Íme az USA legfélelmetesebb fegyvere: a Google

Engedjék meg, hogy bemutassam a világ egyik legbefolyásosabb emberét, akiről még soha nem hallottak: Jared Cohennek hívják. 32 éves, Oxfordban és a Stanfordon tanult, és egészen fiatalon, 24 éves korában került az USA Külügyminisztériumába. Cohen azon kevesek egyike, akik kiszolgáltak két egymást követő republikánus, illetve demokrata külügyminisztert is: George W. Bush elnöksége alatt Condoleezza Rice, Barack Obama első ciklusa alatt Hillary Clinton tanácsadójaként dolgozott.

Cohen emellett máig külsős tagja a bankárokat, cégvezetőket, volt és jelenlegi külügyminisztereket és CIA-igazgatókat tömörítő külügyi megmondószervezetnek, a Council on Foreign Relationsnek (CFR). A Time magazin tavaly beválaszotta az USA száz legbefolyásosabb embere közé, és őt tartják a 21. századi e-diplomácia egyik főépítészének.

Hogy mi a titka? Konkrétan Cohen értette meg az amerikai külüggyel, hogyan lehet a közösségi médiát, így a Google-t, a Twittert és a Facebookot felhasználni a külföldön lezajló társadalmi folyamatok befolyásolására – például ahogy volt főnöke, Condoleezza Rice írta memoárjában: “a Közel-Keleten lejátszódó demokratikus folyamatok felgyorsítására”.

Mondjuk úgy, hogy Cohen foglalkozásszerűen forradalmakat facilitál.

Mint bizonyára emlékeznek rá, a 2009-es iráni felkelések idején, amelyek Mahmud Ahmadinezsád újraválasztása után robbantak ki, a helyi hatóságok blokkolták a mobiltelefon-hívásokat, az sms-eket és a weboldalakat, így a tüntetők jobb híján a Twittert használták, ha üzenni akartak egymásnak. Igen ám, de június közepén a Twitter amerikai vezetése rendszerkarbantartásra készült, ami azt jelentette, hogy egy időre lekapcsolják a szervereket, és a tüntetők kommunikációs csatorna nélkül maradnak. A külügyminiszériumban dolgozó Cohen erre fogta magát, és teljesen unortodox módon dobott egy emailt a Twitter egyik alapítójának, hogy halassza el a tervezett karbantartását.

Jared Cohen. Forrás: Wikipedia

Az eset nyilvánosságra került, de a szokatlan lépésre Hillary Clinton külügyminiszter egyik helyettese a New York Timesnak azt mondta: a lépés teljesen egybevág az USA politikájával. Cohen hősként jött ki a sztoriból, és bár Ahmadinezsád az új ciklusban is a helyén maradt, a 2009-es iráni tüntetéseket Cohen ügyködése nyomán azóta is Twitter-forradalomként emlegetik.

A külügyből a Google-be

Ugyanebben az évben Eric Schmidt, a Google első embere húzott egy meglepőt, és

felvette a céghez Jared Cohent.

Az ifjú mágus vezetésével létrejött a Google egyik kevéssé ismert vállalkozása, ami a cég külpolitikai alosztályának tekinthető, és úgy is viselkedik. A Google Ideas hivatalos önjellemzése szerint azt vizsgálja, hogyan vértezheti fel a technika az embereket világszerte arra, hogy szembeszálljanak a fenyegetésekkel a “konfliktusok, az instabilitás és az elnyomás” idején.

Egy évvel később Eric Schmidt és újdonsült beosztottja, Cohen már közösen írtak cikket a Foreign Affairsbe, a CFR által kiadott befolyásos külpolitikai folyóiratba. A cikk címe: The Digital Disruption - Connectivity and the Diffusion of Power, és, ahogy már a címéből is látszik, nem ártatlan geekeskedés az keresőalgoritmusokról, hanem komoly értekezés a modern hatalomgyakorlási technikákról és politikabefolyásolásról, globális szinten. Írta: a Google vezérigazgatója és alosztályvezetője. Mintha Árvai Péter felvenné Martonyi Jánost a Prezihez, aztán együtt osztanák az észt a világhatalomról a Külügyi Szemlében.

Amikor a Google találkozott a Wikileaksszel

Indulásakor, a kilencvenes évek végén a Google nem sokkal volt több egy jó ötletnél: két okos stanfordi diák, Larry Page és Sergey Brin kitalált egy új módszert, amitől azt remélték, az addigi keresőknél sokkal jobban meg tudja jeleníteni a keresési eredményeket. Azt is mondták, hogy a Microsofttal szemben ők nem lesznek gonoszak, (Don’t be evil), és igyekeztek is nem gonoszak lenni. De ahhoz, hogy az aranyos, ötletes kis startupból az Egyesült Államok egyik leghatalmasabb vállalatát hozzák létre, ők ketten kevesek voltak.

