Mint azt tudjátok, bármikor szívesen fogadunk vendégposztokat Tőletek, olvasóktól, és kik vagyunk mi, hogy egy minőségi írást ne osztanánk meg Veletek? Ezúttal egy ilyen posztot olvashattok egy Premier League-hez kapcsolódó játékosról, úgy gondoljuk nagyszerűen választott az írónk. Mai vendégszerzőnk, aki megosztotta velünk gondolatait nem más, mint az Útwengerről jól ismert Peet, a téma pedig Nicolas Anelka, és az ő varázslatos karrierje, kellemes olvasást mindenkinek!

„Nem hiszem, hogy Nicolas Anelka annyira szereti a játékot, amennyire kellene.” – Ha Arséne Wenger száját elhagyja egy ilyen mondat, az nem sok jót jelenthet egy játékos számára. Amikor Nicolas Anelka a francia menedzser irányítása alatt bontogatta a szárnyait, még csak halványan lehetett sejteni, hogy a fiatal támadó csak részben tud majd megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket a média, a csapattársak, és a szurkolók támasztottak vele szemben. Anelka egyike volt Wenger első francia importjainak, és alaposan kivette a részét az 1998-as duplázásból is. Összesen 9 gólt lőtt abban az idényben, és kiszorította a csapatból az akkoriban már sérüléssel bíró klublegendát Ian Wrightot, akit az idény végén el is adtak a West Hamnek. Anelka betalált a Newcastle elleni FA kupa döntőben is, ahol a mindent eldöntő második találat fűződik a nevéhez. Sokat elmond a csapaton belüli akkori megítéléséről, hogy egy ilyen jeles pillanatban egyedül, a csapattársai nélkül volt kénytelen ünnepelni a találatát.

A következő szezonban Anelka a fiatal tehetség státuszából zsenge kora ellenére igazi húzóemberré lépett elő és végül 19 góllal zárt, valamint begyűjtötte az év legjobb fiatal játékosának járó díjat is. Azonban ekkor már közel sem volt felhőtlen a kapcsolata az angol médiával, akik folyamatosan bírálták a viselkedése és az ellenszenves testbeszéde miatt is. Ekkoriban bélyegezték meg a ’Le Sulk’, vagyis a duzzogó becenévvel is. Ha mindez nem lett volna elég, állítólag csapattársait is többször kritizálta. Marc Ovarmarst állítólag egyenesen önzőnek nevezte, habár később elismerte, hogy soha nem volt olyan remek kiszolgálásban része, mint Észak-Londonban. Hiába töltött el két és fél évet az Arsenalnál, Anelka sosem tudott igazán beilleszkedni. Ugyan akkor már számos francia játékos tartozott Wenger csapatához, de Anelka inkább a testvérei társaságát választotta, akik közül különösen Claude, az ügynöke volt negatív hatással a karrierjére.

1999 nyarán Wengernek először kellett szembenéznie azzal, hogy egy játékosát más jelentős klubok akarják magukhoz csábítani, és bár Arséne szerette volna megtartani a csatárát, Nicolas és Claude Anelkát ismerve valószínűleg tudta, hogy ez lehetetlen lesz. Ekkoriban hagyták el a száját a következő szavak: „Remélem Nicolas tudja, hogy akármennyi pénze is van, akkor is csak napi háromszor ehet, és csak egy ágyon aludhat, de elronthat egy ígéretes karriert.” A francia menedzser szavai hiába voltak bölcsek, Nicolas Anelka végül a Lazio, a Juventus és a Real Madrid közül az utóbbit választotta, akik a 20 éves csatárét 22 millió fontot fizettek. Mint utólag kiderült, az Arsenal járt legjobban az üzlettel, hiszen az összeg feléből sikerült megszerezni Thierry Henry-t a Juventustól, a másik feléből pedig felépülhetett a klub új modern edzőközpontja.

