• 2001. szeptember 11. óta a nyugati világ komoly veszélyként tekint a terrorizmusra.
• De amíg Nyugaton csak néhány terrorakció történt azóta, addig Afrikában, a Közel-Keleten és Ázsiában a terrorizmus elterjedt harci technika.
• Egy új kutatás szerint viszont teljesen értelmetlen: sokkal több a baj vele, mint amennyire segíti a terrorszervezetek céljainak elérését.

14 éve folyik Amerika terrorellenes háborúja, a Memorial Dayen szépen megemlékeztek az iraki és afganisztáni amerikai áldozatok tízezreiről, és most megint arról folyik a vita a Kongresszusban, hogy vissza kell-e állítani a június 1-én lejáró Patriot Actet. Mintha másfél évtizede semmi sem változna. Pedig csak egyetlen kérdést nem tesz fel senki a törvényhozásban:

Tényleg működik a terrorizmus?

Persze vizsgálták ezt korábban is, csak az eddigiek vagy inkább egyes sztorikra fókuszáltak, vagy csak egy adott földrajzi régióra, vagy kifejezetten csak a nemzetközi terrorizmusra koncentráltak. Most viszont Page Fortna, a Columbia Egyetem politológusa átfogóan tanulmányozta a kérdést, és arra jutott, hogy:

A terrorszervezetek túlnyomó többsége nem nemzetközi terrorizmusban utazik, hanem jól behatárolható polgárháborúk és területi összetűzésekben használt harcmodorként él a terrorizmussal.

Sok olyan, mára kezelhetetlenné vált konfliktusra illik ez a leírás, amiben így vagy úgy, de az USA is részt vesz:

• az ISIS és a Dzsabhat al-Nuszra meg a többi iraki és szíriai dzsihádista szervezet akciói
• a Boko Haram nigériai felkelése
• az al-Sabab szomáliai és kenyai terrorja
• a jemeni háború
• az izraeli-palesztin konfliktus

Van értelme a terrorizmusnak ezekben a konfliktusokban? Röviden: nincs.

Nincs győzelem, nincs alku

A tanulmány szerint „a terrorizmus hátrányai általában meghaladják annak előnyeit”. Eszerint négy lehetséges kimenetel várható:

1. teljes vereség
2. patthelyzet
3. tárgyalásos rendezés
4. győzelem

Ezeket a lehetőségeket figyelembe véve a terrorizmus egy olcsó módja annak, hogy fájdalmat okozzanak az ellenségnek, és a terrorszervezeteket nehéz teljesen felszámolni, de egy terület megszerzésére és megtartására alkalmatlan stratégia.

Ahhoz, hogy a terrorizmust tanulmányozni lehessen, meg kell határozni, hogy ki a terrorista. Fortna 104 olyan felkelősereget vizsgált, ami 1989 óta részt vett nagyobb polgárháborúban. Ezek között voltak olyan terrorszervezetek is, amik szisztematikusan, válogatás nélkül támadtak civil célpontokat politikai okokból, de olyan fegyveresek is, akik csak a hatalom erőit vagy más fegyvereseket vettek célba.

Azok a mozgalmak, amik nem hajtottak végre terrortámadásokat, sokkal esélyesebbek voltak a megegyezésre vagy a végső győzelemre, mint a terrorszervezetek, amik hajlamosabbak voltak arra, hogy veszítsenek, megtorpanjanak vagy visszavonuljanak. Egyik terrorszervezet sem nyerte meg a harcát egyértelműen – állítja a tanulmány.

Mire jó a terrorizmus?

Amit a terrorizmus kiválóan segít: meghosszabbítani egy véres konfliktust. A vesztésre álló felek ezért is fordulnak ehhez a sok esetben végső eszközhöz, mert a háború kitolódását még mindig jobbnak látják, mint a megszűnést vagy a vereséget. A fegyveres szervezetek szempontjából ez azért járható út, mert a hatóságok nehezen számolják fel a sejtszerű terrorista szervezkedést. Ez viszont területszerzésre és -megtartásra alkalmatlan, márpedig a polgárháború célja végső soron mindig ez.

Meglepő következtetés, de úgy tűnik, a gyengébb fegyveres erők sem valószínűbb, hogy terrorszervezetekké válnak, mint az erősebbek. Pedig régi elképzelés, hogy ha egy terrorkampány olcsó és könnyen kivitelezhető, akkor a kevés erőforrással rendelkező fegyveresek ezt fogják választani – de a tanulmány szerint nincs olyan statisztika, ami alapján erre juthatnánk.

Ugyanígy – a közhiedelemmel ellentétben – nem lehet azt sem állítani, hogy a demokráciákat sokkal jobban megviselné egy ellenük folytatott terrorkampány, mint más rendszereket. A tanulmány szerzője az Atlanticnek azt is elmondta, hogy tudomása szerint az sem jellemző, hogy komplexebb konfliktusokban, amikben lázadó csoportok (amik nem támadnak civileket) és terrorszervezetek (amik viszont igen) egyszerre vesznek részt, akkor az utóbbiaknak hála az előbbiek könnyebben meg tudnak egyezni a hatalommal (lásd:  „jó zsaru – rossz zsaru” módszer).

Mindez nem ad útmutatást arról, hogy az amerikaiak hogyan tudnák megnyerni az egyre jobban elhúzódó konfliktusokat a terroristákkal szemben, de ha figyelembe vesszük, hogy a hasonló megnyerhetetlen háborúkból előbb-utóbb kivonultak, akkor most is meg lehet fontolni, hogy ha nem merül fel közvetlen humanitárius katasztrófa, nem érdemes beavatkozniuk.

Ahol a terroristák állnak nyerésre

A fentiek egész megnyugtató hírek a Nyugatnak, de most mégsem tűnik, mintha valóban a terroristák lennének a lúzerek. Amerika 9/11 óta hivatalosan 1600 milliárd dollárt, valójában a sokszorosát költhette a terrorellenes háborúira, miközben annak az esélye, hogy egy amerikai terrortámadásban meghaljon, minimális.

Mégis annyira bepánikolt Amerika nagyobbik része, hogy a szabadságjogait is hajlandó feláldozni a vélt biztonságáért – azaz inkább figyelje meg éjjel-nappal a kormány az NSA-n keresztül, minthogy esetlen száz évente egyszer felrobbantsanak egy kuktát az utcájában). Ez a szorongás pedig azt jelenti, hogy a terroristák az egyik fő céljukat, hogy félelmet keltsenek, már el is érték, még ha ezt nem is tudják a hazájukban elfoglalt területként realizálni.

Pedig csak annyit kéne tennie a Nyugatnak, hogy felfogja: terrorizmussal nem fogják legyőzni.