"A neurológia Shakespeare-je volt", fogalmazott napjaink egyik legjelentősebb agykutatója, Eric Kandel és ezzel tényleg nehéz lenne vitatkozni. A napokban elhunyt Oliver Sacks ugyanis hihetetlen érzékkel rendelkezett, hogy gyakran zavarbaejtően bonyolult neurológiai eseteket egyszerűen megfogalmazzon és emberközelien leírjon.

A brit orvosi családból származó Sacks Anglia patinás oktatási intézményei után, rövid kanadai és kaliforniai kitérőt követően New Yorkban lelt otthonra és munkahelyre, és az itteni szakmai tapasztalatait kezdte közérthető formában könyvek és novellák formájában a nagyközönség elé tárni. Egyik első műve, az Ébredések (Awakenings) azokról a saját, úttörő tapasztalatokról szól, amikor a Beth Abraham kórház, évtizedek óta szótlan és mozdulatlan betegeit L-dopával kezelte és drámai javulást volt képes így elérni. A szinte hihetetlen történetet aztán közel két évtized múlva Robin Williams és Robert de Niro szereplésével dolgozták fel filmen is.

De nem ez volt az egyetlen Sacks-ihletésű filmfeldolgozás, a magyarul is elérhető Antropológus a Marson kötet két írása, a Látva nem látni és Az utolsó hippi egyaránt filmalapanyag lett később.

Sacks hatalmas erénye, hogy gyakran saját problémáin, esendőségein keresztül mutatta be az egyes neurológiai érdekességeket, legyen az több évtizeddel korábbi drogfüggősége (Altered States), vagy ismeretségeit folyamatosan próbáratevő arcfelismerési problémái (Face-blind). Épp ezért is meglepő, hogy legutolsó, szimplán önéletrajzi műve (On the move) még számos, kevésbé ismert titokról húzta le a fátylat: hogy a kaliforniai évek alatt nem csak a híres Muscle Beach szorgalmas látogatója volt, de még egy ideig az állam egyik rekordjának büszke tulajdonosa is volt (innen az akkori beceneve is: Dr Squat), vagy, hogy saját melegségét - és ennek szülei által való elutasítását - milyen nehezen volt képes feldolgozni. (Ehhez kapcsolódik még a napokban megjelent Vanity Fair anyag is.)

Amikor februárban bejelentette, hogy korábbi rákja immár gyógyíthatatlan formában visszatért, még mindenki reménykedett, hogy az elkerülhetetlen elodázható lesz és ez a fantasztikus mesélő még egy ideig alkothat. Sajnos nem lett elodázás, de mint utolsó, alig egy hónapja megjelent írásából leszűrhető, ezt Sacks már felkészülten várta. Kevesen tudtak olyan keser-édes zárszót írni, mint amilyen a februári New York Times cikkében szerepel és ami hosszan csenghet a fülünkben, ha saját, múlandó életünkre gondolunk ezentúl:

Mindenekfelett egy érző lélek, egy gondolkodó állat voltam ezen a gyönyörű bolygón és ez már önmagában hatalmas kiváltság és kaland volt.

Nekünk pedig, akik folytatjuk a magunk kalandját még mindig elérhetőek legjobb írásai a New Yorker-ben, illetve a The Atlantic válogatásában, vagy pár évvel ezelőtti, TED előadása.

(via Guardian, Vanity Fair, Brainpickings)