2014 év végén, miközben a nyugati világ a bejglivel és a petárdázással volt elfoglalva, a Kelet több olyat lépett, mint korábban soha. Kína, a világ most még csak második legnagyobb hatalma politikailag, gazdaságilag és katonailag is egészen új területekre merészkedett. Nyújtózkodásuk pedig megmutatta az irányt, hogy merre tart a világ.

Pénz Moszkvának

Szemben a most már negyedik évtizede folyamatosan növekedő Kínával, az ezer sebből vérző Oroszország 2014 decemberében a gazdasági összeomlás szélére sodródott. Az egyre olcsóbb olaj, a zuhanó rubelárfolyam olyan helyzetbe sodorta Vlagyimir Putyin kleptokráciáját, amelyből egyedül nem sok esélye lenne kikapaszkodni.

Ilyenkor jól jön a nemzetközi segítség, azonban Putyin ukrajnai beavatkozásával olyan helyzetbe lavírozta országát, ahol akkor sem számíthat nyugati pénzre, ha történetesen nem lenne túl büszke az ezért kuncsorgáshoz. A tönk szélére sodródó országoknak korábban a Nemzetközi Valutaalapon (IMF) kívül nem nagyon volt kihez fordulniuk, az USA által erősen befolyásolt szervezettel viszont a luhanszki és donyecki szakadárokat pénzzel és fegyverrel támogató Putyin nem tárgyalhatott.

Ekkor jelentek meg a színen a kínaiak, és a világ legnagyobb, 3,89 ezer millárd dolláros pekingi devizatartaléka. Kína és Oroszország már októberben megállapodott egy 24 milliárd dolláros devizacsere-ügyletről, amelynek keretében Moszkva stabil juanra cserélhette megbízhatatlan rubeljét, decemberben pedig, amikor a rubel megállíthatatlanul zuhanni látszott, a kínai fél bejelentette, hogy ezt az összeget növelnék is. Az orosz valuta árfolyama azonnal növekedni is kezdett.

Nem ez volt az első eset, hogy a kínaiak ilyen szerződést kötöttek. Korábban a Washingtonnal szintén haragban lévő Argentína és Venezuela is kapott hasonló feltételekkel juant - igaz, sokkal kevesebbet. Az orosz üzlet volumene azonban akkora, hogy van olyan szakértő, aki szerint ez volt az utolsó szeg Bretton-Woods koporsójában (az 1944-ben ott tartott konferencián döntöttek az IMF megalapításáról).

Csatorna Nicaraguának

Moszkvától és Pekingtől egyaránt nagyon messze, Nicaragua karib partvidékén 2014 decemberében ünnepélyes keretek közt kezdték meg az emberiség történetének egyik legkomolyabb építkezését. A tervek szerint a Karib-tengert a Csendes-óceánnal összekötő Nicaragua-csatorna kiváltja majd a két országgal délebbre található Panama-csatornát, és szemben azzal, a legújabb, legnagyobb hajók is átférnek majd rajta.

A Közép-Amerikát átszelő, 278 kilométeresre tervezett csatornát a kínaiak építik, akik 50 évre megkapták annak bérleti jogát is. Hogy a “kínaiak” pontosan kit takar, az nem egészen világos. A nicaraguai kormány egy hongkongi üzletemberrel, Wang Jinggel szerződött, aki viszont nyilván nem kerülhetett volna ilyen helyzetbe, ha nem támogatnák nála sokkal komolyabb pekingi gazdasági-politikai erők.

A tervezett csatorna gazdasági potenciálja nem kérdéses, és nem is ez az első eset, hogy Kína befolyást szerez Amerika-ellenes kormányzás alatt álló latin-amerikai országokban. Kínai cégek Ecuadorban olajat termelhetnek ki a dzsungelben, és a kínai felvevőpiacnak köszönhetően lettek Argentína végtelen, termékeny síkságai hatalmas szójafarmok. A Nicaragua-csatorna terve azonban jóval nagyobb pálya ezeknél, és komolyabb érdekeket is sért, helyben és nemzetközileg egyaránt.

