más furmányos eszközökkel eltüntessék a megrendelő által kínosnak ítélt információt az internetről, vagy, ha az nem megy, legalább a Google első tíz találata közül. Az internet nem felejt, szokták mondani, és valóban kínos, hogy valaki negyven éve ellopott egy tyúkot, de ha most a potenciális munkaadója rákeres a nevére, még mindig a tyúklopás az első találat, amit kidob róla a Google.

Ezekben az esetekben már nem is olyan absztrakt, nehezen interpretálható fogalmak állnak szemben egymással, mint a szólásszabadság és a privacy, hanem jóval kézzelfoghatóbbak. Az egyik az ember joga ahhoz, hogy elfelejtsék. Nyilván nem a dicsőséges haditetteit akarja elfelejtetni, hanem az apró stiklijeit vagy éppen a megbocsáthatatlan bűneit.

A másik az ember joga ahhoz, hogy megtudjon dolgokat. Angolul jobban hangzik: az egyik a the right to be forgotten. A másik a the right to know. Még konkrétabban: senki nem szeretne egész életében tyúktolvajként járni-kelni a világban. Viszont sokan vannak, akik szeretnék tudni, mi történhetett a tyúkkal, ami előző este még boldogan kotkodácsolt az ólban, mostanra meg se híre, se hamva.

Európa legfelsőbb bírósága most egy spanyol paraszt esetéből kiindulva azt mondta, hogy a felejtés joga a fontosabb a tudásénál.

Vajon mit lép erre az emberi civilizáció?

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;