Ahhoz kellett egy Eric Schmidt.

Schmidt három évvel a Google alapítása után, 2001-ben a Sun Microsystemstől érkezett a céghez. Hogy jól végezte a dolgát, az abból is látszik, hogy mostanra 8,3 milliárd dolláros vagyonával ő a világ 138. leggazdagabb embere, a Google pedig látványos IPO keretében 2004-ben kiment a tőzsdére, mára ott van az USA 100 legnagyobb cége között, és egyre magasabbra mászik a listán. Abban viszont, hogy a cég Schmidt vezetésével idáig jutott, legalább akkora szerepe van a vezérigazgatónak az amerikai politika legmagasabb köreivel ápolt kapcsolatainak, mint amúgy vitathatatlan vezetői képességeinek. És itt most nem csetelgetésről meg smúzolásról van szó, hanem kemény alkukról, politikai érdekérvényesítésről, sok opportunizmusról és rengeteg pénzről.

Eric Schmidt. Forrás: Flickr

Itt egy példa. 2011-ben, amikor Edward Snowden még ismeretlen, névtelen elemzőként dolgozott a CIA-nak, az Egyesült Államok első számú közellenségét Julian Assange-nak hívták. A Wikileaks alapítója, a Chelsea Manning által kiszivárogtatott titkos amerikai katonai dokumentumok közzétevője ebben az időben házi őrizetben élt Angliában, egy norfolki házban, és egészen meglepődött, amikor nem más jelentkezett be nála látogatásra, mint a Google első embere, Eric Schmidt.

Ahogy arról Assange a When Google Met Wikileaks című könyvében beszámol, érdeklődve várta a találkozást: mégiscsak a világ egyik legbefolyásosabb cégének vezetője repüli át miatta az óceánt és teszi meg a több órás utat Londontól a norfolki házig. Csakhogy Schmidt nem egyedül érkezett, hanem három másik ember társaságában:

  • akkori barátnőjével, Lisa Shiledsszel, aki mellékesen a külügyminisztériumhoz közeli CFR alelnöke
  • Scott Malcomsonnal, a volt újságíróval, aki nem sokkal később az USA külügyminisztériumában kapott állást mint Susan Rice amerikai ENSZ-nagykövet első számú tanácsadója
  • és most kapaszkodjon meg mindenki: Jared Cohennel. Azzal a Jared Cohennel.

Assange beszámolója szerint, amiből egy részlet nemrég megjelent a Newsweekben, a küldöttség “interjút” jött készíteni egy készülő könyvhöz, bár diktafont elfelejtettek hozni magukkal, úgyhogy az övét használták. “Ezen a ponton a delegáció összetétele egy rész Google volt, és három rész USA-külügy” – írja Assange visszaemlékezésben. A vendégek alaposan kifaggatták a Wikileaks alapítóját a szervezet működéséről, majd távoztak. Assange, aki úgy emlékszik, hogy élete legjobb interjúját adta a különös küldöttségnek, később próbálta felvenni a kapcsolatot az amerikai külüggyel, konkrétan Hillary Clintonnal, és meglepődve tapasztalta, hogy hivatalos részről nem más próbálta ellenőrizni a megkeresés valódiságát, mint az egyik interjúkészítő, Eric Schmidt barátnője, Lisa Shields.

Assange nem fukarkodik a nagy szavakkal: szerinte Cohen, Schmidt és a Google tevékenysége úgy általában túlmutat a szokásos céges felelősségvállaláson, és nem más, mint "aktív céges beavatkozás a külügyekbe, olyan szinten, amit általában államoknak tartanak fenn". Még jó, hogy azt nem mondja, hogy Hillary Clinton Eric Schmidtet küldte maga helyett kikérdezni az ellenséget. 

A Stratfor is kiakadt

Nem Assange volt az egyetlen, aki felfigyelt a Google meglepő külügyi aktivitására. A Wikileaks által közzétett emailekből kiderül, hogy a magyar származású George Friedman által alapított hírhedt texasi magánhírszerző cég, a Stratfor már évekkel ezelőtt aggódott amiatt, hogy a Google Ideas milyen befolyást gyakorol a hagyományosan a hírszerzés felségterületének tulajdonított hadszíntereken.

A Google a Fehér Háztól és a Külügyminisztériumtól kap támogatást és légi fedezéket. Valójában olyan dolgokat csinálnak, amit még a CIA sem tehet meg

- írta a Stratfor egyik alelnöke, Fred Burton a céges belső levelezésben arról, hogy Cohen Egyiptomba, Palesztínába, Törökországba és Iránba készült utazni, hogy technikai eszközökkel segítse az elnyomásban élők demokratizálódását. (Volt, ahová eljutott, de volt ország, amit a Google vezetése túl veszélyesnek ítélt ahhoz, hogy ott Cohen személyesen tiszteletét tegye.)