Anelka fogadtatása Madridban viszont nem volt túlságosan szívélyes. Néhány kulcsjátékos már előre próbálta megfúrni a fiatal franciát a klub elnökénél. Anelkán az sem segített, hogy az őt leigazoló edzőt John Toschakot menesztették, és az újonnan kinevezett Vicente Del Bosque nem tudott mit kezdeni a nehezen kezelhető támadóval, ráadásul mikor tüntetőleg kihagyott egy edzést, 45 napos eltiltást is kapott. Anelka csupán egy szezont töltött Madridban, és annak ellenére, hogy a Bajnokok Ligája elődöntőjének mindkét mérkőzésén betalált a Bayern München ellen, és a szezon végén magasba emelhette a BL trófeát, az ott eltöltött időszak egyértelműen bukás volt.

Végül a 2000-es EB után Anelka meglepetésre visszatért nevelőklubjához, a PSG-hez. Már a felnőtt csapatnál eltöltött első időszakában is sok probléma volt vele, hiszen már akkor úgy érezte, hogy több lehetőséget kellene kapnia a felnőttek között, és végül pont emiatt nem írta alá első teljes idős szerződését, és távozott az Londonba már akkor is nevetséges fél millió fontnyi kompenzációs díjért. A klub elnöke Laurent Perpere viszont a tékozló fiút látta Anelkában, aki visszatérő szupersztárként lendületet adhat annak a fiatal és ambiciózus csapatnak amelyben Sylvain Distin, Laurent Robert, Jay Jay Okocha, és az ifjú Ronaldinho is játszott. A következő szezont jól is kezdte a PSG, de Anelka nem bizonyult húzóembernek. A szezon harmadánál még vezették a bajnokságot, azonban az öltözőben kezdetét vevő klikkesedés miatt a dolgok hamar rosszabbra fordultak, aminek következményeképpen egy Sedan ellen elszenvedett 5-1-es vereség után menesztették Philippe Bergeroot, akinek a helyét az a Luis Fernandez vette át, akinek az irányítása alatt Anelka ismét nem tudott bizonyítani, és a szurkolókkal való kapcsolata is alaposan elromlott, akik saját elmondása szerint túl sokat vártak tőle. Végül 2001 decemberében Gerard Houllier mentette ki Párizsból és vitte vissza a Premier Leaguebe, hogy valakivel pótolni tudja a távozó Robbie Fowlert. Azonban miután Anelka a PSG-nél 57 meccsen csupán 18 alkalommal talált be, ez a szám Liverpoolban is csak 22/4 volt. Így nem is véglegesítették a kölcsönszerződését, hanem inkább szerződtették a 2002-es világbajnokság egyik felfedezettjét El Hadji Dioufot.

Ennek ellenére Anelka maradt a Premier Leagueben, hiszen 14 millió fontért szerződtette a Manchester City, ahol Kevin Keegan irányítása alatt, és a szintén egykori Arsenal játékos Paul Dickovval az oldalán a francia ismét kivirágzott. Első szezonjában 14, majd a második idényében már 24 alkalommal volt eredményes. Épp ezért volt meglepő, hogy 2005 januárjában csupán 26 évesen Törökország felé vette az irányt, és lehúzott ott másfél évet mielőtt visszatért Angliába, méghozzá az akkoriban Big Sam irányítása alatt kiválóan szereplő Boltonhoz. Természetesen itt sem töltött el sok időt, és ismét másfél év után váltott csapatot, azonban most sikerült nagyot ugrania. Mivel a 2007/2008-as szezon felénél már 11 gólnál járt, a Chelsea lecsapott rá, azonban az első fél szezonja London kék felében nem épp úgy sikerült, ahogy elképzelte. A váltás után mindössze két gólt szerzett, ráadásul az egyik bűnbakja lett a Manchester United ellen elveszített BL döntőnek is. Ráadásul miután a büntetőpárbaj során kihagyta a maga tizenegyesét, ismét nem önmagában kereste a hibát, hanem a csapat edzőjét Avram Grantot hibáztatta. Állítása szerint az edzője túl későn küldte el melegíteni, és egyáltalán nem számított rá, hogy be fogja állítani, így fejben nem állt készen arra, hogy büntetőt rúgjon. Ezzel ismét profi mentalitásról tett tanúbizonyságot.

