Amerikában meg verik a négereket!

„Amerikában a feketék csak akkor vannak biztonságban, amikor a fehérek fegyvertelenek”

– mondja Samuel L. Jackson egy fekete exkatona szerepében Quentin Tarantino új filmjében. Az Aljas nyolcasban Samuel L. Jackson karaktere gyakran beszél faji kérdésekről, értelmezi a feketék helyzetét az akkori Egyesült Államokban, és – bár a film a polgárháború után játszódik – felhánytorgatja a déliek szörnyű tetteit a feketék ellen.

Az övéhez hasonlóan radikális vélemények a mai napig jelen vannak az amerikai feketék körében, 2015-ben épp az Atlantic újságírója, Ta-Nehisi Coates írt egy könyvet, amiben nagyjából azt állítja, hogy

az Egyesült Államok történelmének szerves része a feketék legyilkolása, és aki ezt tagadja vagy nem gondol rá, az álomvilágban él.

Coates Between the world and me című könyvét rengeteg amerikai könyvkritikában nevezték az év legfontosabb írásának, és egy rakás díjat kapott. Tényleg nagyon nagy igény volt egy ilyen könyvre: amerikaiak millióiban gyűlt fel rengeteg düh, amiért az utóbbi években országszerte több városban úgy lőttek le fehér rendőrök fegyvereteken feketéket, hogy végül nem emeltek vádat ellenük a fegyverhasználat miatt.

Egyetlen hibáért halál

2014. november 22-én az ohiói Clevelandben egy rendőrjárőr lelőtte a 12 éves, fekete Tamir Rice-t. A fiúnál egy műanyag golyókat lövő játékpisztoly volt, azt fogta rá egy csomó emberre aznap, ezért érkezett bejelentés a rendőrséghez. A telefonáló közölte azt is, hogy Rice pisztolya valószínűleg nem igazi, és hogy a fegyveres fekete fiú kiskorú lehet.

Ezeket az információkat viszont valamiért nem adta át a diszpécser a helyszínre rendelt rendőröknek.

A 26 éves Timothy Loehmann járőr szinte azonnal agyonlőtte a 12 éves gyereket, amint meglátta.

2015. december 28-án kiderült, hogy nem emelnek vádat Timothy Loehmann ellen.

A bizonyítékok arra utalnak, hogy Tamir Rice megpróbálta elővenni a pisztolyt a halála előtt, valószínűleg azért, hogy megmutassa a rendőröknek. Ők viszont nem tudhatták, hogy a gyerek pisztolya nem valódi, ezért az ügyészség szerint jogosan jártak el, mikor lelőtték a fiút. Egyedül a diszpécser hibázott, mikor nem adta át a járőröknek azt az információt, hogy a betelefonáló szerint a gyereknél nem igazi fegyver van. De ez sem bűncselekmény, így ellene sem emelnek vádat.

Tamir Rice halála óriási port kavart az amerikai médiában, hiszen abban az időszakban az USA több más városában is fegyvertelen fekete fiatalokat lőttek le a rendőrök. Fergusonban és Baltimore-ban komoly tüntetések is kezdődtek a rendőri erőszak miatt.

A 18 éves fergusoni Michael Brown agyonlövése keltette a legnagyobb sajtóvisszhangot: a fegyvertelen tinédzser egy rendőrautó ablakán keresztül kezdett dulakodni Darren Wilson járőrrel, eközben lőtte le a rendőr. Brown halála után felbolydult a Missouri állambeli kisváros, zavargások kezdődtek, a település fekete lakosai boltokat fosztottak ki. A kormányzó végül a Nemzeti Gárda behívásával állította helyre a rendet.

A vádesküdtszék Darren Wilson rendőrjárőrt sem találta bűnösnek.

Jogod van dühösnek lenni

Mikor a Wilson ügyében hozott ítéletet bejelentették a tévében, Ta-Nehisi Coates 14 éves fiával nézte a tévét. A bejelentés után a fiú sírva szaladt fel a szobájába.

Ta-Nehisi Coates (Wikipédia)

Ez ihlette a Between the world and me-t, amiben Coates a fiának címzett intelmeket foglalja össze. A rövid és egyszerűen olvasható könyvben néhány visszaemlékezés és politikai filozófiai fejtegetés mellett az író értelmezni próbálja a XXI. század Amerikáját, és választ próbál adni arra, hogyan is érdemes élnie egy fiatal fekete férfinak az Egyesült Államokban.

