Volt egyszer egy magyar oldal a Facebookon, de már nincs. Azért nincs, mert az oldal fenntartóit, akik leginkább vicces ökörségeket posztolgattak szabadidejükben, feljelentetette valaki. A Facebook rövid üzenetben közölte a szerkesztőkkel, hogy a feljelentés nyomán az egész oldalt törli. Az indok védjegybitorlás volt, de lehetett volna más gaztett is: ilyenkor az ember nyilván arra kíváncsi, hogy mit tehet, ha igazságtalannak érzi az eltávolítást, túlzásnak a kiszabott büntetést. A Facebook hivatalos leveleiből az derül ki, hogy szinte semmit.

“A Facebook nincs abban a helyzetben, hogy a felek közötti vitás kérdésekben ítélkezzen. Ha ön úgy gondolja, hogy ezt a tartalmat nem kellett volna eltávolítani a Facebookról, az ügy megoldása érdekében forduljon közvetlenül a panaszos félhez” – írta a cég a törölt oldal fenntartóinak, mintha nem is maga hozta volna meg a döntést.  – A törölt tartalmat addig nem tudjuk visszaállítani, amíg ahhoz a panaszos fél írásban hozzá nem járul. Kérjük, vegye figyelembe, hogy a panaszos fél nem köteles az ön kérésére válaszolni.”

A Facebook tehát egy feljelentés alapján hoz egy drasztikus ítéletet, töröl egy oldalt, aminek jó esetben 3, rossz esetben 300 000 követője volt, jó esetben 10 perc alatt készült, rossz esetben egy élet munkája van benne, jó esetben szórakozásból csinálták, rossz esetben komplett üzleti vállalkozást alapoztak rá. Aztán ha az oldal fenntartója reklamál, a Facebook közli, hogy neki ehhez az egészhez semmi köze: ha nem tetszik, a törölt oldal gazdája mehet könyörögni ahhoz, aki feljelentette, aztán oldják meg egymás között, ha tudják.

Ilyen a világon nincs, gondolná az ember, de az oldalak bezárása, felhasználói accountok törlése egyáltalán nem egyedi eset: alig múlik el nap, hogy valakit ki ne tiltanának a Facebookról, le ne szednék a Youtube-videóját, meg ne szüntetnék a Twitter-accountját.

Most márciusban alig több mint egy hét leforgása alatt

• eltűnt a Facebookról Szanyi Tibor MSZP-s politikus oldala;
• a Youtube törölte az Apa Zenél nevű egyszemélyes formáció “Baszódjál meg, KDNP” című számát;
• a Facebook egyik napról a másikra eltüntette az kormányzó párt ifjúsági szervezete, a Fidelitas Provokátorfigyelő nevű oldalát.

Ez persze csak a jéghegy csúcsa: korábban a Facebook törölt több magyar szélsőjobbos oldalt, köztük a Kurucinfót, a Betyársereget és a Szent Korona Rádiót, és a Tomcat-féle Tolvajkergetőket is eltüntette. Híres külföldi példa Kendall Jonesé, a texasi cheerleaderé, aki afrikai vadászatairól tett ki a Facebookra a trófeákkal pózolós képeket. Lehet, hogy döglött oroszlánnal szelfizni felháborító, de biztos, hogy nem illegális - ennek ellenére tavaly a közfelháborodás hatására a Facebook egyik napról a másikra eltávolította a vadásztrófeákat.

De hogy döntene ebben a helyzetben egy bíróság?

A közösségi szájtoknak elvben joguk van a felhasználók által létrehozott tartalom eltávolítására: ott vannak a szabályok világosan leírva a feltételekben, amiket az ember a feliratkozással automatikusan elfogad – ha elolvassa őket, ha nem. Később lehet arra hivatkozni, hogy egy-egy poszttal megsértették a feltételeket, és már megy is a jól megérdemelt büntetés.

De nem kell egy Bibó Istvánnak lenni ahhoz, hogy belássuk: a ki tudja, milyen megfontolások alapján összeizzadt céges szabályzatok alapján foganatosított poszttörlések és oldaleltávolítások feltűnően nagy része ellentmond a szólás szabadságát védelmező alkotmányos alapelveknek, sőt sokszor a különböző országokban hatályban lévő konkrét törvényeknek is.

