Mi ez a hülyeség már megint?!

  • Megszámlálhatatlan alkalommal használjuk a hülyeség szót, gyakorlatilag az élet minden területén, bármilyen szituációra. De pontosan mire gondolunk ilyenkor?
  • Erre a problémára figyeltek fel az ELTE Pszichológiai Intézetének kutatói, akik egy kísérlettel eredtek a kérdés nyomába. A kutatás egyik szerzőjével, Pálfi Bencével beszélgettünk. 

Hülyeség mindenhol 

A 444 szerkesztőségében elég pontosan láttuk, mennyire szerették az olvasók a cikket azokról a brit srácokról, akik U-lakatot tettek alvó barátjuk nyakára, majd elveszítették a kulcsot. Ugyanígy rengetegen olvasták annak a 18 éves lánynak a történetét is, aki szex után készült fényképekkel próbálta meg zsarolni minden idők egyik legnagyobb hokijátékosát, de nagyon csúnyán melléfogott. És mindig népszerűek az olyan rövidebb sztorik is, mint a férfié, aki véletlenül 25 gramm füvet próbált meg bevinni magával a Pentagonba. 

Rengeteg ilyen történet van, és szerencsére megunhatatlanok. Közös bennük, hogy valaki ezekben látványos hülyeséget csinál, ami után aztán jellemzően csúnyán ráfarag. Az ilyesmin való önfeledt szórakozás egyidős az emberi kultúra létezésével, és persze az internet csak még szélesebbre tárta ezt az egészet. 

És miközben mindenki pontosan érzi, hogy mi a közös ezekben a történetekben, valahogy mégsem készült eddig olyan átfogóbb empirikus kutatás, ami megmutatta volna, mi alapján mondják azt emberek szituációkra, döntésekre és cselekvésekre, hogy ez teljes hülyeség. Egészen mostanáig.

Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának Affektív Pszichológia tanszékén zajlott egy kutatás, melynek eredményeire még a Washington Post is felfigyelt. A tanulmányt az egyetem adjunktusa, Aczél Balázs két kutatótársával, Kekecs Zoltánnal és Pálfi Bencével közösen írta. Hogy pontosan mire jutottak, arról Pálfi Bencét kérdeztük. 

Felismerni, mikor siklik ki az ész

"Lindáról tudod, hogy filozófia szakra járt az egyetemen és részt vett atomenergia ellenes tüntetéseken. Mi a valószínűbb, hogy most bankár, vagy hogy bankár és feminista?"

- vezeti fel az alapproblémát Pálfi egy gyakran bevetett kérdéssel. Az emberek többsége erre a kérdésre rávágja, hogy bankár és feminista, hiszen erre lehet következtetni a kevés megismert információból. Csak hogy a valószínűség szabályai szerint nem lehetséges, hogy két esemény együttjárásának valószínűsége nagyobb legyen, mint az egyik eseményé. Azaz a helyes válasz, hogy bankár. 

És rengeteg hasonló példa hozható fel. A tudomány számára az jelenti itt a kihívást, hogy az analitikus gondolkodásunkkal szemben ott van az intuitív gondolkodás, amire nem, vagy nem úgy érvényesek a racionalitás már alaposan feltárt és körülírt szabályai. Döntéseink többségét pedig egyszerűen nem csak a racionalitás irányítja. 

Az ezzel foglalkozó szakirodalom megalapítója Daniel Kahneman. Ő az egyetlen élő pszichológus, aki közgazdaságtani Nobel-díjat kapott, a döntési torzítások feltárásért végzett munkájáért 2002-ben. 

Az intuitív gondolkodással kapcsolatban az egyik legizgalmasabb dolog, hogy oké, hogy az ilyen döntéseink nem illeszkednek a racionális gondolkodás ismert szabályaihoz, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne leírni a működésüket. Mert bár ezek a döntések kicsúsznak a normatív logika szabályai alól, de attól még például előrejelezhetőek az ilyen gondolkodás hibái. 

