Nekünk az észt esélyegyenlőségi minisztérium fenti videója ugrott be elsőre, ahol a helyzet kísértetiesen hasonló.

Ja, hogy az karikírozza a hasonló hozzáállást? Nos igen.

A valóság azonban majdnem olyan jó, mint a videó, kár, hogy nem olyan vicces. Mi még nem nagyon láttunk olyan interjút, amelyben az újságíró ne érezné kötelességének megkérdezni fiatal női interjúalanyát, hogy na és mondja, hogyan tudja összeegyeztetni a munkahelyi és családi kötelezettségeivel. Megkérdezik a fiatal női politikusokat, minden egyes női vállalkozót, a kutatókat, de még a terrorelhárítókat, és az előadóművészeket is. A nőket. Férfiakat szinte soha.

El tudjátok képzelni, hogy bárki is megkérdezze mondjuk a miniszterelnöktől az ötödik, a gazdasági minisztertől a negyedik gyermekének születése után, vagy bármely fontos pozíciót kapott férfitól, hogy teljesen biztos-e abban, hogy el tudja-e majd látni a hivatali feladatait? Mi nem nagyon. Arra viszont rengeteg példa akad, hogy egy fontos ember, aki igazán felelősségteljes pozíciót tölt be (és aki "természetesen" férfi), bár nem kérdezik, de azért kicsit sajnálkozva elmondja, hogy a gyerekeit, hát azokat nem nagyon látja, most a munka az első. De ez persze nem túl érdekes, ettől ő még köztiszteletnek örvendő tagja lehet a társadalomnak, sőt, a családközpontú kormányzatnak is.

A nőt az anyasága minősíti?

A nőket ma Magyarországon sajnos főként az minősíti, hogy van-e gyerekük. Sokak szemében a gyermekvállalás a legfontosabb életcél, sőt, számosan akadnak olyanok, akiknek az egyetlen életcéljuk az anyaság. És nincs is ezzel semmi baj mindaddig, amíg ez a szabad egyéni választás, és nem jár együtt azzal, hogy a vállalkozó, karriert építő nőket megbélyegzik.

Sokan már a bemutatkozáskor közlik, hogy ők hány gyermek büszke anyukái. Az is nyilvánvaló, hogy több gyerek ellátása, nevelése óriási munka, ezt nem vitatja el senki. Az viszont probléma, hogy sokak fejébe még mindig nem fér bele, hogy emellett még hogy juthat egy nőnek ideje, energiája és érdeklődése magas színvonalú szakmai munkára. Mert hát lássuk be - gondolhatják - a nők dolga elsősorban mégis a család, így hát még mindig gyanakodva méregeti a nőket még az átlagembernél rendszerint liberálisabb médiamunkás is. Vajon hogy csinálja? Lehet-e az ilyen nő jó anya?

A jó anyaság mércéje a gyerekekkel töltött idő mennyisége?

Tudjuk, egyszerre mindkettőt nem lehet, a nap még a legszorgosabb, leghatékonyabban dolgozó nők számára is csak 24 órából áll, a gyerekekre pedig időt kell szánni. De mennyit?

A helyzet az, hogy valójában semmilyen kutatás, felmérés vagy egyéb tudományos eredmény sem támasztja alá azt a vélekedést, hogy azok lennének a legjobb szülők, akik a legtöbbet vannak együtt a gyerekeikkel. Az együtt töltött idő ráadásul nem feltétlenül jelenti a gyerekre fordított időt, még most, a nyári szünetben sem. Még akkor sem, ha egynémely pedagógusnak könnyebb a szülőkben bűntudatot keltően nyilatkozni az óvodák jogszabályellenes zárva tartása miatt, mint az önkormányzattal kialkudni a nyitvatartás anyagi és személyi feltételeinek biztosítását.

Felesleges hát a sikeres nőket rendre arról faggatni, hogy tudják összehangolni a munkájukat és szülői mivoltukat. Az egymással való törődés, odafigyelés és a tényleges, örömteli családi együttlét nem összeegyeztethetelen a felelősségteljes munkával. Akkor sem, ha az ember történetesen anya.