Nincs az az amerikai bíróság, de talán még magyar sem, ami elrendelné egy meztelen nős kép eltávolítását az internetről – a kereszt alakú fanszőrzetet posztoló Szanyi oldala ehhez képest egy estére teljesen eltűnt a Facebookról, majd másnap a kép nélkül tért vissza. Mindeddig nem akadt olyan amerikai bíróság sem, ami elrendelte volna a Kurucinfo bezárását, a Facebook viszont saját alapelveire hivatkozva egy kattintással örökre eltüntette az oldalt. És bár a szintén bezárt Fidelitas-féle Provokátorfigyelő módszereit Péterfalvi Attila törvénytelennek nyilvánította, az adatvédelmi hatóság elnökének véleménye irányadó lehet ugyan, de korántsem számít jogerős ítéletnek, és elképzelhető, hogy egy bíróság másképp döntött volna az ügyben. Megpróbálni mindenesetre meg lehetett volna. Nem beszélve a KDNP-nek beszólogató videóról, aminek eltávolítása egyszerre adott taslit a művészi önkifejezés és a politikai véleménynyilvánítás szabadságának. Később visszakerült ugyan a Youtube-ra, de hogy milyen megfontolások játszottak közre a levételében, aztán milyen folyamatok zajlottak a visszatétele előtt, azt senki nem tudhatja. Volt, nem volt, megint lett. Most épp van.

Saját törvényt írnak

Mostanában válik nyilvánvalóvá, hogy az önmagukban nehezen támadható család- és hirdetőbarát “közösségi normáival” (Community Standards) büszkélkedő Facebook a gátlásoktól mentes, robusztus és nyílt közéleti vita helyett a bugyuta lájkkultúra elterjesztését tűzte zászlajára, és olyannyira ráérzett a kézműves törvényalkotás ízére, hogy egyre-másra hozza a zavarba ejtő szabályokat, amivel aztán csak fokozza a káoszt.

A szabad véleménynyilvánítás lényege, hogy alaphelyzetben nagyjából bármit lehet mondani, aztán megszabjuk azt a nagyon kevés, a lehető legkevesebb kivételt, amit mégsem lehet. A Facebook viszont a nagy hevületben feketelista helyett fehérlista készítésére adta a fejét, és ködoszlatási célzattal szégyenszemre elkezdte taxatíve felsorolni, hogy konkrétan mit szabad mondani. Ebből alakult ki a világ legviccesebb cenzúralistája: mint arról megemlékeztünk, a Facebookon most fedetlen segget nem, félig fedett segget igen, fedetlen mellet igen, szoptató nőt igen, szoptató férfit nem, férfi mellbimbót igen, női mellbimbót nem, amputált mellet igen, festett mellbimbót igen, digitálisan rajzolt mellbimbót nem lehet közzétenni. Ember legyen a talpán, aki megmondja, mettől meddig fedetlen egy segg, így aztán a Facebook úgy értelmezi a saját törvényeit, ahogyan épp nem szégyelli.

Elég nagy az internet, lehet menni máshová, szokták erre mondani, de az az igazság, hogy elmenni máshová akkor lehetne, ha létezne a Facebookon kívül más értelmezhető közösségi szájt, a Google-ön kívül más kereső, a Youtube-on kívül más videómegosztó. Csakhogy nem nagyon létezik. Ezek a szájtok mostanra megkerülhetetlenné váltak: aki él és internetezik, használja őket. A Facebooknak

havi másfél milliárd

aktív felhasználója van, az majdnem a Föld összes lakójának negyede, de ha a csecsemőket és a véneket nem számoljuk, akkor gyakorlatilag mindenki. A Google egyes helyzetekben az internet szinonímájává vált, a facebookozók között pedig különösen a fejlődő országokban sokan vannak, akik konkrétan azt hiszik, hogy az internet maga a Facebook (pontosabban nem tudják, hogy a Facebook az egy internetes oldal),  mert azon kívül más szájtot még nem láttak, és lehet, hogy soha nem is fognak. Ennek megfelelően lassan ott tartunk, hogy amikor a Facebook a Facebookról, a Google a Google-ről  vagy a Youtube-ról töröl valamit, azt gyakorlatilag az internetről törli le,  a saját maga által fogalmazott, szedett-vedett szabályok és az azokat saját érdekeik, elképzeléseik szerint értelmezgető feljelentések alapján.

Új világ, új szatócsok

A Youtube-ra percenként 100 órányi videó, a Facebookra 293 000 poszt kerül ki, szintén percenként. Nincs az az eltökélt cenzúrabizottság, ami ekkora tartalommenyiség előzetes elbírálásával megbirkózna, és nincs az moderátor-hadsereg, ami képes lenne ennyi anyag sorsáról utólag dönteni. A közösségi média, tágabb értelemben a közvetítők (intermediaries) világa így a házmesterek és besúgók világává változott, ahol a cenzorok nem előzetesen, hanem a “közösségi” feljelentések alapján igyekeznek rendet vágni a zűrzavarban, kevés sikerrel.

