A hétvégén legalább nyolcszázan fulladtak a Földközi-tengerbe, amikor egy túlzsúfolt ócska halászbárkán igyekeztek Líbiából Európába jutni. Az életveszélyes utat naponta százak kockáztatják, tavaly 3279-en, idén a múlt heti tragédiáig már 954-en fulladtak átkelés közben a Földközi-tengerbe, és ők csak azok, akikről az európai hatóságok biztosan tudnak.

Özönlenek a menekültek Líbia felől Olaszországba. Azért ez a legnépszerűbb útvonal, mert a líbiai polgárháború miatt az ottani partokat alig ellenőrzik. A sikeresen átkelők közül tavaly a legtöbben szír állampolgárok voltak (42 ezren), utánuk az eritreaiak jöttek (34 ezren), és bőven ötezer fő felett érkeztek menekültek Maliból, Nigériából, Gambiából, Szomáliából és a Közel-Kelet egyéb országaiból.

Nincs visszaút

A menekültek ezer veszélyt és szenvedést élnek túl mire kihajóznak, és utoljára teszik kockára az életüket. Az IOM (Nemzetközi Migrációs Szervezet, az ENSZ-hez tartozik) becslése szerint százból legalább négyen vízbe fulladnak útközben, és az esélyekkel általában tisztában is vannak. Mégis jönnek, mert a legtöbbjük számára egyszerűen nincs visszaút.

Aki a háború vagy az éhezés elől menekül, annak hazatérés sem jelenti az életet. Aki Eritreából jön, azt életfogytiglani kényszermunkára ítélik vagy kivégzik dezertálásért, az ottani rettenetes diktatúra elől menekülőknek ezért nem opció a visszatérés. Akik pedig Afrika egyéb országaiból jönnek, azok általában az egész családjuk minden vagyonát elköltik az útra, és mire a kikötőig jutnak, sokszor hatalmas tartozásokba verik magukat. Így egyszerűen nem tehetik meg, hogy hazaállítanak úgy, hogy meg se próbáltak európai munkával szerzett pénzzel visszafizetni az utazásukat.

Útközben az embercsempész bandák brutális kegyetlenkedéseinek vannak kitéve. Szomjaznak, éheznek, és sokszor váltságdíjat követelnek tőlük, mielőtt hajóra terelik őket. Legtöbbjük hónapokat szenved a csempészek táboraiban, ahol a nőket rendszeresen megerőszakolják, a férfiakat pedig verik.

Az alábbi történeteket részben az IOM kutatásaiból, részben pedig a Guardianben, a New Yorkerben és a BBC-n megjelent riportokból szedtük össze, és jól mutatják, hogy milyen előzmények után kockáztatják meg a menekültek a hajóutat.

Mire hajóra szállnak, már ezer kínon vannak túl

A menekültek általában Líbia tengerparti nagyvárosaiba próbálnak eljutni. A Közel-Kelet felől ehhez általában Egyiptomon át vezet az út, Afrika középső és nyugati részéről Malin és Algérián keresztül, Eritrea felől pedig Szudánon át. Mindegyik esetben át kell jutni hatalmas sivatagos területen is.

Egy 19 éves eritreai fiú 131 társával gyalog indult útnak, a sorkatonai szolgálat elől menekültek, mert férfi családtagjaikat a besorozás után soha többé nem engedték haza. (Ez általános az országban, ahol a megbízhatatlanokat, vagy akiket egyszerűen ez a balsors ér, életfogytiglani katonáskodásra kényszerítenek. Szintén tízezrek végeznek koholt vádak alapján kényszermunkát rettenetes bányákban.)