Coates szülei fekete polgárjogi aktivisták voltak, gyerekük fiatalon főleg a radikális Malcolm X írásait olvasta. Az író faji kérdésekről alkotott véleménye ezért nagyon távol áll attól, amit akár Barack Obama elnök képvisel, vagy attól, amit Európából nézve a fekete polgárjogi mozgalom többségi álláspontjának hinnénk. A Between the world and me legfontosabb üzenete ugyanis az, hogy

a feketéknek joguk van dühöseknek lenni, és joguk van számon kérni az igazságot az amerikai társadalmon – más kérdés, hogy megkapni valószínűleg így sem fogják.

Coates azt írja, hogy már iskolás korában is érezte: valami nincs rendjén azokkal a fekete aktivistákkal, akik 60-as és 70-es évekbeli küzdelmeiről meg békés tüntetéseiről tanítják az amerikai fiatalokat.

„Úgy tűnt, mintha ezek az emberek az életükben lévő legrosszabb dolgokat is szeretnék – szerették a kutyákat, amik széttépték a gyerekeiket, a könnygázt, ami a tüdejüket karmolta, a vízágyúkat, amik letépték a ruháikat.”

Coates felteszi a magától értetődő kérdést: Miért mindig csak a feketék hőseinek kell a végletekig békéseknek lenniük?

Az író szerint ez a hozzáállás vezetett oda, hogy ma a feketék más mércét alkalmaznak magukkal szemben, mint a fehérek. Coates legtöbb fekete iskolatársát eleve úgy nevelték, hogy kétszer olyan jónak kell lennie, mint egy fehér gyereknek, ha ugyanannyit akarnak elérni az életben.

De megjelenik ez az élet más területein is, egy feketének különösen elővigyázatosnak kell lennie a rendőrök körében, mindent helyzetet a lehető legbölcsebben kell kezelnie, és nem tanácsos fegyvert viselnie sem, vagy reklámoznia, hogy van fegyvere, még olyan államokban sem, ahol ez legális.

Ez egy olyan társadalom kialakulásához és olyan szabályrendszer természetessé válásához vezetett, ami a feketék által elkövetett hibákat kevésbé tolerálja, és nagyobb büntetést is szab ki rájuk.

A fehérekkel türelmesebb a világ

Tamir Rice hibája a srác életébe került. A 17 éves Trayvon Martin is hibázott, mikor felhúzott kapucnival sétált éjjel egy floridai utcán, esőben. Tudhatta volna, hogy egy feketének nem szabad ennyire gyanúsan viselkednie. Őt is agyonlőtte egy polgárőr, pedig a srácnál csak üdítőért és cukorkáért ugrott ki a boltba.

Ez persze nem azt jelenti, hogy például a Tamir Rice-ot agyonlövő rendőr szigorúan a jogszabályok alapján bűnös lenne. A járőr nem tudta, hogy a 12 éves fiú pisztolya nem valódi, így önvédelemből simán lőhetett. A gond inkább az, hogy a rendőr valószínűleg kicsit türelmesebb lett volna, ha egy 12 éves fehér gyerekkel találja szemben magát.

Több kutatás is kimutatta, hogy egy átlagos amerikai két ugyanolyan korú, ismeretlen gyerek közül mindig a fehér bőrűt tartja ártatlanabbnak. A fekete gyerekekről sokkal hamarabb lekopik az ártatlanság az idegenek szemében, mint a fehérekről. Tamir Rice természetesen hibázott, amikor a rendőrök jelenlétében elő akarta venni a játékpisztolyt. Az már más kérdés, hogy ez a hiba az életébe került, míg egy fehér gyereknek ugyanez a hiba talán nem járt volna ilyen következményekkel.

Trayvon Martin is számíthatott volna arra, hogy a bőrszíne miatt, ha sötétben, kapucniban végigvonul egy utcán, akár bajkeverőnek is nézhetik. Ha egy fehér srác vonul végig kapucniban, nem történik semmi. A BlackLivesMatter több aktivistája szerint még Michael Brown halála is ebbe a sorba illik: ha egy fehér tinédzser kezd el dulakodni a kocsiablakon keresztül egy rendőrrel, később lőtt volna a járőr.

