Bödőcs Tibor, a hazai startup komédia l'enfant terrible-je visszatér. Azt nem sikerült tisztázni, hogy honnan, hová, mert igazából nem is volt eltűnve, pláne visszavonulva, netán meghalva, feloszolva, csak tévében nem szerepelt egy ideje, de a Comedy Centralnál valaki éppen elvégezhette a Parker ezredes- és/vagy Sharon Osbourne-képzőt, és rendes Bödőcs ‘14 Comeback Specialt promótált össze a vasárnap estére (ekkor vetítik a humorista önálló estjét Az élet értelme és kertészeti tippek címmel): szervezett fél tucat interjút, lebombázta az internetet tízerekkel, elárasztotta Bödőcssel a médiát. Egy hete úgy főzök teát, hogy előre kinyitom a csapot, és folyatom két percig, mert addig biztosan Bödőcs jön belőle.

Az interjúkat elolvasgattam, nagyon fontos dolgok derültek ki a neves startupművészről:

• Búcsúszentlászlón született, ahol nagyon sok a vicces alkoholista.
• 2000 óta foglalkozik startuppal.
• Nem akarja a kollégákat beefelni.
• A talmi csillogással szemben a színvonalas dolgokat preferálja.
• Szívesen és sokat idéz mindenféle írókat, főleg Hrabalt, Szentkuthyt és Pilinszkyt.
• Nem akarja a kollégákat beefelni.
• Nem kíméli a politikusokat sem.
• Simicskázni is szokott.
• Jóban van a nagy öregekkel.
• A fiatalokkal is.
• Nem akarja a kollégákat beefelni.
• De a Dumaszínházból eljött, mert nem akart talmi csillogni.
• Nem szereti a sztereotípiákat.
• Nem akarja a kollégákat beefelni.
• A kollégák kis-Hofiként emlegetik.
• Búcsúszentlászló a rajongók zarándokhelyévé vált.
• De nem akarja a kollégákat beefelni.

Itt akkor készen is lehetnénk, menjenek, nézzék meg vasárnap este a produkciót, heló. De ebben a nagy bödőcsözésben már kezdtem úgy érezni magam, mint a viccben a tizedik pohár vodka, amit Ivan Ivanovics behajít Szergej Szergejevics egészségére: most már csak megnézem, ki az a Szergej Szergejevics!

Onnan indulunk, hogy 2014 három legidegesítőbb magyar kifejezése/jelensége:

• slam poetry,
• standuposok,
• startupkultúra.

Néhány RTL-en elcsípett Showder-klub-másodperc után már eljutottam odáig, hogy kikerestem a mobilomból Fábry Sanyit, és kezdtem volna tárcsázni, hogy: te szabadítottad ránk ezeket a kreténeket, bazd meg, most menj, és takarítsd el őket, vagy csinálj valamit, mert idegileg rámegy az ország. Az OTP-reklámok végképp eldurvították a helyzetet, az RTL és csatolt részei szándékos kerülésével sem lehetett elmenekülni, és a Szomszédnéni Produkciós Iroda egy-egy alakítása pedig már kihozta belőlem a legesleggyurcsányabb állatot, és baráti körben a Romániával szembeni vízumkényszer bevezetése mellett kezdtem kampányolni.

A Bödőcs-interjúkban vicces visszatérő elem, hogy az újságírók megpróbálják rávenni, küldje már el a picsába tényleg idegesítő kollégáit. Erre ugyan nem hajlandó (nem akarja kollégákat beefelni), de a kérdés és a válasz egy-egy jelzőjéből, a gesztusokból érezhető, hogy mi a véleménye a standupmezőnyről.

Én egyébként szeretem és értem is a viccet, mi több, magam is rendkívül humoros ember vagyok,

komplett Markos-Nádas-Boncz-anyagok vannak meg a fejemben, Hofi-lemezek, a Monty Python-életmű és a többi. Talán éppen ezért nem bírok kibékülni Kiss Ádámmal vagy Kovács András Péterrel meg a többiekkel.

Ebből a rettenetes mezőnyből két figura emelkedik: Kőhalmi Zoltán és Bödőcs. (Illetve még Badár is, de az nem standup, hanem valami mesélés, de annak hibátlan. Meg Hajós. Ő meg zenebohóc inkább.) Hogy miben jobb ez a két faszi, mint a többiek?

Van bennük élet, lélek, vér.

Hihető, amit mondanak, vannak történeteik, figuráik, meséik, meglátnak apró dolgokat, valódi dolgokat, ezeknek az apró részleteknek abszurditását, humorát boncolgatják, és nem csak a gegcsapat-plusz-áfa-szagú poénokat tolják sok bazmeggel. (Félre ne értsék, a bazmegekkel semmi bajom, inkább ami a bazmegek között szokott lenni, az a gáz.)