A csoport csak datolyát, vizet és telefont vitt magával, a sivatagon át mentek. Szudán és Líbia között a senkiföldjén egy szomáliai fegyveresekből álló csoport elrabolta őket. Kisbuszokkal egy házba zárták mindannyiukat. A csoportból több nőt megerőszakoltak, a férfiakat fejjel lefelé lógatva ütötték, a padlóra vizet locsoltak és áramot vezettek az emberek testébe, eljátszották, hogy kivégzik őket, a fejük mellé lőttek. Az emberrablók fejenként 3300 dollárt követeltek váltságdíjként. Akinek a családja fizetett – jellemzően több hónap után – azokat átadták egy másik csoportnak, és Tripoliba, Líbia fővárosába vitték a csoportot. Ott újra bezárták őket, és aki 1600 dollárt fizetett, azt felrakták egy hajóra. A történtekről beszámoló fiú egy olyan hajóra került, aminek a motorja Lampedusa (a legdélebbi Olaszországhoz tartozó sziget) közelében felmondta a szolgálatot. A tunéziai kapitány erre éjszaka meggyújtott egy lepedőt, hogy az olasz parti őrség figyelmét felhívja magukra. A hajón sokan pánikba estek, mert azt hitték, hogy tűz ütött ki. A rohangálástól a túlterhelt bárka felborult. Mire az olasz hatóságok megérkeztek a mentésre, a menekültek többsége vízbe fulladt.

Egy húszéves szomáliai lány egyedül indult útnak. Mire Addisz-Abbebéba, Etiópa fővárosába ért, elfogyott az összes pénze. Talált viszont egy embercsempész társaságot, amelyik azt mondta, eljuttatja hitelbe Európába, majd ha dolgozik, akkor megadja a pénzt. Elindultak Líbia felé, azt mondták a csoportjuknak, hogy 30 percet kell menni a sivatagban, aztán ott lesznek a teherautók, amelyek továbbviszik őket. A félórásra ígért gyaloglásból hat teljes nap lett, erőltetett menetben.

Vizet és ételt alig vittek magukkal, és ez alatt a hat nap alatt többen meghaltak a sivatagi menetből. A csempészek nem hagyták, hogy eltemessék a halottakat. Amikor az egyik nő elesett, büntetésből térdtől levágták a lábát, és hagyták elvérezni. 56-an indultak el Etiópiából, 22-en érkeztek meg Líbiába. Líbiában egy táborba zárták őket, és mielőtt kihajóztak, a nőket az őrök megerőszakolták.

Egy szír férfi 2012-ben menekült Líbiába, ahol egy évig dolgozott, hogy összegyűjtse a pénzt a további útra. Ezer dollárt kértek az embercsempészek, hogy Európába juttassák. 450 társával egy házba zárták, ahol alig fértek el, ágyak nem voltak, azt mondták, hogy aki kimenne, azt lelövik. Több hét várakozás után egy hajóra terelték őket. A líbiai parti őrség (vagy egy rivális csempészbanda? ezt nem tudta pontosan) észrevette őket, és lőni kezdtek rájuk. Megúszták, de menekülés közben a hajó motorja felmondta a szolgálatot. Napokig sodródtak a tengeren, amikor egy repülőt láttak a fejük felett. Olyan vadul igyekeztek a túlzsúfolt fedélzeten integetni, hogy a hirtelen mozgástól a hajó felborult. Mire a repülő visszatért, és mentőmellényeket dobált a vízbe, addigra a menekültek többsége vízbe fulladt.

A 26 éves Dennis Libériából indult útnak. 1100 dollárt szedett össze az utazásra. Tömegközlekedéssel eljutott Szenegálig, ahol egy ügynök 400 dollárt kért tőle, hogy elvigyék Marokkóba. Kiderült azonban, hogy átverték, a pénzét elvették, de nem vitték el Marokkóba. Valahogy eljutott Bamakóba (Mali), ahonnan egy másik csoport azt ígérte, hogy Algériába viszik, keresztül a Szaharán. Útközben 15-20 helyen állították meg a buszukat a mali hadsereg katonái, akik utasonként mintegy 10 dollárt kértek. Aki nem fizetett, azt leszállították a buszról, és ottmaradt egyedül a sivatag közepén. Dennis így is csak Gao-ig jutott, Mali egy északabbi városába, ahol várni kellett az átszállásra, hogy tuareg embercsempészek egy másik busszal vigyék tovább. Csakhogy várakozás napjai alatt kirabolták, és pénz, papírok és minden nélkül a városban ragadt.