Aczél Balázs korábban egy olyan teszt megalkotására kapott OTKA-t, aminek épp az volt a célja, hogy előre tudja jelezni, egyes feladatoknál hogyan fognak a racionalitás szabályainak ellentmondva dönteni az emberek. 

Pálfi Bence

E feladat körül indult meg az az együttműködés, ami ezt a mostani tanulmányt is eredményezte. Arról rengeteg kutatás született már, hogy mik azok a normatív szabályok, amiket az embereknek követniük kéne, és mégsem követik őket. Arról azonban, hogy mi az, ami az embereket zavarja, mit neveznek hülyeségnek,arról még nem készült kutatás. 

Pálfi elmondása szerint a másik motivációjuk Robert Sternberg életműve felől jött. Stenberg az intelligenciakutatás nagy alakja, sokat ír arról, hogy amúgy okos emberek miért tudnak hülyeségeket csinálni. Persze az sokezer éves belátás, hogy az intelligencia önmagában nem gátol meg senkit abban, hogy rossz döntéseket hozzon, de azt a kérdést, hogy a pszichológia mit tud kezdeni ezzel a jelenséggel, azt Sternberg kezdte el feszegetni. És bár művei nagyon fontos felismeréseket tartalmaztak, nem empirikus kutatásokra épültek. Ezt az űrt szerették volna az ELTE kutatói pótolni. 

Na de mi ez a hülyeség? 

Tekintsük meg például ezt a Vine-t: 

Világos, hogy ezt a két gyerek nem gondolta át elég alaposan, mit is készül tenni. De hol volt a hiba? Kié a felelősség? Miért tűnik ez az egész hülyeségnek? Ezek azok a kérdések, amit a három pszichológus meg akart fejteni. 

Az kezdettől fogva nagyon fontos szempont volt a számukra, 

hogy itt nem hülye emberekről van szó. 

Hanem az adott viselkedés megítélése volt a kulcs. Egyáltalán, Pálfi szerint a hülyeség eleve nem egy objektív fogalom, és nem is lenne előrevivő vagy hasznos, ha a tudomány emberekre próbálna meg ilyen kategóriákat alkalmazni. Azt viszont látni, hogy az emberek előszeretettel dobálóznak a hülyeség jelzővel, és annak megértése, hogy miért történik mindez, járhat fontos belátásokkal. 

A kutatáshoz összegyűjtöttek egy rakás rövid történetet. Egy részét angolszász lapok kommentelőitől szedték. Megnézték, hogy a BBC, a Guardian vagy a Huffington Post cikkei alá kommentelők milyen sztorikra mondják azt, hogy a történet szereplői hülyén jártak el. Mellette magyar egyetemistákat kértek meg arra, hogy vezessenek naplót, és minden nap írjanak le egy sztorit, amire azt mondanák, hogy hülyeségnek tűnt. 

Ezek mellé a kutatók összeraktak 12 olyan sztorit is, melyekben megváltoztatták vagy a történet következményét vagy alakítottak a főszereplő felelősségén. Hogy ez miért volt fontos, arra még vissza fogunk térni. 

Összesen 180 történetet gyűjtöttek. Ezekhez kezdtek el a pszichológiai szakirodalomból összeszedni a lehetséges okokat: fáradtság, impulzivitás, alacsonyabb IQ, túlzott magabiztosság és így tovább. Pálfi szerint megpróbáltak mindent összeszedni, amiről azt gondolták, hogy az emberek tekinthetnek ezekre úgy, mint a hülye viselkedés okozóira. 

Harminc ilyen jelző jött össze. A 180 történetet ezután kisebb csoportokra osztották, és mindegyik csoportot elolvastatták egyetemistákkal. Az ő dolguk az volt, hogy megmondják, tényleg hülyeség-e az adott történet, és ha igen, akkor milyen okokra vezetnék vissza. 