A csatorna terve ellen az első pillanattól kezdve tiltakoznak környezetvédő szervezetek, és egyre inkább azok a nicaraguaiak is, akiket egyáltalán nem győzött meg sem a projekt elnagyolt terve, sem az, hogy országukban egy idegen hatalom gyakorlatilag szabad kezet kap. A helyzeten pedig még csavar egyet, hogy a Nicaraguát ma vezető szandinista mozgalom és az ország elnöke, Daniel Ortega még latin mércével is nagyszájú ellenzői az olyan jellegzetesen imperialista, a kisemberek érdekein átgázoló pénzhajhászásnak, mint aminek ez a csatornaépítés tűnik.

Katonák Dél-Szudánnak

A karácsony előtti napokban derült ki, hogy Kína egy harmadik kontinensen, Afrikában is újszerűt húz. Ekkor jelentette az állami hírügynökség, hogy a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg 2015-ben katonákat küld Dél-Szudánba, hogy ott az ENSZ békefenntartói, a kéksisakosok kötelékében próbáljanak meg rendet teremteni a világ legfiatalabb országában.

Kína az 1990-es évek óta már többszor vállalt szerepet ENSZ-missziókban, ám eddig csak mérnököket, biztonsági és egészségügyi szakembereket küldtek. Ez lesz az első eset, amikor kínai katonák is szerepet kapnak, az ország külügyminisztere szerint összhangban Kína azon törekvésével, hogy egyre nagyobb súllyal jelenjen meg a globális béke fenntartásában.

Wang Yi azt nem tette hozzá, hogy a Dél-Szudánba küldött katonák nem emberbaráti missziót teljesítenek, hanem hazájuk gazdasági érdekeit fogják vigyázni. Kína húsz éve dollármilliárdokat fektetett be dél-szudáni olajmezők feltárásába és kitermelésébe, az országban 2013 végén kitört polgárháború pedig komoly veszélyt jelent ezekre a beruházásokra, ahonnét a konfliktus előtt a kínai olajimport 5, azóta viszont csak 1 százaléka származik.

Ez a katonai jelenlét egészen új irányt jelez Kína Afrika-politikájában. A kontinensen az utóbbi évtizedben számtalan, különböző méretű vasat tartottak a tűzbe az angolai olajipartól a kínai bevándorlók által működtetett kiskereskedésekig, de ezeket többnyire csendesen építgették. A dél-szudáni katonai szerepvállalás már nem egy szorgosan igyekvő középhatalom, hanem a globális első helyért versengő ország izmozása.

Visszautasíthatatlan ajánlatok

Hogy a kínaiak mit akarnak a közeljövőben, egészen egyértelmű – leelőzni az amerikaikat, de minél gyorsabban. És mindenben. Ezért szereznek befolyást Nicaraguától Dél-Szudánig, és ezért segítenek ki országokat Venezuelától Oroszországig. Az azonban nem teljesen világos, hogy mit kérnek majd a segítségért cserébe.

A kínai terjeszkedés korai szakaszában leegyszerűsítve úgy nézett ki a dolog, hogy Peking mérnököket és szakképzett munkásokat küldött egy koldusszegény afrikai országba, ahol út- és vasútépítésért cserébe megkapták a helyi nyersanyagok kitermelésének jogát. Az üzlet működéséről a legtöbbet ebből a kiváló 2014-es cikkből lehetett megtudni, amely a Kína-Afrika kapcsolat működésének részleteit, és legfontosabb szereplőjét, Sam Pa-t mutatta be.

