A magyar élsportban bármit lehet

Miután a Kiss László által 55 évvel ezelőtt elkövetett nemi erőszak ügye rejtélyes módon hirtelen berobbant a közbeszédbe, az elemi felháborodás először magával a szexuális bűncselekménnyel foglalkozott. Hogy pontosan mi történt, megbűnhödött-e az úszóválogatott kapitánya, szabad-e őt sportolók közelébe engedni, ki hibázott az egész ügy furcsa, évtizedeken át tartó eltussolásával. Kiss ügye azonban nem kizárólag egy nővel erőszakoskodó férfi elszigetelt története, hanem sokkal inkább 

a teljes magyar élsporté, Magyarország és az élsport különös kapcsolatáé.

A Kiss részvételével elkövetett csoportos nemi erőszak semmilyen szempontból sem különleges eset. Sok ilyen történt és történik Magyarországon, és még azt sem lehet mondani, hogy a világon nálunk különösen rossz lenne a helyzet. Áldozathibáztatás a „miért ment oda miniszoknyában”-tól az „igazából neki sem volt ellenére”-ig mindenhol előfordul. Ami viszont igenis különlegessé teszi Kiss ügyét, az a a jellegzetesen magyar sportközeg, amely évtizedeken át nem beszélt kifelé az ügyről, és most sem tudja eldönteni, hogy mit kezdjen a 75 éves edzővel.

Az élsport zárt világa azért gondolkodik így, mert a magyar társadalom évtizedek óta felhatalmazta arra, hogy bármit megtegyen a sikerért. Mint mindenhol a világon, a magyar nemzeti identitás a történelmi tragédiák mellett a sikerekre épül, és ezeket néhány, hazájából elüldözött Nobel-díjason kívül egy ideje szinte csak sportolók szállítják. A magyar élsport és a magyar társadalom közötti íratlan szerződés a sportsikerekért mindenre képes Rákosi-rendszer óta van kőbe vésve: 

mi megnyerjük az aranyakat, ti ennek örültök, és nem kérdeztek semmit.

A szovjet blokk országaiban ez a szerződés mindenhol hasonlóan nézett ki, de a rendszerváltás után nem mindenhol tudott fennmaradni. Demokratikus keretek közt nem lehetett rabszolgákat tartani és teletömni őket mindenféle doppingszerekkel. Maguk a sportolók, családjuk, a sajtó, a közvélemény és végső soron a politika ezt nem engedhette tovább. Magyarországon sajnos nem sikerült teljesen megnyerni az előző rendszer elleni meccset, és így annak sok szelete szinte érintetlen maradhatott. Így van ez az élsport esetében is.

Magyarország balszerencséje, hogy a jóval korábbi hagyományokra építő vívás mellett a magyar élsport olyan sportágakra koncentrált, amelyek teljes odaadást igényeltek a sportolók részéről. Úszásban, kajakozásban, tornában, atlétikában csak úgy lehetett valaki olimpiai bajnok, ha nagyon korán kezdett el sportolni, és éveken, évtizedeken át aszkétaként csak a sportnak élt. Egy világklasszis focistának sokkal több szabadideje van, mint egy hasonló színvonalon úszónak, mert a különböző sportágak más minőségű és mennyiségű edzésmunkát kívánnak meg.

A szocialista Magyarországon kitalált, máig változatlan élsport-struktúrának így arra van szüksége, hogy a rendszerbe nagyon fiatal gyerekeket tudjanak beépíteni, akik aztán mindig azt tesznek zokszó és kérdés nélkül, amit a rendszer működtetői, az edzők és sportvezetők megkövetelnek tőlük. Egy ilyen rendszerbe, amelyben ráadásul nem kell semmiféle felelősségrevonástól tartani sem felettesek, sem a társadalom részéről, bele van kódolva a visszaélés lehetősége.

Magyarországon számtalan edző és sportvezető működött és működik, akikre soha, senki egy rossz szót nem szólt. Kiváló sportszakmai és pedagógiai munkájuknak köszönhetően sok olyan magyar sportoló nőtt fel, akik olimpiai érmeiken túl is példaképek tudtak lenni. Még az uszodából is ott a jó példa, a határozott, intelligens Gyurta Dániel. Viszont sajnos ez a közeg, amelyben teljesen szabad kezet, sok pénzt és hatalmat lehetett kapni, vonzotta az elég rossz minőségű embereket, a szadista állatoktól a szimpla tolvajokig. 

Nem véletlenül lubickolhat kéjesen ebben a közegben egy Gyárfás Tamás-kaliberű ember is.

Sajnos ha a szadista állatok és a szimpla tolvajok szállították a nemzeti identitás sarokköveit, az olimpiai aranyakat, a magyar társadalom, különösen pedig annak széles, sportért rajongó szelete, előzékenyen félrenézett. Mit félrenézett - a nyilvánvaló tényekről sem hajlandó tudomást venni egészen a mai napig.

A volt szovjet blokkban szinte egyedülálló módon Magyarország máig nem nézett szembe azzal a kényelmetlen ténnyel, hogy annak a sok-sok olimpiai aranynak jelentős része minden bizonnyal doppingszereknek, központilag irányított teljesítményfokozó programnak köszönhető. Így volt ez az összes környező országban (és van Oroszországban ma is), de nálunk sem a közönség, sem a sportvezetők, sem a politika, sem az újságírók nem tették fel soha a kényelmetlen kérdést, hogy miért tudtak magyar sportolók annyival nagyobbat dobni, annyival gyorsabban úszni és evezni, annyival erősebbnek lenni, mint összes ellenfelük.

Ha egy edző vagy sportvezető úgy gondolta, hogy a sikerért bármit beadhat a rábízott, sokszor gyerekkorú sportolónak, nyilván ugyanezt gondolta a nevelő szándékú pofonokról is. Innét pedig már csak egy lépés volt a szexuális bántalmazás.

Kiss László egyszerűen csak kihasználta, hogy érinthetetlen egy olyan rendszerben, amely máig szinte változatlanul működik.

Amíg a magyar társadalom úgy gondolja, hogy olimpiai érmekért cserébe érdemes gyerekeit, lányokat és fiúkat egyaránt kitenni ennek a gépezetnek, addig nem is fog semmi változni. A holnap reggeli edzéseken talán nem erőszakolnak meg senkit az országban, de hogy számtalan reménybeli bajnokot aláznak meg, az egészen biztos.

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.