Ezek után valószínűleg a Chelseanél sem húzta volna sokáig, ha Luiz Felipe Scolari nem veszi a szárnyai alá, valamint ha Didier Drogba nem sérül meg a szezon elején. A brazil mester egyértelműen megbukott a kékeknél, de az biztos, hogy Anelkából ki tudta hozni a maximumot. Miután Guus Hiddink átvette a csapatot, a francia teljesítménye is visszaesett, de még így is be tudta húzni 19 góllal a gólkirályi címet. Carlo Ancelotti irányítása alatt aztán valamennyire sikerült elfogadnia Drogba mellett/mögött a másodhegedűs szerepét, és a bajnoki címmel záródó idényben is még 15 alkalommal volt eredményes. Ezt a szintet még egy évig tartani tudta, de már látszott, hogy Anelka pályafutásának jelentős szakasza a végéhez közeledik. Villas-Boas irányítása alatt végleg a háttérbe szorult, és 2012-ben maga mögött hagyta a csúcsfutballt. Először a Kínai bajnokságban próbált szerencsét, majd miután elfogyott a pénz, jött egy teljesen értelmetlen kölcsönjáték a Juventusnál. Végül újra visszatért a Premier League-be, de a West Bromnál eltöltött rövid ideje csak az antiszemita karmozdulatát követő botrány miatt marad emlékezetes. Ezután az újjászerveződött Indiai Szuperligában folytatta a bohóckodást.

Anelka válogatottbeli karrierje is nagy meglepetésre eléggé ellentmondásosra sikeredett. 1998-ban szinte vérig volt sértve, hogy kimaradt a végül világbajnoki címig jutó francia keretből. Különösen annak fényében érezhette magát kellemetlenül, hogy Stephane Guivarc’h személyében egy jóvan gyengébb képességű támadó számított alapembernek. A 2000-es EB győzelemnek ugyan már részese volt, annak ellenére, hogy Madridban pocsék szezont zárt, de ahogy a gallok egyre előrébb jutottak, ő úgy kapott egyre kevesebb lehetőséget. Ezt követően a formaingadozásai és az állandó klubváltások miatt alig kapott behívót, és egészen 2008-ig egy nagy tornán sem szerepelt, de azt talán ő maga is kihagyta volna. Valahogy így érezhet a két évvel későbbi világbajnokság kapcsán is, ahol a francia csapat teljesen széthullott, ő pedig nemes egyszerűséggel elküldte Raymond Domenech szövetségi kapitányt az anyjába, hogy teljesen dicstelenül vessen véget karrierjének a nemzeti csapatnál.

Nehezen lehetne Nicolas Anelkát a szimpatikus jelzővel illetni. Ahogy Wenger is mondta, nem szereti úgy a játékot, ahogy szerinte kellene. Anelka nem szívből játszik, hanem mert ehhez ért. Egy igazi zsoldos, akinek az életét nem könnyítette meg a nehéz személyisége, illetve az sem, hogy rossz tanácsadókkal vette körbe magát. Végül úgy kell véget vetnie aktív pályafutásának, hogy számos klubja közül egyetlen helyen sem fognak rá igazán jó szívvel emlékezni. Ostoba döntéseket hozott, és sosem tudott felelősséget vállalnia a tetteiért, de mindezek ellenére is kikerülhetetlen figurája az elmúlt több mint 15 év labdarúgásának, és különösen az angol futballnak. Henning Berg, Ashley Cole és Kolo Toure mellett elmondhatja magáról, hogy két csapattal is sikerült elhódítania a Premier League trófeáját. Szinte mindent megnyert, mégis dicstelen maradt.