A Wang Jinghez hasonlóan hongkongi bázisú Sam Pa hivatalosan független üzletember, valójában azonban Nicaraguában ügyködő kollégájához hasonlóan nyilvánvalóan a Kínai Kommunista Párt támogatását élvezi. Pekingnek azért jó a stróman használata, mert így, ha mondjuk egy puccs miatt valahol Afrikában számukra kedvezőtlenre fordulnak a dolgok, vagy a nicaraguai tiltakozók megdöntik a szandinista kormányt, csinálhatnak úgy, mintha nekik semmi közük nem lenne a gyarmatosítás újfajta modelljéhez.

Más a helyzet ott, ahol Kína nyílt (na jó, Kínához képes nyílt) lapokkal játszik, mint például az orosz devizacsere-ügyletben. Szemben az IMF-fel és Washingtonnal, Pekinget még az üres lózungok szintjén sem érdekli, hogy a kisegített kormány tiszteletben tartsa az emberi jogokat és magáénak érezze a liberális demokrácia alapértékeit. Kína a történelem során soha nem akarta saját értékeit az általa katonailag-gazdaságilag meghódított vidékekre erőltetni, leginkább azért, mert a tradicionális kínai szemlélet szerint a barbárok (nagyjából a világ maradéka) úgyis képtelenek lennének ezek felfogásához.

Így hát most sem azt fogják kérni, hogy Moszkva és Buenos Aires térjen át a pekingi modellre, hanem egyszerűen csak gazdasági előnyöket. Argentínából mondjuk garantáltan olcsó szóját, Putyintól pedig például baráti árú gázt. Azzal pedig a kínaiak tisztában vannak, hogy ezekben az üzletekben szinte bármit kérhetnek, hiszen ki máshoz fordulna segítségért Putyin? A Nemzetközi Valutaalaphoz? Így hát az olcsó nyersanyag garantálása mellett azt is nyugodtan szerződésbe foglalhatják, hogy a hozzájuk forduló kormányok onnantól kezdve Peking álláspontját hangoztassák olyan politikailag megosztó témákban, mint például Tajvan vagy Tibet.

Kína Európában

A kínaik által ajánlott szerződések első blikkre vonzóbbnak tűnhetnek a demokratikus értékek iránt kevéssé elkötelezett kormányok számára, mint a korábbi amerikai ajánlatok, hiszen belpolitikai feltételekhez nem lesznek kötve. Komoly gazdaságiakhoz viszont igen, és már középtávon is kiderülhet, hogy semmivel sem jobb Pekingnek törleszteni egy hitelt, mint az IMF-nek.

William Pesek, a Bloomberg szakértője szerint 2015-ben a kínaiak az euroválságból kimászni képtelen EU-ban is komolyabb szerephez juthatnak. És tényleg nem nehéz elképzelni, hogy például ha a németek végleg leveszik a kezüket a görögökről, azok Pekingtől kérjék majd az athéni nyugdíjas fodrászok törvényben rögzített 14. havi nyugdíjának finanszírozását. Vagy hogy mondjuk Orbán Viktor brilliáns gazdasági tanácsadói rájöjjenek, hogy a szegény és megbízhatatlan Putyin helyett egyszerűbb eleve az ő hitelezőitől pénzt kérni, és közvetlenül Pekinggel tárgyaljanak.

Szintén Pesek csillantja meg cikkében annak lehetőségét, hogy a kínai terjeszkedésnek akár pozitív hatása is lehet. Ha ez arra készteti az IMF-et és a Világbankot, hogy 70 év után először igazi piaci helyzetbe kerülve összekapják magukat, és vállalják a versenyt, az jó hír lenne a külső gazdasági segítségre szoruló országoknak. De – teszi hozzá – ennél valószínűbb, hogy a pekingi pénz csak fenntartja a rossz kormányzást, akadályozza a fejlődést, és összességében rossz lehet a világgazdaság számára. Néhány éven belül kiderül, hogy így lesz-e, az viszont már most biztos, hogy 2014 végén Kína végleg elkezdett nagyhatalomként viselkedni.