Ács kollégával elballagtunk a Corvin sétányra, a Dumaszínházba, hogy megnézzük Bödőcs műsorát, Kőhalmival súlyosbítva. Ez már egy újabb műsor, a Böllérbalett, nem az, ami vasárnap tévébe kerül. Én még ilyen start- vagy standupon sosem voltam, csak Hofin, a Madách Kamarában, néhány hónappal a halála előtt (olyan energikus előadót talán azóta sem láttam, csak punkzenészben; pedig már nagyon beteg volt, félig vak, vagy inkább egészen, bunkó, egyszerű poénokat nyomott, de elképesztő színpadi jelenléttel), meg persze Fábryt a kilencvenes években, a Merlinben, amikor még nem pártpikinikekre járt, hanem ott rúgott be együtt a közönséggel, és egészen frenetikus estéket produkált, sírva röhögött rajta mindenki, aki ma undorodva kapcsolja el a tévét, ha meglátja a műsorát.

A Dumaszínház valami nagyon furcsa koncepció, lehet hogy amerikás, de hogy mondjam, az amerikai típusú nagyvonalúság hiányzik belőle, sőt, inkább az NDK-s praktikum és puritánság tűnik erősebb vonalnak, iszonyú sűrűn összezsúfolt asztalok, teríték, étlap, pincérek, akik lapjával férnek el a vendégek között, a könyököm beleér a szomszéd sajtal töltött pulykamell paradicsomsalátávaljába, közben a színpadon meg startupolnak a startuposok.

Bödőcs Tibor

A bevezetés pont olyan, mint amire a legrosszabb lehetőségként számítottunk. A kivetítőn először a kétfarkú hírcsárdás Mogács Dániel bénácska trailere, majd Hadházi László értelmezhetetlenül idétlen, gyengébb Irigy Hónaljmirigy-showkat idéző eligazítása (a poén: Hadházi nőnek van öltözve, óriási, mi?!).

És jön Kőhalmi. Jó figura eleve, klasszikus antihős, ha Venn-diagrammon ábrázolnánk, Homer Simpson, Dwight Schrute és Buster Keaton metszetében lenne. Nem egy energiabomba, a humorának része ez a finom enerváltság, bénaság, reménytelenség, de így színpadon, csörgő evőeszközök között, kicsit észrevétlen. Jópofa sztorizgatás, de tényleg csak jópofa, ennyi, még arra gyanakodtunk, hogy illedelmes előzenekar, direkt lecsavarta magában felére a hangerőt, hogy a főattrakció még erősebbnek tűnjön.

Bödőcs headlinerhez méltó svunggal kezd, pörög, a közönség is érzi, ő is a közönséget, egyre hangosabb a röhögés, gyakoribb a taps. A Hofi-párhuzam kicsit erős. Hofi profi színész volt, inkább az amerikai showmanekhez hasonló, aki, ha kellett, előadott egy világszínvonalközeli énekes számot, ha kellett, csak a mozgásával le tudta kötni a közönségét. Bödőcs inkább a kocsmai félamatőr kiállok-és-mondom humoristasztílót nyomja, azt viszont messze jobban, mint a konkurensek.

A műsor középen nagyon hegyes politikai blokk. Pedig Danival éppen azt beszéltük a műsor előtt, hogy ebből a nyomorult magyar tévés standupból már a politikai humor is kikopott vagy kiherélődött, mert a tévé sem szeret belemenni, eleve, de a humoristák maguk, egyszerű kommerciális okból – nem akarják felére vagy még jobban csökkenteni a közönségüket – kerülik a politikát vagy csak óvatosan egyensúlyozgatva mondogatnak erőtlen dolgokat.

Bödőcs viszont belemegy: felcsúti Ramszesz, suttyó-Dubaj, Simicska és a többi.

(Vicces közbevetés, korábbi interjúkból: Bödőcs mostanában, már a politikai poénok miatt sem túl keresett a közszolgálati médiában. A minap mégis lenyomták az egyik rádiókabaréban, valami ilyen kívánságműsorban egy korábbi, igen politikus felvételét: csak úgy habzott benne a gyurcsányozás, hagyózás, békávézás, nokiásdobozozás.)

A műsor elementáris eleme a bazdmegblokk, amit nem tudok nem a kollégák felé irányított metahumorként értelmezni. Tudniillik a poén helyetti bazmegezés a magyar standup púrhabja és szikszallagja, és mintha ennek is finoman odalépne ezzel a pár perces blokkal Bödőcs, megmutatná, hogy mit lehet kihozni a bazmegból, hogyan lehet kicsit beleásni, behatolni, azt nem mondom, hogy finoman, de azért intelligensen, úgy vastagon, baltával farigcsálva a nyelvi rétegeket…

A műsor után (nagy siker) beszéltünk meg beszélgetést a művésszel, gyorsan, a rajongóktól ostromolva (jó, az úton, és a kocsmában csak hárman-négyen állították le, közös szelfi, satöbbi) átvonultunk a szomszédos Grundra vagy ba, kértünk nagyobb mennyiségű sört és fröccsöt, aztán leültünk és néztünk egymásra, hátha valaki mond valamit. Bödőcs sokáig erősködött, hogy kérdezzek valamit. Hiába. A tervem az volt, hogy egyéni, organikus interjúkészítési módszeremmel a bizalmába férközöm, felpuhítom, aztán megtöröm, és ráhúzom a vizes lepedőt.

link Forrás

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a művész művészetében mennyire centrális pozíciót foglal el központilag az alkohol.

