Ha az ember a londoni Természettudományi Múzeum termeit rója, újra meg újra egy női névbe botlik: itt egy fosszília leírásában, ott egy festményen kerül elő Mary Anning neve.

Ez az egyszerű sorból érkező nő szinte csodával határos, de teljesen megérdemelt módon meghatározó alakja lett a brit természettudományos közéletnek a korai viktoriánus korban, ami azért is figyelemreméltó, mert annak is kicsi volt a valószínűsége, hogy egyáltalán megéli a felnőttkort.

A bútorkészítő Richard Anning és felesége, Molly 1793-ban, nem sokkal házasságközésük után a dorseti tengerpart festői szépségű városkájába, Lyme Regis-be költöztek, hogy új életet kezdjenek. A városban aztán tíz gyermekük született, de ezekből csak kettő maradt életben: a harmadikként születő Joseph és az ötödik gyermek, Mary. Mary már a második gyermek volt a családban ezzel a névvel - az első alig pár hónappal a kisebbik Mary születése előtt egy szobatűzben halálozott el. A magas gyeremekhalandóság a korabeli Anglia tragikus sajátossága volt - a 19. században megszülető gyerekek átlagosan fele nem érte meg az ötéves kort, és a század elején a Lyme Regishez hasonló zsúfolt városkákban a helyzet még ennél is rosszabb volt.

Az ifjú Mary maga is többször közel került a halálhoz, először alig tizenöt hónapos korában. A bébiszitterként közreműködő szomszédasszony, Elizabeth Haskings egy lovasbemutatóra vitte el a kisgyereket, ahol két barátnőjével egy fa alól figyelte az eseményeket. Egy hirtelen a fába csapó villám mind a három felnőtt nőt megölte, és csak a környéken álldogálók gyorsaságának és hidegvérének köszönhető, hogy a kis Mary túlélte a dolgot. Viszont ezt követően - legalábbis családjának ez volt az illúziója - az addig beteges, étvágytalan kisgyerek majd’ kicsattant az egészségtől. A helybeli doktor szerint Mary megmenekülése csodával határos volt, a környékbeliek pedig még évtizedekkel később is a villámcsapásnak tulajdonították a lány éles eszét és nyakas természetét.

Joseph és Mary rajongtak apjukért, aki - anyjuk nem kis bosszúságára - a gyerekeket rendszeresen a tengerpartra vitte, hogy látszólag céltalan időtöltésnek hódoljanak: fosszíliákat gyűjtsenek.

A dorseti tengerpart úgynevezett Blue Lias formációja az Egyesült Királyság egyik leggazdagabb fosszílialelőhelye, ahol a helybeliek már régóta azzal egészítették ki szegényes jövedelmüket, hogy “kígyóköveket” (ammonitákat), “ördögujjakat” (belemnitákat) és a lefordíthatatlan “verterberrie”-ket (csigolyákat) árultak az arra járó turistáknak. Szerencsére ilyenek mindig akadtak, részben Lyme Regis festői szépsége miatt, részben azért, mert a korabeli egészségügyi csodaszer épp a tengervíz volt, így mindenki, aki tehette, igyekezett a tengerpart közelében tölteni a szabadidejét.

Richard Anning és két gyereke is az alkalmi gyűjtők és eladók közé tartozott. Az értékesítésben az apa természetes tehetségnek bizonyult: bútorkészítési tapasztalait felhasználva különleges tokokat készített a fosszíliáknak, és az egyik első ember volt, aki rájött, hogy a megfelelően preparált fosszíliák (pl. a kettévágott ammoniták) sokkal magasabb áron kelhetnek el, mint a “kezeletlen” példányok. A napóleoni háborúk ideje különösen nehéz időszak volt Anglia szegényeinek, így minden jövedelemkiegészítés az éhezéstől való menekülést jelentette.

A gyerekek, különösen Mary, fokozatosan maguk is tapasztalt fosszíliavadásszá váltak. A gyűjtés nem volt gyerekjáték: az instabil tengerpart egyszerre volt ideális és életveszélyes gyűjtőhely. Richard Anning is kis híján a halálát lelte, amikor egyszer egy megcsúszó partszakasszal együtt lezuhant. Sérüléseit túlélte, de attól fogva folyamatos fájdalmak kínoztáák, ami zárkózottá és mogorvává tette, és többé sosem ment ki a partra. Pár évvel később, mindössze 44 évesen tuberkulózisban meghalt - ezzel a család elvesztette egyetlen biztos jövedelemforrását, és a rájuk maradt adósságok miatt teljes anyagi reménytelenségbe kerültek. A család túlélése érdekében Molly Anning az egyházhoz fordult alamizsnáért.

Az Anningek nem a domináns anglikán vallás hívei voltak, hanem a kisebb (és gyakran üldözött) disszenter protestáns felekezet tanait követték. A disszentereket tövény tiltotta számos szakma űzésétől, nem lehettek tagjai a katonaságnak és nem járhattak egyetemre sem. Viszont a helyi gyülekezet biztosította a fiatal Mary számára az egyetlen formális oktatást - itt, a vasárnapi iskolában tanult meg írni és olvasni, ami aztán az egész életét felforgatta. A gyülekezet pásztora Richard halála után is az Anningek segítségére sietett és a csekély összegű, de éveken át biztos bevételt biztosító segélynek köszönhetően a család maradéka együtt tudott maradni és megélhetésük biztosított volt.

Az Anning gyerekek első komolyabb felfedezésére 1811-ben került sor, amikor Joseph egy kb. 1.3 m hosszú koponyát talált a parti falban, majd Mary a lelethez tartozó további csontokat is kiásott pár hónap múlva.

A hal- és hüllőjellegeket egyaránt magán hordozó lelet, amely később az Ichtyosaurus nevet kapta, semmire nem hasonlított, amit addig a helybeliek (vagy akár a világon bárki) ismertek, így érthetően nagy feltűnést keltett. A fura leletet a Lyme Regis szomszédságában levő Colway ura, Henry Hoste Henley vásárolta meg 23 fontért, ami akkoriban komoly összegnek számított. A lelet később Londonba is eljutott, ahol végül a British Museum gyűjteményébe került.

A siker (és nem mellesleg az, hogy bebizonyosodott: a fosszíliavadászatból számottevő jövedelemhez lehet jutni) felvillanyozta Maryt, aki egyre több időt töltött a parton, szisztematikusan keresve az újabb és újabb csontokat. És nem csak keresett, talált is, az évek során leletek egészen lenyűgöző tárházát összegyűjtve.

Mary szerencséjére ebben az időszakban a fosszíliagyűjtés habókos hobbiból egyre inkább tiszteletreméltó tudományos tevékenységgé vált. A frissen megalakult Geológus Társaság (Geological Society) munkájának köszönhetően egyre többen komoly tudományként tekintettek a földtanra és egyre több jómódú úriember kezdett geológusi karrierbe passzióból. Munkájuk során többen is kapcsolatba kerültek Maryvel, és sokan a karrierjüket is Mary által fellelt fosszíliáknak köszönhették.

Mary Anning közelebbi barátai közül az egyik legfontosabb Henry De la Beche, aki egy jamaikai cukornádültetvény gondtalan örököseként került 1812-ben Lyme Regisbe, ahol az akkorra kútba esett katonai karrier helyett (parancsmegtagadásért rúgták ki a katonai akadémiáról) egyre inkább a tudományok iránt kezdett el érdeklődni. Maryvel való összeismerkedése után viszonylagos rendszerességgel együtt kutatták a Blue Lias titkait. Bár közel egykorúak voltak (De la Beche csak négy évvel volt idősebb Mary Anningnél), és egyes életrajzírók szerint valószínű, hogy Mary romantikus érzelmeket táplált a fiatal nemes iránt, ezek minden jel szerint viszonzatlanok maradtak. De la Beche rangjához méltó feleséget vett el, majd évekkel később egy viharos válást követően sem mutatott barátságnál többet Mary irányában.

Legalább ennyire lényeges William Buckland tiszteletes, korának egyik legkarizmatikusabb tudósa, az oxfordi egyetem első geológiaprofesszora, a westminsteri apátság későbbi esperese. Buckland Mary egyik legközvetlenebb kutatótársa, mentora és barátja lett az évek során, aki számos alkalommal anyagilag is az Anningek segítségre sietett.

Az első Ichtyosaurust számos újabb követte, és ahogy egyre bővült a leletek száma, úgy lett egyre világosabb, hogy még csak nem is egyetlen fajról van szó: Mary kitartó munkája egy igencsak fajgazdag csoportot tárt fel. A következő igazán nagy felfedezésére azonban egészen 1823 végéig kellett várni.

