Újságíróknak jó kaját adni olyan, mint nutriáknak verset olvasni. A Gourmet fesztivál szervezői mégis azzal csábították a szaksajtót, hogy ha elvonszolják magukat a sajtóeseményükre olyan ebédet ehetnek, amilyen még nem volt: minden fogást más budapesti csillagos étterem séfje fog főzni.

Azért mentem el igazából, mert táplálkozó újságírót látni mindig lélekemelő, ingyen táplálkozót pedig néha egyenesen fergeteges. És benne volt a pakliban, hogy itt megcsinálhatom életem kiemelkedően legrosszabb mobiltelefonos kajafotóját, mivel fotós nem tudott velem jönni. Ami vagy a Costes-es Palágyi Eszter, vagy a onyxos Szulló Szabina, vagy a tantis Heiszler Olivér, vagy a Costes Downtown-os Tiago Sabarigo vagy a borkonyhás Sárközi Ákos feltételezhető mesterművét fogja meggyalázni.

A fogások tematikája a hal és vad volt, merthogy idén a kecsege és a szarvas lesz a Budapesten rendezendő Bocuse d'Or szakácsverseny kötelező alapanyagpárosa, az idei Gourmet fesztivált pedig a Bocuse d'Or-hoz fogják igazítani.

Az újságírók azonban csalódást okoztak. Sokan voltak, az igaz, viszont nem tülekedtek, le sem taposták egymást, sőt még a zakózsebüket sem pakolták tele 63,4 fokon 71,04 órán át szuvidelt borzagyvelővel, így az esemény elég unalmasan csordolgált. Vannak szakmák, amiknek nem áll jól a jólfésültség.

Egy fotóst azért megcsodáltam: belépett a terembe, elvett a tálcáról egy pohár bort, aztán, miközben folyamatosan a helyiség belseje felé haladt, 4,7 méteren keresztül megállta, hogy beleigyon, ehelyett "nézzétek, olyan fogással tartom a poharam talpát, mint egy igazi okleveles borbuzi"-tartással fogta a poharát és vadul szagolgatta, ami benne volt. 4,7 méterrel később megállt, a poharát a fény felé tartotta, bólintott egyet, 90 fokban balra fordult, aztán megtett még 6,1 métert szárazon, hogy egy álló büféasztalhoz érve végre megigya a borát. Az önuralom szép diadala, egyben nagy szakmai siker volt!

Nem baj, elég nekem egy tányér étel magában is egy igazán szar fotóhoz - biztattam magam, azzal közelebbről is megnéztem a fogásokat. A Costes-es Palágyi Eszter indította a sort.

Az ételének olyan hosszú neve volt, mint egy Váncsa István-esszé, de lényegében vízitormakrém volt folyamirák-farkakkal. Erről próbáltam csinálni egy hagyományos értelemben vett béna kajafotót is

de ennél sokkal nagyobb baj volt, hogy a fogás eléggé jellegtelen, óriási jóindulattal vizesuborka- anélkül inkább arcfrissítőkendő-ízű. Pedig a folyami rákok igazából annyira finom alapanyagok, hogy még én is szuper tábori fogást tudtam összedobni belőlük, amikor két éve leugrottunk egy Dunába ömlő patakra legálisan fogható inváziós cifra rákot fogni és enni.

Ekkor nagyobb szünet következett a kóstolásban, mert annyian voltak a sajtótáplálkozók, hogy egy előételt és egy főfogást teljesen kihagytam. Így a következő élményem a Borkonyha séfjének, Sárközi Ákosnak az étele volt, ami egyben sült őzgerinc volt olyan vegyes izékre helyezve, amik úgy néztek ki, mintha puncstortából vágtak volna ki sültkrumpliszerű alakzatokat + volt mellette némi növényzet és élénkzöld krém is.

De a lényeg, hogy elképesztően finom és karakteres fogás volt. Annyira, hogy amikor rájöttem, hogy dokumentálnom kéne, már csak ezt a képet tudtam csinálni róla, pe3dig kábé harminc másodperc telhetett csak el:

Hát így készült el végül a történelem legrosszabb kajafotója.

Ezen annyira föllelkesültem, hogy utána az Onyx-Gerbeaud-s Szulló Szabina pompás pohárkrémjénél már szándékosan loptam el a saját képötletemet:

De ez is nagyon finom volt tényleg, így minden szempontból elégedetten távozhattam.