Elsősorban persze a búcsúszentlászlói alkeszpanoptikum, de azon túl is. Végignézve a napokban készült féltucat interjú fotóit, minden képen van egy pohár bor előtte, és nem ugyanaz a pohár. Kőhalmi poénja, hogy amióta Bödőcséknél töltöttek egy nyári vakációt, a gyerekei a homokozóban nem süteményeket sütnek a kis homokozóformáikkal, mint a többiek, hanem pálinkát főznek. Egyébként is az a megfigyelésem, hogy a heavy metal mellett a humor a leginkább alkohol fueled szórakoztatóipari terület. Graham Chapman napi másfél liter gint tolt, a Markos-Nádas-Boncz duó fénykorában már délelőtt tizenegyig elfogyott egy üveg jugoszláv konyak.(Boncz a vidéki turnékon MÁV-menetrenddel rendelte a deci vodkákat: Nyíregyháza három óra, akkor három decit legyen szíves!) Tehát a tervem immanens részét képezte az permanens alkoholfogyasztás, amely tervet sikerrel tartottam szem előtt az éjszaka hátralévő óráiban.

A ravasz megkerülő hadművelet is alkoholirányból indult, hosszú borügyi szakértésbe keveredtünk, szóba került az organikus, sőt a biodinamikus szőlőművelés, hogy énekelni kell-e a lovaknak szántás közben, majd megemlékeztünk Zala megye legnagyobb borászáról, a Doktorról, Bussay Lászlóról, aki nemrég hunyt el. „Az az alkoholista, aki többet iszik, mint az orvosa. Minálunk egy ilyen sincs” – idézte Bödőcs a muraszemenyei körorvos Bussay egyik mondását.

Pillanatok alatt Tormay Cécile Bujdosókönyvéhez kavarodtunk (rövid vélemény: az antiszemitizmus enciklopédiája), és innen nem volt megállás. Sem fröccsben, sem irodalomban. Az az interjúkból is feltűnő volt, hogy a művész szívesen idéz írókat, elsősorban Hrabalt, Szentkuthyt láttam, kicsit még modorosnak is tűnt, „persze a kabarista próbálja emelni magát”. De itt, a hatodik nagyfröccs után már nem hiszem, hogy imázsokokból képes lett volna idézni Szántó Piroskát, Vas István feleségét, hogy mit mondott férje és Ottlik Géza nagy vitáiról. Hirtelen furcsa helyzetben találtam magam: mintha újra gimnáziumban vagy a katonságnál lettem volna, ott voltunk ilyen műveltségi versenyben mindig egymással: ezt olvastad?, azt olvastad?, ez itt azt írja, hogy, amaz azt mondta, hogy.

Hosszú tömött sorokban nyomult a fröccsök és sörök között Tormay, Szentkuthy, Jeles, Bereményi, Weöres, Vas István, Illyés, Orwell, G.B. Shaw, Sartre, Márai, Pintér Béla, Csaplár Vilmos, Esterházy, Petri, Faludy, Sziveri, Juhász Ferenc, György Péter, Coelho, Victor Hugo, Shakespeare, Ady, Arany, Karinthy, Krúdy, Móricz, Umberto Eco, Bibó, Kölcsey, Kukorelly, Szabó Zoltán, Szabó Dezső, Dúl Antal, Takaró Mihály, Lukács György, Lukácsy Sándor, Cseh Tamás, Homérosz, Bereményi, Gothár, Hamvas Béla, Antonioni, Jarmusch.

És ez egy tök normális, vicces, lendületes kocsmai beszélgetésben, miközben valami salsaest zajlott körülöttünk, rettenetesen rázták a latin temperamentumot a fáradt, szomorú magyarok. A vége az lett, hogy „most mi a fontosabb, hogy Simicska mennyit lop, vagy hogy a nagyapád keze milyen volt 86 évesen? Hogy milyen májfoltok, bőrrendők… érted? Hogy a keze milyen volt? Ezek a dolgok…” Illetve, hogy Szántó Piroska festőművésznő (Vas István felesége) előtt egy Johnny Walkeres üvegben egy szál virág volt, amikor a férjéről nyilatkozott. Weöres Sanyika pedig Pápán egy író-olvasó találkozón be akart feküdni a disznók mellé, a trágyába, és Bereményi ekkor érezte, hogy ő is odatartozik.

A Karnevál (Hamvas) posztmodern és tradicionalista értelmézésének ellentmondásainál tartottunk éppen, amikor elhallgatott a salsa, és bezárt a harmadik pult is. Éjjel kettő volt. Egy darabig tanakodtunk, hogy beülünk még valahova, már Hamvas miatt, de aztán győzött a józan ész.

Egyébként az organikus interjú módszere működött volna, Bödőcs már annyira felpuhult, hogy simán bevallotta volna, hogy ő szivárogtatta ki az őszödi beszédet. De elfelejtettem rákérdezni.

Ja, azoknak, akik valami vicceset szerettek volna, itt van ez: