Ahogy az már fejlett európai demokráciákban szokás, a miniszterelnök kábé másfél héttel ezelőtt összetrombitálta a baráti vagy inkább házi sajtót magánjellegű műhelybeszélgetésre, és közölte… a micsodát. Úgy tűnik azt, hogy mire lesz állami pénz, mire nem. Nagy, európai mércével mérhető ünnepe ez a sajtószabadságnak megint,

Je Suis Nyerges-Simicska.

„Úgy tűnik” meg „ha minden igaz” meg „sajtóértesülések szerint” – mivel a fejlett európai demokratikus működés egyik alapja a transzparencia, tudniillik, hogy soha a senki nem mond semmit, senki nem tud semmiről semmit, semmi nem tartozik senkire, minden titkos és bizalmas, a végén jön egy döntés, lehet tudomásul venni és kussolni. Ja, és a transzparencia, igen: végül a a kormány transzparenseken kihirdeti, hogy jobban tejesít.

Tehát, ha minden igaz, azt mondta a trombitáló miniszterelnök a szaxizó sajtónak, hogy állami költés ezentúl csak a közmédiába megy majd, nem lesz a Nemzetben, a Válaszban, de még az Indexen sem, gondolom, meg sehol. Csak a közmédiában. A közmédia viszont belehúz, új, soha nem látott projektek készülődnek (a boszorkánykonyhában), majd meg fogja a kedves közönség látni, lesz még egy, még újabb, még hírebb hírttévé, de online híroldal is, nem lennék a saját helyemben.

Hatékonyság? LOL!

A Kreatív föltételezése szerint a kormányfő rájött, hogy csak pénzkidobás tovább tartani a tizen-huszonéve becsülettel szolgáló médiákumokat, azok úgyis csak a törzsközönséget érik el, abból se mindenkit, drágák is, nagyrészük ráadásul az éppen nyűgös, kétes megbízhatóságúvá vált Simicska-birodalom tulajdonában van.

Ja, merthogy az európai demokratikus sajtómodell sine qua nonja és non plus ultrája, hogy a hazai sajtó, ha még tetszenek erre az igen izgalmas mellékkörülményre emlékezni, jelentős részben a Fidesz illetve a közvetlen befolyási övezetében gazdagodgató vállalkozói kör kezében van. Övék a legnagyobb napilap, a legnagyobb rádió, a második legnagyobb tévé, kisebb rádió, kisebb tévé, a két legnagyobb országos politikai napilap, az egyik legnagyobb online hírszolgáltató, egy csomó megyei napilap és így tovább. Illetve: sejthetően az övék. Mert a fent már említett európai demokratikus alapelv, a transzparencia jegyében a közélettel foglalkozó magyar sajtó kábé feléről igazából azt sem lehet tudni, kinek a tulajdonában van. Ja, és bónusznak ott a mindenkor kormányszócsőnek tartott közszolgálati őrület.

Visszatérve a Kreatív föltételezéséhez, nehéz elképzelni, hogy a hatékonyság itt bárkinek is eszébe jutna. Hogy kerülhetne egy mondatba vagy akár egy bekezdésbe a hatékonyság és a közszolgálat? Amit a közszolgálat az elmúlt huszonöt évben létre tudott hozni, az totális szakmai, gazdasági, morális bukó, tehát nem lehetnek kétségeink, milyen eredménnyel jár majd az új projekt.

Az európai demokratikus pénzátcsoportosításra más magyarázat nem marad tehát, mint hogy az annyit emlegetett Orbán-Simicska feszkó (ami jelentős, de nem totális: ketyegnek azért még beruházások, MET-buli, miegymás, de közben béke sincs, nagyon nincs) elérte a bizalmi sajtó szféráját.

A lojálisnál is lojálisabb

Lehetett már tudni egy ideje. (Illetve: lehetett erről hallani. Sejteni ezt-azt. Lásd megint: transzparencia!) Még nyáron elterjedt, hogy a második kétharmad után nagy változások lesznek, a hatalmi centrum tovább centrumosodik, az állami hirdetési pénzeket új stáb, új módszer szerint osztja majd, megint csak az európai értelemben vett sajtószabadság legnagyobb dicsőségére. Konkrétan: a legbizalmibb bizalmi emberhez, Lázár alá kerül. A stáb, a hivatal létre is jött, egy igazi sajtószabadságügyi szakember vezetésével, aki szerzett már kommiszári tapasztalatot és valamennyi hírnevet a nyári Origo-balhéban.

Ha kellemetlenkedni akarnánk, akkor föltehetnénk még azt a kérdést is, hogy ugyan,

mi az úristent csinál majd ez a hivatal évi több tízmillióért, ha egyszer a pénz egy az egyben megy át a közmédiának?

Úgy tűnik, az a terv, hogy a megbízhatóan hűséges pártközeli sajtó mellé egy kifejezetten kormányfőközelit is gründolni kell. Lojalitásból sosem elég ebben a kegyetlen mai világban. És a hiperlojálitás projekt megvalósítására mi lenne alkalmasabb, mint az egyébként is állami pénzekből gazdálkodó, de most újabb állami (hirdetési) pénzekkel megerősített közszolgálati hírmédiákumok. (Itt azért már ágaskodik bennem a műértő-esztéta: úristen, mi lesz itt, ha tényleg sikerülne fokozni közszolgálatilag a már most is észak-koreaiba hajló tempót?! Szerviliszingularitás?)

Ezeknek az állami költéseknek az átrendezése is komoly turbulenciákat okozhat a

„„„„PIACON”””””,

mint az több kimutatásból látható, egyes pártközelbe hajló sajtótermékek teljes reklámbevételük majdnem felét szerezték az államtól. Valójában persze még többet, de ezt mindjárt látni fogjuk.

A rendszer, a magyar haveri kapitalizmus haveri sajtópiaca sokkal bonyolultabb annál ugyanis, mint ahogy egy átlagos New York Times-publicista elképzeli.

Milliárdok forgalomirányítói

A Fidesz és csatolt részei nem csak magának a sajtónak nagy részét birtokolják, nem csupán a kormányzati, állami hirdetési pénzek fölött diszponálnak, hanem a hazai médiapiacot éltető reklámpénzek teljes forgalmának tekintélyes részét ellenőrzésük alatt tartják a pártközeli vállalkozásbirodalomhoz tartozó vagy baráti médiaügynökségeken keresztül.

Négy forrásból vagy megrendelői kör hirdetési pénzei felett rendelkeznek.

1. A közvetlen állami hirdetések. (Ezeket akarja most átcsoportosítani Orbán.) Ez önmagában is irdatlan pénz, több milliárd egy évben: a jobbanteljesítős reklámok, az EU-s projektek, agrárpályázatok tájékoztói, millióféle dolog. Tárcák, hatóságok, kht-k, alapítványok, MNB…

2. A közvetlen állami tulajdonban vagy állami résztulajdonban lévő cégek. Ez nem állami költés papíron. MVM-hirdetéseket tesztettek már látni? Paksi atom? Posta? Mostantól: MKB? Budapest Bank... Egyre több és több cég.

3. A nagyon baráti cégek. A közellálló vállalkozók reklámköltései. Archetípus: CBA. (A Közgép nem ér, az csak egyik zsebből a másikba.)

4. És a negyedik kör az igazi okosság: itt jöhetnek azok a cégek, amelyek nem államiak ugyan, annyira nem is barátiak, de valamilyen módon függenek az államtól vagy szeretnének minden áron jóban lenni, illetve megmondták nekik, hogy jobb lesz, ha jóban lesznek. Szeretnének megkapni valamilyen koncessziót, adókedvezményt vagy éppen elkerülni valamilyen különadót. A haveri kapitalizmus szorgalmas helyezkedői. (Vagy: túszai.) Akik rohannak futballakadémiát támogatni, kutatást rendelni a kormányguruk kutatócégénél, PR-kampányt az államtitkár barátjánál és így tovább.

A Fidesz-közeli sajtóért tehát egyelőre nem kell aggódni: ha az állami hirdetések vesznek is, mennek a közszolgálatiba, marad még bőven baráti hirdető. Gond inkább akkor lehet, ha a Tesco és a Spar példáját látva néhány kormányhoz dörgölőzni vágyó cég megijed: mi van, ha fölöslegesen költi a pénzt, és vele is úgy bánnak el, mint azzal a kettővel?

Tudniillik a Tesco és Spar tankönyvi példája volt a magyar haveri kapitalizmushoz gyorsan és szinte örömmel alkalmazkodó multiknak: ott hirdettek, ahol kellett, azzal kutattattak, azzal adattak maguknak tanácsot, akikkel kellett, pörgették a tízmilliókat a megfelelő helyekre. Mi lett a vége? Megszívatták őket rendesen. A Tesco még a sajtókampányt is kapja a nyakába.

Na ja, a haveri kapitalizmus ilyen. Mindig a haverok járnak jól. És hogy kik a haverok, kik nem, azt végül úgyis maga a népi papa mondja meg.