Robert D. Putnam, korunk egyik leghíresebb élő társadalomtudósa megint írt egy könyvet. A címe Our Kids: The American Dream In Crisis, és Putnam kedvenc témájával, a társadalmi tőkével foglalkozik. A tudós szerint ugyanis az amerikai társadalom kasztosodásának és a jobb meg a rosszabb helyzetben lévők esélyei közötti egyre nagyobb különbségek oka nem elsősorban gazdasági eredetű, hanem az, hogy a hatvanas évektől egyre gyengültek az amerikaikat összefogó, társadalmi csoportokon átívelő kapcsolatok.

„A gyerekeink olyan gyerekekkel nőnek fel, amilyenek ők maguk, a gyerekek szülei pedig olyanok, mint mi.”

Putnam 1995-ben fordult a társadalmi kapcsolatok kutatása felé, ekkor írta meg Bowling Alone: America's Declining Social Capital című esszéjét. Ez a cikk óriási hírnevet szerzett a számára, az addig csak tudományos körökben ismert kutatót még Clinton elnök is meghívta magához, hogy Putnam kutatási témájáról beszélgessenek. Putnam az ezredfordulóra könyvvé bővítette a cikkét, az is nagyon jól fogyott.

A Bowling Alone azt mutatta be, hogyan vált egyre inaktívabbá az amerikai társadalom. Civilszervezetek, kisközösségek, egyesületek, sportklubok, alapítványok, egyházi csoportok és szakszervezetek lettek egyre kisebbek, majd szűntek meg teljesen, és ez a zsugorodás főleg azt a részét érintette a kapcsolati hálónak, ami elérte a rosszabb helyzetű, szegényebb és kevésbé képzett amerikaiakat. Közben a jobb helyzetűek társadalmi tőkéje megmaradt, így lényegében annyi történt, hogy a szegényebbek kihullottak a kapcsolati hálóból, hiszen megszűntek azok a csoportok, amiken keresztül könnyen érintkezhettek más társadalmi státuszú emberekkel.

Innen egyenes út vezet a kasztosodáshoz: ma már a szomszédok, a kollégák és az iskolatársak is hasonló helyzetűek, a felső és alsó rétegek lakhelyeinek elkülönülése miatt pedig még a boltban is egyre nehezebb más társadalmi csoportba tartozó polgárokkal találkozni.

Putnam szerint amerikai apartheid felé haladunk.

Nem csak Putnam kutatta, hogy hogyan változik a társadalmi mobilitás az Egyesült Államokban, és nem csak ő látta meg, hogy a rosszabb helyzetűek előtt fokozatosan bezárulnak a felemelkedés lehetőségei. Viszont míg a kutatók többsége a vagyoni és jövedelmi különbségek elmélyülésével magyarázta ezt a változást, addig Putnam azt mondta, hogy a vagyoni és jövedelmi különbségek elmélyülése csak egy tünet a sok közül, a jelenség oka pedig a kapcsolati háló felszakadása és a társadalmi tőke csökkenése.

A rosszabb helyzetű gyerekek rosszabb környéken laknak, rosszabb iskolába járnak, rosszabb helyzetű gyerekekkel barátkoznak, ezért nincs is esélyük a felemelkedésre.

Putnam 2000-es könyve ráirányította a társadalomtudomány figyelmét a társadalmi tőkére, azóta nagyobb adatfelvételek idején igyekeznek is mérni, hogy milyen csoportkötődései vannak egy átlagos amerikainak. Ráadásul 2009-re jogszabály-módosításhoz is vezetett a Bowling Alone által indított társadalmi vita: Obama aláírta az önkéntes szolgálatról szóló törvény módosítását, amivel a demokraták erősíteni szerették volna a Putnam könyvében istenített kisközösségeket, klubokat és egyesületeket, amikből annyi volt a hetvenes évekig.

Putnam aztán egy 2010-es cikkében korrigálta az elméletét, a Bowling Alone címére utalva azt mondta, nem igaz, hogy az amerikaiak mostanában már csak egyedül bowlingoznak.

Az Our Kids tulajdonképpen a Bowling Alone továbbfejlesztett változata. Ez a könyv is a társadalmi tőkére és a kapcsolatokra épít, de nem csak ezzel foglalkozik. Putnam beveszi a kutatásába az amerikai családmodell átalakulását, az oktatási rendszert, a lakhatást és a bűnözést is, hogy érzékeltesse az amerikai társadalom tetején és alján lévők közötti különbségeket.