Volt, hogy az is kérdés lett, hogy az adott történeten belül mi számít hülyeségnek. Az egyik történet például tolvajokról szólt, akik mobilokat akartak lopni, de véletlenül GPS-eket vittek el, ezért pedig a rendőrség szinte azonnal elkaphatta őket. Az értékelők többsége persze azt nevezte meg a hülyeség okának, hogy mekkora bénaság már, hogy nem tudják mit lopnak el, és ezért lebuknak. De voltak, akik szerint önmagában a lopás hülyeség. 

Ha egy sztori hülyeségnek bizonyult, akkor jött a harminc változó, amiről meg kellett mondani egyesével, hogy szerepet játszhatott-e a hülyeségben. Végül pedig hat értékelő kérdés, olyan dolgokról, mint hogy mennyire volt hülyeség az egész, mennyire volt súlyos következménye mindennek, mennyire volt felelős a cselekvő és milyen mértékben a környezet. 

A szűrés után 154 olyan történet maradt meg a 180-ból, ahol erős egyetértés volt abban, hogy hülyeség történt. Ezután jött a faktorelemzés, amikor a harminc okot redukálták a válaszok együttjárása alapján hatra. Így maradt meg az adott válaszok alapján okként 

a kockázatvállalás, a kontroll hiánya, tudásbeli- vagy szociális képességek hiánya, a figyelmetlenség, a praktikus képességek hiánya és a túlzott magabiztosság. 

A hülyeségekre adott okok alapján pedig három klaszter különült el egymástól látványosan.   

  • Volt egy, ahol nagyon magas volt a kontroll hiánya, mint magyarázat a hülyeségre. 

Ilyen például, ha valaki megbeszél egy barátjával egy találkozót, de végül az utolsó pillanatban inkább lemondja, hogy videojátékokkal játszhasson. Vagy ha valaki egy étteremben teleeszi magát, és utána megeszi a már kirendelt desszertet, mert ugyan tudja, hogy rosszul lesz tőle, de nagyon szereti az édességet. 

  • A második klaszter, amit a magabiztos tudatlanságnak lehet elnevezni. 

Itt két ok játszik fontos szerepet, a túlzott magabiztosság és a tudásbeli hiányosság. Ami fontos itt, hogy nem önmagában a tudásbeli hiányok utalnak hülyeségre, hanem amikor nem ismerjük fel, hogy mit nem tudunk, és ezért cselekszünk hülyén. 

Látványos példa erre az ittas vezetés, amikor nagyon megnő a magabiztosságunk, miközben a tudásunk érezhetően csökken. De akkor is ilyesmi történik, amikor túl sok pozitív visszajelzést kapunk, ezért elszakadunk a valóságtól, és túlzottan magabiztossá válunk.

És ide tartoznak persze a legklasszikusabb netes sztorik is, mint például annak az embernek a története, aki nekiállt a kertjében katapultot építeni, és végül magát sikerült meglőnie. 

Végül ott a harmadik klaszter, ami Pálfi szerint is egy érdekes csoport, mert ebben 

  • a figyelmetlenség keveredik a gyakorlati-utcai skillek hiányával. 

Ezek azok a sztorik, amikor nem lehet eldönteni, hogy valaki most éppen csak figyelmetlen volt, vagy eleve mindig hajlamos a bénázásra. Példa erre az az ember, aki túlságosan felfúja a kerekét a benzinkúton és ezért az kidurran. 

De ebbe a kategóriába tartoznak azok az esetek is, amikor el kéne térni egy gyakran folytatott szokásunktól, és hirtelen nem megy. Mondjuk minden reggel ugyanott megyünk fel az aluljáróból, de egyik nap valamit el kéne intézni, ahova egy másik kijáraton át vezet az út, de persze elrontjuk és a szokott útvonalon folytatjuk. 