Stop the War vs. Biznisz

Azon nincs mit csodálkozni, hogy a tehetős amerikai üzletemberek töméntelen pénzt fektetnek politikusokba és pártokba: erről beszél a választási reformot sürgető Lawrence Lessig, aki állítja, hogy az USA-ban a választások sorsáról a lakosság 0,05 százaléka dönt – pénzzel.

Nem Eric Schmidt az egyetlen gazdag amerikai magánszemély és nem a Google az egyetlen gazdag amerikai cég, amelynek dollármilliókat ér, hogy jóban legyen a politikával.
Ennél egy fokkal érdekesebb, de még mindig teljesen érthető, hogy Schmidt és a Google a múltban pragmatikus módon egyformán támogatott republikánus és demokrata jelölteket.

A nyilvános kampánytámogatási adatokból kiderül, hogy Schmidt ugyanúgy juttatott pénzt a republikánus George W. Bushnak, mint a demokrata Al Gore-nak vagy Hillary Clintonnak, tavaly áprilisban pedig elkövette azt a pimaszságot, hogy fillérre ugyanannyi összeggel , 32 300 dollárral támogatta a republikánus és a demokrata kampánybizottságot. A Google Barack Obama megválasztásából sem maradt ki, a leendő elnök annak idején személyesen látogatta meg a Google-t és tett hitet a netsemlegesség, a cég egyik morálisan fontos és üzletileg is húsba vágó célja mellett.

Schmidt és felesége, Wendy ezen kívül több mint egymillió dollárral, a Google cégként ennél valamivel kisebb összeggel támogatta a centrista New America Foundationt, ami fizetett cikkekkel és egyéb eszközökkel próbálja a közvéleményt befolyásolni biztonsági és külpolitikai kérdésekben.

A Google jelenleg az 54. helyen áll a legnagyobb amerikai cégeket felsoroló Fortune 500-as listán. Ki hányná a szemére, hogy emellett elképesztő összegeket költ politikai érdekérvényesítésre? A cég 2012-ben 18,2 millió dollárt fektetett lobbizásra, többet, mint a kormány legnagyobb hadiipari beszállítói, a Northrop Grumman (17,5 millió) a Lockheed Martin (15,3 millió), illetve a Shell (14,5 millió). A Google máig a legnagyobb lobbipénzköltők közé tartozik, tavaly a 12. volt, és bár még nincs vége az évnek, a 2014-es listán már a 8. helyen áll, megelőzve az AT&T-t, a FedExet és a GE-t.

A Google idei lobbiköltései. Forrás: opensecrets.org

De a Google-nek van még valamije, ami az amerikai kormánynak még a pénznél is fontosabb: információja. A világ legnagyobb adatbirtokosa ha nem is feltétlenül boldogan, de minden különösebb ellenállás nélkül bocsátott több tonnányi adatot az amerikai kormány rendelkezésére az Edward Snowden által leleplezett PRISM-ügyben – mentségére legyen mondva, erre törvény kötelezte, mint ahogy arra is, hogy az adatszolgáltatás tényét sem hozhatta nyilvánosságra.

És hogy mit kap ezért a rengeteg pénzért cserébe a Google? Rengeteg pénzt.

A Northrop Grummanhez, a Lockheed Martinhoz vagy a Stratforhoz hasonlóan a cég lubickol az állami megrendelésekben, szolgáltatásaira sok millió dolláros szerződések keretében fizetnek elő az állami minisztériumok, a hírszerző- és titkosszolgálatok, köztük az NSA.

Egy még az NSA-nál is kevéssé ismert szervezet, a National Geospatial-Intelligence Agency (NGA), ami műholdas térképeket és egyéb geolokációs adatokat szolgáltat a harcoló amerikai alakulatoknak és a hírszerzésnek, több egymástól független forrás szerint 27 millió dolláros szerződést kötött a Google-lel úgy, hogy más céget nem is pályáztatott. Az NGA volt igazgatója, James Clapper jelenleg épp az összes amerikai hírszerző- és titkosszolgálatot (CIA, FBI, NSA és egy csomó még ezeknél is egzotikusabb rövidítés) tömörítő amerikai hírszerző közösség igazgatója, és egyenesen Barack Obamának jelent.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Google az amerikai hírszerzés félhivatalos alosztályaként működik, de az teljesen nyilvánvaló, hogy személyes, szervezeti és pénzügyi vonalon nyakig benne van a buliban, és a törvényben előírtakat túlteljesítve ápolja a viszonyt a különböző hírszerző és állambiztonsági szervezetekkel. Mi lenne, ha mindehhez még gonosz is lenne? Nagy szerencse, hogy nem az.

***

Köszönetnyilvánítás

Ez a cikk Google Chrome böngészőben, a Google Docs alkalmazásban íródott, a Google keresési eredményeinek felhasználásával. Thank you, Google!