A könyv ráadásul laikusok számára is könnyen olvasható, hiszen a grafikonok és az amerikai társadalomtudomány mobilitással foglalkozó eredményeinek összegzése mellett van benne egy rakás interjú is, ami személyes sztorikon és életutakon keresztül mutatja be a társadalmi különbségeket több amerikai településen.

Putnam a saját fiatalkorához, az 50-es és 60-as évekhez hasonlítja a mostani viszonyokat. Megkereste a saját gimnáziumi évfolyamának tagjait is: a 75 megtalált évfolyamtárs háromnegyede képzettebb és jobban keres, mint a szülei. Putnam és segítői hasonló felméréseket végeztek Amerika-szerte, és mindenhol hasonló eredményeket kaptak.

Ezzel szemben ma az amerikai társadalom alsó harmadába születő gyerekeknek alig van esélyük arra, hogy jövedelmi szint vagy képzettség tekintetében felülmúlják a szüleiket.

Az Our Kids trendeket is könnyen be tud mutatni, Putnam generációja ugyanis már nagyszülőkorban van, az interjúkban pedig az őket követő két generációról is sokat megtud az olvasó. Kiderül, hogy az ötvenes években főleg a feketék és a fehérek, meg a nők és a férfiak kilátásai között voltak különbségek, mára viszont

az elkülönülés szinte teljes egészében osztályalapúvá vált.

Putnam szerint a hatvanas években nagyjából azonos módon működtek a családok: főleg egy keresővel, napi közös étkezésekkel, és a szülőknek – függetlenül a társadalmi helyzetüktől – többféle csoportkötődésük és szervezeti tagságaik voltak. A jobb és rosszabb helyzetben lévők nem különültek el: egy gazdag vállalkozó ugyanúgy lehetett egy autószerelő vagy gyári munkás szomszédja, mint a polgármesteré. Ezek a családok vegyültek a templomban és mindenféle egyesületben, a gyerekeik pedig együtt tanultak és sportoltak az iskolában.

Ma a különböző helyzetű családok már nem vegyülnek, nem egymás szomszédai és gyerekeik többnyire külön iskolákba járnak. Putnam felháborodottan ír a több amerikai állami iskolában bevezetett rendszerről, amiben fizetőssé tették a legtöbb, tanításon kívüli foglalkozást, mint a sportklubokat vagy a művészeti szakköröket. Ez ugyanis akkor is kiírja az iskolai társadalmi életből a szegényebb gyerekeket, ha amúgy ugyanabba az iskolába járnak, ahová jobb helyzetű kortársaik.

Közben a családmodell is megváltozott.

Több kutatás is bizonyítja, hogy a jobb helyzetben lévő amerikaiak stabilabb családi háttérrel rendelkeznek.

A felső rétegekben kevesebb a válás a gyerek 18 éves kora alatt, kevesebb a házasságon kívül születő gyerek és kevesebb az egyedülálló szülő is. Putnam interjúi alapján a gazdagabb családokban nagyobb eséllyel maradt meg a napi közös étkezés, és a szülők inkább figyelemmel követik gyerekeik iskolai teljesítményét, és ha kell, időt és pénzt áldoznak arra, hogy javítsák gyerekeik helyzetét.

A legrosszabb helyzetű csoportokban viszont egyre több a házasságon kívül született gyerek, az egyedülálló szülő, a börtönben ülő vagy börtönviselt szülő. Egyre több gyerek tanúja annak, hogy egyedülálló szülője gyakran váltogatja partnereit vagy kábítószert fogyaszt. Ezek a gyerekek egyre nagyobb arányban tanúi és elszenvedői is családon belüli erőszaknak is.

A rosszabb helyzetű gyerekek előtt ráadásul a fentebb leírtak miatt

bezárulnak azok a felemelkedési lehetőségek is, amiken keresztül kiléphetnének az instabil családi háttérből.

Pénz híján többnyire nem sportolnak az iskolában, és sem családjukkal, sem egyedül nem járnak olyan közösségekbe, ahol esetleg felkarolhatná őket valaki. Putnam szegényebb osztálytársai közül viszont többen is beszámoltak arról az interjúkban, hogy hogyan karolta fel őket az ötvenes években egy kedves lelkész, gazdag szomszéd, lelkiismeretes tanár vagy szimpatikus edző. Ezeknek a gyerekeknek az ilyen támogatás rengeteget segített abban, hogy végül egyetemre menjenek, és lényegesen jobb társadalmi státuszt érjenek el, mint a szüleik.