Bocsánatos bűn a hülyeség

Az értékelő kérdéseknek hála kialakult egy sorrend is a három típus között, aszerint, hogy melyiket mennyire tartják hülyeségnek. Nem túl meglepő módon az derült ki, hogy az értékelőket legkevésbé a figyelmetlenségből elkövetett hülyeség zavarja, majd jön a kontroll hiányából eredő hülyeség, míg 

az tűnt a legnagyobb hülyeségnek, ha a túlzott magabiztosság társul a hülyeségnek címkézett cselekedetek mellé. 

Ezután jutott szerep a korábban már említett módosított történeteknek, ahol a kutatók megváltoztatták vagy a következményt vagy a főszereplő felelősségének mértékét. És azt találták, hogy a következmény tompítása önmagában még nem tüntette el a vélt okozatiságot, csak csökkentette a mértékét. Azaz egy cselekedetet nem csak akkor tartottak az értékelők hülyeségnek, ha annak látványosabb következménye volt. 

Viszont ahogy kikerült a történetből a főszereplő felelőssége, rögtön odalett a hülyeség címkéje is. 

Ami még egy nagyon izgalmas kérdés, hogy miért használjuk ennyit a hülyeség címkéjét. 

A kutatók azt találták, hogy még az előzetesen vártnál is nagyobb volt az egyetértés, hogy mi és miért számít hülyeségnek. Ez pedig arra utalhat, hogy cselekedetek és döntések lehülyeségezésével taníthatják az emberek egymást arra, mi az ami elvárt, ami norma szerint való. 

És az is látszik, hogy erős érzelmi viszonyunk van ehhez a szóhoz, ezt mutatta az is, hogy mennyire erősen tudott hozzá mindenki kapcsolódni. Ezért ha valaki megkapja egy tettére, hogy az hülyeség, az erős visszacsatolást jelent, hogy ezt nem kéne többet tennie. Azaz vélhetően fontos szerepet tölt be mindez a közösségen belül érvényes szabályok kijelölésében. 

Természetesen a hülyeségnek címkézett viselkedések nem fednek le minden irracionális viselkedést, sőt az is könnyen előfordulhat, hogy az emberek épp a racionális választ találják hülyeségnek. Erre példa a Monthy Hall-paradoxon: az ismert vetélkedős példában két ajtó mögött egy-egy kecske van, a harmadik mögött egy autó. El kell találni, melyik mögött van az autó, és akkor a miénk. Választunk egy ajtót, és ekkor a műsorvezető közli, hogy most kinyit egy ajtót, ami mögött biztos nincs az autó, majd utána újra választhatunk a maradék két ajtó között. 

Módosítsuk-e az eredeti választásunkat vagy tartsunk ki mellette? Itt összecsap a mindennapi ész és a racionalitás: a valószínűségszámítás szerint ugyanis érdemes változtatni, de hogy miért, az egyáltalán nem könnyen megragadható, a legtöbb ember intuitív meggyőződésének ellentmond. 

A most publikált kutatás azt tárta fel, hogy a vártnál is nagyobb egyetértés mutatkozott abban, hogy mit és miért címkéznek hülyeségnek az emberek. De a konszenzus megtalálásán túl még sok a kérdés: Pálfi szerint lehetne vizsgálni, hogy ez a címkézés mennyire kultúrspecifikus, mennyire kötődik egyetlen szóhoz, hogyan alakul a címkézés mondjuk aszerint, hogy mennyire ismerjük az adott személyt, vagy hogy máshogyan látjuk a hülyeséget, ha saját magunkról van szó.

Az egyik cél mindezzel az lehetne, hogy ha sikerül feltárni, mik a hülyeségeknek címkézett döntések pszichológiai gyökerei és következményei, akkor idővel eltanulhatóvá válhat az is, hogyan lehet az ilyen döntéseket elkerülni. 

Addig pedig egy biztos jó tanács már akad: ha nem akarunk nagyon hülyének tűnni a többiek szemében, ne vágjunk bele túlzott magabiztossággal olyan dolgokba, amikhez nem értünk. 

A teljes kutatás angol nyelven itt található meg.