A cégek általában tagadják, hogy a feljelentések száma befolyással van az egyes posztok, videók vagy oldalak törléséről hozott döntésekre, mégis nehéz elképzelni, hogy például a texasi cheerleader döglött oroszlánja vagy a KDNP-s videó ellen tiltakozók sokaságának vélemányét a Facebook vagy a Youtube-ot tulajdonló Google csak úgy elengedte volna a füle mellett.

De kik azok a közvetítők, és mit akarnak?

A kilencvenes évek közepén, amikor az internet kezdett nemcsak technikai, hanem kulturális értelemben is globális médiummá nőni, sokan osztották azt az eredetileg a microsoftos Nathan Myhrvoldnak, később már egyenesen Bill Gatesnek tulajdonított nézetet, miszerint az internet kiküszöböli a közvetítőket, és így előbb-utóbb megvalósul a csoda, a

“súrlódásmentes kapitalizmus”

(friction-free captitalism).

Mármint nem úgy súrlódásmentes, hogy ezután senki nem veszekszik a másikkal, hanem úgy, hogy a korábban kulcsszerepet játszó közvetítők, a szatócsok és a kijáróemberek eliminálásával áramvonalassá válik a gazdaság, kétszereplősre egyszerűsödnek a tranzakciók, és a végén már az államra sem lesz szükség, mert az interneten mindenki maga dönt sorsának alakulásáról. Varázslatos álom volt.

Na, ebből nem lett mostanra semmi. Kiderült ugyanis, hogy az internet elterjedésével a közvetítők nemhogy nem tűntek el, hanem nagyobb szükség van rájuk, mint valaha. “Semmi nem történik online, amiben ne venne részt egy vagy több közvetítő” – írja Jacqueline Lipton egy pár éves tanulmányában. A régi közvetítők helyére újak léptek: a videókölcsönző helyére a Netflix, a cédéboltos helyére a Spotify, a könyvesbolt helyére az Amazon.

A tartalomterjesztés szempontjából ilyen közvetítőnek számít a Facebook, a Google, a Youtube, a LinkedIn, a Twitter, a Tumblr és az Instagram, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Azért hívják őket közvetítőknek, mert ezek a szájtok jellemzően egy betűnyi saját tartalmat sem állítanak elő, a tartalom disztribúciójában viszont olyan fontos szerepet játszanak, hogy mostanra jobb híján megkerülhetetlenné váltak.

A felületeiken közzétett tartalmat illetően viszont a felelősségük viszont sokkal tisztázatlanabb, mint annak idején a szatócsoké volt: bár nem szerkesztőségek, nincsenek saját szerzőik és szerkesztőik, és nem gyakorolnak előzetes tartalomkontrollt a náluk megjelenő anyagok fölött, időről időre felmerül, hogy esetleg felelősséget kell vállalniuk azért, amit a felhasználóik náluk közzétesznek.

Az USA-ban egy-két kivételtől eltekintve még viszonylag egyértelmű a helyzet: a lassan húszéves Communications Decency Act 230 (c) paragrafusa kimondja, hogy a Facebookhoz és a Google-höz hasonló tartalomdisztribútorok vagy aggregátorok nem tehetők felelőssé azért a tartalomért, amit a felhasználóik náluk közzétesznek. Vagyis ha valaki pornóképet tesz ki a Facebookra, azért nem a Facebook felel, hanem aki kitette.

Csakhogy a legnagyobb, jellemzően amerikai székhelyű közvetítők nem kizárólag az USA-ban működnek, hanem mindenhol a világon; az pedig már az alapelvek szintjén elméletileg egységes Európai Unióban sem egyértelmű, melyik ország törvényhozása hogyan áll a közvetítők felelősségéhez. Egy egészen közeli példa: Magyarországon hosszas bírósági hercehurca után végül maga az Alkotmánybíróság mondta ki, hogy a közvetítő felelőssé tehető azért, amit az oldalán mások (kommentelők, posztolók) közzétesznek.

A globális közvetítők többsége tőzsdén jegyzett, évente milliárdos bevételekt termelő cég, és nem William Brennan van a zászlajára hímezve, hanem egy dollár, egy euró meg egy jen. Sem azt nem engedheti meg magának, hogy összetűzésbe kerüljön a világ összes országának a törvényeivel, és perek sorát veszítse el, sem azt, hogy az egyes országok törvényeit, kultúráját és szokásait értelmezni képes jogi szakértők hadseregét alkalmazza a vitás kérdések elrendezésére. Az új közvetítők ezért a lájkolás szempontjából a leghatékonyabb, a közügyekről folytatott nyilvános vita szempontjából a legkeservesebb megoldást választották: megkeresték a legnagyobb közös osztót, a félig fedett segget, és annak alapján írják az internet új törvényeit.

Aki azokat megszegi, azt meg úgy kitiltják az internetből, hogy a büdös életben nem talál vissza.