Ekkor egy hosszú nyakú, úszólábú, különleges állat maradványaira bukkant: egy valódi Plesiosauruséra.

A Plesiosaurusok létét pár csigolyamaradvány alapján már korábban feltételezte Henry De la Beche egyik barátja, William Conybare (aki maga is kora egyik fajsúlyos geológusává vált), de a lény akkori szemmel annyira valószínűtlenül nézett ki, hogy Georges Cuvier, a kor meghatározó anatómusa először több állat csontjaiból összekevert hamisítványnak vélte a leletet. A maradványok közelebbi vizsgálata azonban minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy azok egyetlen állatból származnak (és hogy akár a tévedhetetlennek hitt Cuvier is tévedhet).

A 19. század elején a világ teremtését és történetét mindenki a Biblia alapján képzelte el, és az ezzel kapcsolatos viták többnyire akörül folytaki, hogy Mózes első könyvét szó szerint kell-e érteni, vagy sem. Ebben a világban

az egyre nagyobb számban előkerülő fosszíliák komoly hullámokat csaptak, sokak világképét radikálisan átformálták és nem mellesleg megágyaztak a darwini evolúciós elméletnek is.

A vallásos, de egyben kutatóként is alapos Buckland a folyamatosan bővülő fosszíliaállományt igyekezett összegyeztetni a bibliai világképpel és egyik legbefolyásosabb hírdetője lett az “özönvíz” teóriának, amely értelmében a Földet egykor teljes egészében víz borította, pont ahogy a Biblia írja. Buckland elmélete egy időre a kor meghatározó nézetévé vált, de nem mindenkit győzött meg vele. Legnevesebb kritikusa a később Darwint is megihlető Charles Lyell volt, akinek deklarált szándéka volt “megszabadítani a tudományt Mózestől”. Lyell az elsők közt volt, akik amellett érveltek, hogy a földfelszín hegyeit és völgyeit nem egy epikus özönvíz alakította, hanem lassú, de folyamatosan zajló geológiai folyamatok.

A Plesiosaurus hivatalos “bemutatására” a Geológus Társaság 1824. február 24-i gyűlésén került sor, amikor az izgatott Conybare egy még izgatottabb közönségnek Mary Anning ábrája alapján írta le, miképp is nézhetett ki ez az egykori vízi hüllő. Hogy az este még emlékezetesebb maradjon, Buckland egy másik szenzációt is bemutatott: az Oxfordhoz közel fekvő stonesfieldi kőfejtő területéről előkerült első Megalosaurus-maradványokat. A maga tizenkét métert meghaladó hosszával ez az állat nagyobb volt, mint bármilyen szárazföldi élőlény, amivel a kor embere találkozhatott - nem csoda, ha beindította az emberek fantáziáját. Ma már mindkét fajt a dinoszauruszok közé soroljuk, de ez akkor még nem történt meg, leginkább mert a dinoszaurusz, mint csoportlenevezés nem létezett még. Csak két évtizeddel később nevezte el így az őshüllőket Richard Owen, a Természettudományi Múzeum későbbi alapítója, hogy osztályozni tudja a Buckland és Conybare által leírtakhoz hasonló “félelmetes gyíkokat”.

A több tudós férfival is kapcsolatban lévő Mary igazán közeli barátai azonban olyan nők voltak, akik maguk is érdeklődtek az őslénytan tudománya iránt, bár családi helyzetük lehetővé tette, hogy azt inkább passzióból űzzék. A közelben lakó Philpot nővérek (különösen Elizabeth) egész élete során Mary fontos támaszai voltak, de szoros barátság fűzte a szintén kitűnő gyűjtő hírében álló Charlotte Murchinsonhoz is.

Mary Anning és William Buckland következő felfedezése laikus szemmel sokkal érdektelenebb volt, mint az addigi fosszíliák, de idővel nem kevésbé fontos lett: rájöttek, hogy a dinoszauruszmaradványok belsejében található furcsa kis megkövült képződmények ürülékmaradékványok, szakzsargonban koprolitok, amelyek - bármennyire gusztustalanul is hangzik - megfelelően kezelve feltárhatók, s így egyedülálló képet adhatnak arról, mivel is táplálkoztak a letűnt kor élőlényei. És ez a kép, komolyan próbára téve Buckland hitét, nem egy békés, édeni időszakról árulkodott, hanem egy nagyon is vérszomjas, vad világról. Buckland szavaival: “bolygónk lakói számos generáción keresztül harcoltak egymással és a Természet általános törvénye arra kényszerített mindenkit, hogy fogyasszon, vagy elfogyaszttasson”.