Gao fontos központja az embercsempészeknek, innen az út át a Szaharán a Földközi-tengerig általában 400 dollár, hat nap busszal, és 5 liter vizet vihet minden menekült magával. Aki útközben nem fizet a buszt megállító fegyveres bandáknak, azt egyszerűen kirakják a sivatagban meghalni. Egy gaoi embercsemépszbanda tagja azt mondta a BBC riporterének, hogy a városból útnak indulók 10 százaléka jut el Európába szerinte.

Koncentrációs táborokban tartják az embercsempészek az ügyfeleiket

Több tucat táborban, illetve börtönszerű házban tartják fogva az embercsempészek az összegyűjtött menekülteket, mindegyikben egyszerre százakat. Ezekben részben hajóra várnak, részben pedig addig kínozzák a bent lévőket, amíg a család váltságdíjat nem küld utánuk. A táborok többsége Líbiában van, kisebb részük pedig az Egyiptomhoz tartozó, de felkelő iszlamista csoportok által ellenőrzött Sínai-félszigeten.

A 16 éves szomáliai Szaidnak a családja hatalmas nehézségek árán összegyűjtött annyi pénzt, amennyiből embercsempészek azt ígérték nekik, hogy Norvégiában élő rokonokhoz juttatják. A fiút átvitték a Szaharán, de Líbiában egy táborba zárták, ahol további pénzt követeltek tőle. 9 hónapig tartották fogva, mire megjött a családtól a váltságdíj. Amikor megérkezett végül Olaszországba, részletes vallomást tett útjáról az idegenrendészeten. Többek között elmondta, hogy a hajón egy féléves csecsemővel lévő nő nem tudta elhallgattatni a síró kicsit, hiába kiabáltak vele a csempészek. A nő azt mondta, ha legalább vizet tudna adni a gyereknek, akkor talán megnyugodna. Erre a csempészek bedobták a gyereket a tengerbe, és azt mondták, most már van elég vize.

Egy csempészek vezette líbiai tábort megjárt tanú vallomásában szerepelt egy hasonló a történet. Nem sokkal azután, hogy a táborban egy nő szült, megpróbált elszökni az éhezés elől, karjában a kicsivel. Menekülés közben lelőtték, a gyereket pedig az őrök halálra taposták.

A zsúfolt táborokból az egyetlen menekülési út a férfiak számára, ha beállnak valamelyik fegyveres csoportba. Líbiában számos ilyen harcol, és rendszeresen toboroznak ezekben a táborokban.

Több beszámoló szerint előfordul, hogy hiába a sok hónap szenvedés, amikor meglátták a menekültek, hogy milyen lerohadt és mennyire túlzsúfolt hajóra pakolják őket, akkor inkább maradni akarnak. A csempészek ezt sohasem engedik, a kikötőből nem lehet visszafordulni. Előfordult, hogy késsel fenyegetve terelték fel az embereket a hajóra. Akiket a hajó gyomrában helyeznek el, azokat jellemzően bezárják, hogy ne legyen nagy mozgás útközben. A bezártaknak egy baleset esetén esélyük sincs a túlélésre. A menekülteket szállító hajók gyomrában brutálisak a körülmények, az egymáshoz préselt emberek vizelni se tudnak kimenni, a bűz, a levegőtlenség embertelen. Az is előfordul, hogy 25-30 embert egy nagyobb csónakra ültetnek, ami teljesen alkalmatlan a kontinensek közti átkelésre, és nincs árnyék se rajtuk.

Évente százezrek indulnak útnak, és egyre többen vannak, hogy mindezeket a kínokat is vállalva, de eljussanak Európába. Akik ezt az utat választják, azok nem azért jönnek, mert van más választásuk. A halálos kockázat se tántorítja el őket.