A rosszabb helyzetű fiatalok körében magasabb a nem tervezett terhességek aránya is, az így születő gyerekek pedig ugyanolyan instabil családi környezetbe születnek, amiben a szüleik is éltek, ráadásul a szüleik sem anyagilag sem mentálisan nem készültek fel a gyerekvállalásra. A jobb helyzetűeknél ez is másként van: a gazdagabb családok többnyire tudatosan késeltetik a gyerekvállalást utódaik anyagi biztonsága érdekében.

Az ötvenes években is megvolt az amerikai családmodellnek ez a kettőssége, viszont akkor a feketékre volt jellemző az, ami most a szegényekre. Idén 50 éve jelent meg Daniel Patrick Moynihan nagy hatású írása erről. Az volt a címe, hogy The Negro Family: The Case for National Action. Moynihan akkor azt mondta, hogy a feketék felemelése érdekében elsősorban a rendezetlen családi viszonyokkal kellene tenni valamit. Ma viszont a gazdagabb és képzettebb feketék szinte ugyanolyan körülmények között élnek, mint a hasonló helyzetű fehérek, a szegényebb feketék meg úgy, ahogyan a szegényebb fehérek.

Putnam érthetően mutatja be ezeket az egyre durvább és önmagukat folyamatosan újratermelő társadalmi különbségeket, és ezért éri meg leginkább elolvasni a könyvét.

Az Our Kids-en viszont már látszik az is, hogy Putnam nehezebben választja szét az okokat és a tüneteket. A Bowling Alone képlete egyszerű volt: a társadalmi tőke hanyatlása az ok, minden más csak tünet. Az Our Kids-ben viszont néha a társadalmi tőke az ok, a családmodell szétesése pedig a tünet, néha fordítva.

Van viszont egy nagyobb hibája is a könyvnek, amire a New York Review of Books remek recenziója hívja fel a figyelmet: hogy Putnam alig foglalkozik az amerikai gazdaságpolitika változásaival. Az amerikai társadalmat önálló rendszerként kezeli, szinte fel sem merül, hogy az ötvenes években az USA megkérdőjelezhetetlenül uralta a világgazdaságot, és a világháború utáni európai talpra állás is hajtotta a növekedést, mára viszont gyökeresen megváltozott a helyzet, és ennek is sok köze lehet az amerikai társadalom átalakulásához.

Emiatt Putnam nem használja következetesen a relatív és az abszolút társadalmi mobilitás fogalmait sem. A szerző ugyanis tudja, hogy a XX. század második felében inkább az abszolút mobilitás volt a jellemző, tehát a makrogazdasági változások egyszerre emeltek fel egész társadalmi csoportokat. Az interjúk dominálta részekben viszont úgy tűnik, mintha a relatív mobilitás lett volna jelentősebb, tehát az, hogy egy-egy ember vagy kisebb csoportok rátermettségük és erényeik miatt emelkednek jobban, mint mások. Ez azonban a legtöbb empirikus felmérés szerint inkább csak mítosz.

A Putnam könyvében kínált megoldások sem túl izmosak: a szerző javaslatai a társadalmi tőkére és a sorsok egyéni javítására koncentrálnak, holott a könyv diagnózisából pont az látszik, hogy a probléma túl súlyos ehhez, és inkább rendszerszintű változásokkal lehetne megoldani. A könyv viszont pont ezért találkozhat a konzervatív olvasóközönség igényeivel is, hiszen nemcsak konzervatív értékekre vezet vissza olyan problémákat, amik megoldásán az Egyesült Államokban inkább a demokraták fáradoznak, de elkerüli azt is, hogy a megoldási javaslatok részletezése a konzervatívok számára visszás társadalommérnökösödésbe torkolljon.

De az Our Kids apróbb hibáival együtt is remek olvasmány azoknak, akiket érdekel, merre tart az amerikai társadalom és a világ.

A könyv szigorúan tudományos szempontból is fontos felfedezéseket tartalmaz, ugyanis megpróbálja előre jelezni, hogy milyenek lesznek az amerikai társadalmi mobilitási mutatók 20-30 év múlva. Ezek a mérőszámok ugyanis már a megjelenésük pillanatában is régiek, hiszen csak egy generációra visszamenően mérhetőek. A mostani adatok így az 1980-as évekbeli állapotot mutatják csak teljes pontossággal, a mai helyzetről meg csak 2030 táján lesznek megbízható számaink.

Az amerikai álom évtizedeken keresztül azon alapult, hogy a felemelkedésre minden rátermett embernek esélye van. Putnam arra hívja fel a figyelmet, hogy ez már valószínűleg ma sem igaz, és mire 20 év múlva a hivatalos számok alapján is belátnánk ezt, már késő lesz visszafordítani a folyamatot.