A Plesiosaurust követően Mary folyamatosan talált kisebb-nagyobb, kevésbé különleges fosszíliákat, amelyek a biztos megélhetést biztosították az Anning családnak - Mary Lyme Regis egy frekventáltabb helyén megvalósíthatta apja régi álmát és egy fosszíliaboltot nyitott -, de igazi tudományos csemegét nem jelentettek. Egészen 1828 decemberéig kellett várni a egy igazán számottevő felfedezésre, amikor egy üreges, könnyű csont vonta magára a figyelmét - mint később kiderült, az első, Németországon kívül fellelt repülő hüllőről, azaz Pteroszauruszról volt szó. Ezt a következő évben egy újabb Plesiosaurus-maradvány, illetve egy különleges ősrája, a Squaloraja csontváza követte.

1830-ban Mary minden igyekezete ellenére rosszabbul ment a bolt, mint azt szerette volna, így különösen fontos pillanatban érkezett egy különleges ajándék régi barátjától, Henry De la Beche-től. A “Duria Antiquior” című festmény, amit De la Beche maga készített, egy ősi dorseti tengerpartot ábrázol, amit a Mary által fellelt lények népesítenek be: Ichtyosaurusok vadásznak Plesiosaurusokra, a levegőben Pterosaurusok röpködnek, a mélyben pedig ősráják úszkálnak . A kép mindmáig az egyik legikonikusabb “dinoszaurusz” kép maradt és a maga korában is rendkívüli népszerűségnek örvendett - a róla készült litográfiák hosszú időre fix jövedelmet biztosítottak Maryek és édesanyjának.

A fosszília-üzletág kiszámíthatatlansága ellenére, felfedezéseinek köszönhetően Mary ekkorra már nem csak Nagy-Britanniában, de világszerte elismert szaktekintélnyek számított, akihez a kor összes fontosabb paleontológusa és gyűjtője rendszeresen elzarándokolt, és ő maga is személyes barátságot ápolt a legjelentősebb tudósokkal. Épp ezért különös, hogy valódi szakmai elismerést szinte alig kapott élete folyamán. A számos általa felfedezett kihalt fajt általában Buckland, Conybare vagy De la Beche mutatta be a Geológus Társaság gyűlésein, és csak Cuvier egy svájci protezsáltja, a később szintén világhírű Louis Agassiz volt az, aki Mary iránti tisztelete jeléül róla nevezett el általa felfedezett ősi halfajokat (az Acrodus anningiaet és Belenostomus anningiaet). Bár a rendelkezésünkre álló adatok szerint Buckland kutatás közben egyanrangú partnerként kezelte Anninget és később azt is kijárta, hogy a British Association for the Advencement of Science éves ösztöndíjat adjon neki, a jelek szerint az soha fel sem merült, hogy Mary - vagy bármilyen nő - méltó lenne a Geológus Társaság tagságára (egészen 1904-ig nem is lett női tagjuk).

Tulajdonképpen egészen Mary 1847-es tragikus haláláig kellett várni, hogy azok az emberek, akik oly sokat köszönhettek neki, végre elismerjék a munkáját.

Mary hosszú hónapokig hősiesen küzdött a szervezetét fokozatosan legyűrő mellrákkal, amely akkoriban gyógyíthatatlan volt, és hatásos fájdalomcsillapítók hiányában hosszú és fájdalmas véget jelentett. Halála után, emlékét ápolandó a londoni Geológus Társaság a helyi Szent Mihály templomba új ólomüvegablakokat készíttetett, és a következő évben a Társaság elnöki posztját betöltő De la Beche elnöki köszöntőjének egy jelentős részét Mary méltatásának szentelte.

A legmaradandóbb megemlékezésre azonban közel öt évtizedet kellett várni, amikor Terry Sullivant megihlette Mary különleges élete és így született az egyik legismertebb angol nyelvtörő:

“She sells sea-shells on the sea-shore.

The shells she sells are sea-shells, I'm sure.

For if she sells sea-shells on the sea-shore

Then I'm sure she sells sea-shore shells.”

(A poszt részben Shelley Emling könyve alapján íródott. A sorozat korábbi részeiben Caroline Herschelről, Miriam Michael Stimson nővérről és Hilde Mangoldról írtam.)