Szilárd meggyőződésem, hogy az AC/DC Bon Scott 1980-as halála óta csak vegetál. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az utolsó jó albumuk a Dirty Deeds volt 1976-ban, ami lassan 40 éves. Ami addig művelt az AC/DC, az rock & roll volt. Amit azóta művel, az felelőtlen rikácsolás.

Kivéve természetesen a Thunderstruckot.

Az 1990-es, jövőre negyed százados Thunderstruck olyan klasszikussá vált, hogy nem múlik el nap, hogy valaki fel ne dolgozná.

Ennek a jelenségnek két, egymástól nem teljesen független oka van:

1. A dögös riff. A korszak másik hasonló, kiemelkedően dögös riffje, amit Slash ad elő a Guns néhány évvel korábbi, 1987-es Sweeet Child o Mine-jában, a Thunderstrucknál valamivel nehezebben játszható, különösen átiratban.
2. A rockhimnuszság. A Thunderstruck egyértelmű rockhimnusz, amire az a bizonyíték, hogy nem kell tudni a dallamát, és nem kell érteni a szövegét: elég, ha irgalmatlanul berúg az ember, és random pillanatokban elüvölti magát fisztulás hangon, hogy Thunder. Na, ez a rock and roll. Hogy lehet azt üvölteni, hogy Sweet Child o Mine? Sehogy.

1. Thunderstruck egy szál elektromos gitáron, Juliana Vieira előadásában

2. Thunderstruck két szál csellón, a 2CELLOS előadásában

3. Thunderstruck egy szál bendzsón, egy szál nagybőgőn, egy szál tangóharmonikán és egy szál mandolinon a Steven's Seagulls előadásában

4. Thunderstruck egy szál akusztikus gitáron, Igor Presnyakov előadásában

5. Thunderstruck egy szál emberi hangra. Magyarul!

Az eredeti Thunderstruckot mindenki hallgassa meg egyénileg. Ha még meri ezek után.

UPDATE: A 444 balatoni kitelepülésén is dörög az ég, csapkodnak a villámok, vigyázzatok magatokra, fiúk!