Coates szerint ezt a világot fogadják el azok a feketék, akik arra nevelik a gyerekeiket, hogy az utcán mindig nézzenek a hátuk mögé és a rendőrök jelenlétében legyenek különösen óvatosak. Ezzel ugyanis azt várják el a feketéktől, hogy soha ne hibázzanak, ezt viszont senkitől nem lehet elvárni.

És egy olyan társadalom, ami nem ugyanolyan mérce szerint bánik a tagjaival, az rasszista.

Coates egyik korábbi, óriási vitát kiváltó esszéjében azt írta, hogy Barack Obama hozzáállása pont ezeket a szabályokat erősíti. Az elnök ugyanis nem igazi progresszív politikus, csak egy „konzervatív forradalmár”, aki a faji kérdéseket beáldozza a politikai kompromisszumokért. Coates fájlalja, hogy Obama soha nem vette védelmébe a feketéket, soha nem mondta ki, hogy az amerikai társadalom alapjaiban rasszista, még Trayvon Martint meggyilkolásakor sem. Obama beszéde után rengeteg amerikai állt Trayvon Martin jogos önvédelemre hivatkozó gyilkosa pártjára, még adománygyűjtés is indult a férfi védelmében.

Coates szerint a feketék testi épségét egyszerűen nem védi úgy az amerikai állam, mint amennyire a fehérekét,

és nemcsak a rabszolgaság korában volt ez így, hanem ma is ez a helyzet.

(Tarantinóhoz visszakanyarodva: az Aljas nyolcasban sem véletlenül hord magával a fekete szereplő egy Abraham Lincolntól kapott személyes levelet, ezzel teremti meg magának azt az állami védelmet, ami a fehéreknek eleve garantált. Ezzel tudatja az emberekkel, hogy vele is törődik az állam, őt is számon tartják, és ő is fontos.)

Tény, hogy a rendőri intézkedés alá vont amerikaiak között, a börtönviseltek és a börtönben ülők és a rendőri intézkedés közben életüket vesztők között is messze felülreprezentáltak a feketék a népességarányukhoz képest. Ennek persze van egy rasszista magyarázata is, az, hogy a feketék több bűncselekményt követnek el, mint a többi népcsoport. Ezt azonban némileg aláássa, hogy több felmérés szerint például marihuánafogyasztásért is több feketét tartóztatnak le, mint fehérbőrűt, holott a marihuánafogyasztók aránya megegyezik a két csoporton belül. Ráadásul a rendőrség kétszer annyi fekete sofőrt állít meg az utak mentén, mint amennyi fehéret.

Az USA úgy tartja magát a fény harcosának, hogy közben elképesztően gonosz a saját lakosaival szemben

A feketék testi épségére vonatkozó veszélyeken túl az Amerikai Egyesült Államok tele van olyan társadalmi normákkal is, amik Coates szerint már önmagukban is sértőek a feketékre nézve.

A Between the world and me hosszan ír a déli államok polgárháborúban elkövetett kegyetlenkedéseiről, arról, hogy a déli csapatok feketéket mészároltak, északi szabad feketéket taszítottak rabszolgasorba, és végső soron a rabszolgaság intézményéért vonultak harcba. Ehhez képest a déli hagyományőrző egyesületekben ma is teljesen elfogadott dolog a déliek szürke egyenruhájába öltözni és a konföderációs zászlót lengetni. Ráadásul néhány évtizede még az egyik legnépszerűbb sorozat volt az Egyesült Államokban a Hazárd megye lordjai, amiben két fehér srác egy konföderációs zászlóval díszített autóval száguldozik, ami ráadásul Lee tábornokról, a polgárháború déli vezéréről kapta a becenevét.

Coates szerint a polgárháborús dél ilyen megszelídítése illeszkedik a 20. és 21. századi amerikai önámításba.

Az Egyesült Államok ugyanis keletkezése óta együtt él azzal a kettősséggel, hogy úgy tartja magát a világ legtökéletesebb államának, hogy közben szörnyű dolgokat követnek el a lakosai a határain belül.

Az USA úgy tartotta magát a világ legdemokratikusabb államának, hogy közben feketék millióit tartotta rabszolgasorban. Úgy harcoltak a második világháborúban a zsidókat irtó náci birodalom ellen, hogy közben másodrangú állampolgárokként kezelték a feketéket.

A Between the world and me-ben Coates azt írja, hogy ezt a kettősséget egyszerűen nem tudják kezelni az amerikaiak, ezért a negatívumok fokozatosan kihullanak a társadalmi tudatból.

Ugyanígy nem vesz tudomást a ma élő fehér amerikaiak többsége arról sem, hogy most is sokkal nehezebb feketeként élni az Egyesült Államokban, mint fehérként. A nyomornegyedekben már kisgyerekkoruktól kezdve az legnagyobb gondja az feketéknek, hogy életben maradjanak, míg egy átlagos fehér gyereknek nincsenek ilyen problémái. Ezeket az ellentmondásokat az amerikai jobboldal legtöbbször azzal az érvvel söpri félre, hogy a kilátástalanságban élő feketék maguknak köszönhetik a sorsukat, hiszen vannak már feketék a középosztályban is, ráadásul a bűnelkövetési statisztikák szerint rengeteg bűncselekményt követnek el a feketék más feketék ellen is.

Coates szerint viszont a feketék feketék elleni bűncselekményeit számon kérni olyan, mint

„meglőni egy embert, és számon kérni, amiért vérzik.”

Az író értelmezésében ugyanis a társadalmat a fehérek által dominált elit tervezte ilyenre, és működteti így. Az XXI. században pedig Coates szerint be kellene látni, hogy a rasszizmus nemcsak azt jelenti, hogy valaki aktívan gyűlöl egy faji csoportot, hanem azt is, ha a többségi társadalom egyszerűen nem törődik egy faji kisebbség dolgaival. Ez nagyon fontos állítás, ugyanis azt jelenti, hogy Coates szerint a rasszizmus nemcsak aktív cselekedet lehet (azaz a gyűlölet), hanem passzív is (az, hogy nem különösebben érdekelnek valakit a feketék problémái).

Propagandának remek

A Between the world and me-nek azonban a rengeteg méltatás ellenére több hibája is van. Propagandakönyvnek teljesen jó, de az egyoldalúsága joggal számon kérhető.

Coates a pesszimizmusában minden józan logika ellenére szinte azt is tagadja, hogy a rabszolgaság kora óta bármennyit javult volna az amerikai feketék helyzete, pedig hát javult, rengeteget.

Az írónak persze nem is célja, hogy kiegyensúlyozott, tudományos igényű szociológiai tanulmányt írjon, simán elbújhat a fiának szánt vallomás személyessége mögé. Viszont ezzel együtt észben kell tartania az olvasónak, hogy ebből a könyvből csak egy nagyon egyoldalú beszámolót kap az amerikai társadalom helyzetéről, még ha Coates szempontjai érdekesek is.

A könyv – mint minden hatásos propaganda – általánosító is. Míg egyszer arról beszél, hogy mennyire rossz, hogy a feketék cselekedeteit általánosítja a társadalom, pár oldallal arrébb Coates maga beszél általánosításokban a fehérekről. Az amerikai polgárháborúnak pedig fájóan egydimenziós leegyszerűsítése az, ha csak a déli államoknak a rabszolgaság megtartásáért indított harcaként tekintünk rá. A polgárháborút ugyanis legalább annyira kereskedelmi ellentétek robbantották ki, mint amennyire a rabszolgaság.

Coates teljesen figyelmen kívül hagyja azt is, hogy az amerikai társadalomtudomány újabb mérései szerint már messze nem húzódik olyan éles törésvonal a fehérek és a feketék között, mint amekkora a szegények és a gazdagok között. Ebbe néha mintha bele is zavarodna az író: mikor a feketék nehéz sorsáról beszél, mindig a szegény feketékről beszél, a gazdag feketékkel és a szegény fehérekkel viszont láthatóan nem tud mit kezdeni ez a világkép.

A Between the world and me-t azonban ezek ellenére is mindenképp megéri elolvasni, hiszen a felsorolt hibák nem jelentik azt, hogy a könyvben ne lennének megfontolandó gondolatok.