Anyák napja. Feledhetetlen pillanatokat és megható örökké élő emlékeket köszönhetünk ezen a csodálatos ünnepen gyermekeinknek, akik május első vasárnapja körüli napokban az óvodában, iskolában is lelkesen készülnek, gyakorolnak, kézműveskednek, majd a szülői had előtt verselnek, énekelnek.
Nekünk, anyáknak.
Senki nem állhat az utunkba, a főnök hiába húzza el a száját, ezúttal teszünk rá. Tudjuk, férfiként ez nem az ő napja. Őt nem sok eséllyel várják el a gyerekeit oktató, nevelő intézményekbe, és elég nagy baj, hogy nincs is olyan esemény, ami érte (is) lenne.
Mi azonban ha kell tűzön-vízen át, de megérkezünk az óvodába, iskolába. Mini termékenységünnep, szentség ez, áradnak a női energiák. Apákat, nagyapákat csak elvétve látni, még annyit sem, mint szülői értekezleten, osztálytakarításon.
Édesanya csak egy van - térdig gázolunk a nyálban, és a könnyekben, de az apák teljes mellőzése, vagy épp csak megengedett ottléte többnyire csak minket zavar, ez a szokás, anyuka, ez a nap legalább hagy legyen a miénk - osztanak le, ha szóba hozod.
Nekünk készül a műsor, akik csodálatosan büszkén vagy elérzékenyülve, jól-rosszul leplezetten feszengve figyeljük, elég jól megtanítottuk-e magzatunknak a neki kiutalt verset.
Tudjátok, nekünk sosem jó semmi, és tudjuk: minek az ilyennek gyerek, de ennek a napnak az ünneplése - akárcsak a nőnap - lehetne igazából klassz is
Csak sajnos nem az. Nem ilyenkor, nem ebben a formában. A vasárnap reggel átadott rajzok, apró meglepetések, rajzok amiket ma kapunk, a mai közös fagyizás az. A sokéves rutinból kötelezően lenyomott sokszor hosszúra nyúló műsorok, rossz versekkel, feszengő gyerekekkel viszont sehogysem az igaziak és csak ritkán élvezhetők. Hogy miért?
Érthetetlen, miért kell ezt intézményesen ünnepelni, miért nem családi esemény az anyaság ünneplése, és az is, hogy miért kizárólag az anyákról, nagymamákról szól, kizárva az apákat, nagypapákat, a gyerekeinkhez legközelebb álló más személyeket a szülőség csodájáról zengett óvodai, iskolai hálaadásból.
Fekete-fehérbe öltöztetett, frissen vasalt ruhájú, jólfésült gyerekek állnak a terem végében. A lányok a kötelező szoknya szélét gyűrögetik. Mind hintázva, egyik lábról a másikra állva várják a fél percet, amikor ők következnek.
Jajj neked, ha elfelejtetted az ünneplőt, vagy félreértetted mit várnak tőled. Egyikünk tette még betöretlen tapasztalatlan korában a gyerek kedvenc - ünneplő - ruháját küldte be: a piros masnisat. Anyák napján a legkönnyebb hibázni, és szaranyának lenni. (Bár ismerünk olyat is, akinek az óvodai Télapó nem akarta fehér ing nélkül fogadni sarját.)
A gyerekek többsége izgul és éhes. Hagyományosan ugyanis uzsonnaidőben a "legjobb" az ünnepély. Ők éhesek, neked el kellett emiatt kéredzkedned a munkahelyedről. Lehalkítod a telefont, a főnök ugyan nem érti meg, de muszáj bevállalni.
Minden évben van gyerek, aki összeroppan a közönség láttán és zokog a szereplés miatt, sőt olyan is akad, akit kinevetnek, vagy megszégyenül, mert nem jut eszébe egy sor. Persze hogy feszülsz, ne pont a te gyereked legyen, aki hibázik, és - teljes joggal - kiborul.
Kicsit még reménykedsz, hogy a levegőtlen tömegben kivételesen ne kínrímes, nyálas közhelyparádék záporozzanak sorban, de tapasztalataink szerint ezt a legtöbbször nem lehet megúszni. Minden tiszteletünk a pedagógusoké, de harmadvonalbeli költők verseinek felmondása, aminek a szövege vagy totál homály, vagy b+ nem hiszed el, mik vannak benne, sajnos nem olyan nagy élmény még a legjobb szándék ellenére sem
Az anyai önfeláldozásról zengenek a gyerekeink dicshimnuszokat, rózsaszín habos felhők közé repítve, kötelezően dicsőítenek egy sohasemvolt anyaságot, ezek a kínrímbe foglalt szentimentális szösszenetek keringenek ugyanis anyák napja címszóval a neten. A mártíranyák megdicsőülésének napja ez.
Ahol másképp van, az is félrecsúszhat. Egyikünk anyai pályafutásának legabszurdabb élménye volt, amikor az óvodában magnóra vették a pedagógusok, melyik gyerek mint mond arra, hogy "azért szeretem anyát, mert..." Drámai pillanatok következtek a közönség soraiban. Akinek a gyereke először bemondta, hogy "csak néha kiabál", majd az ezen felbuzdulva következő "csak néha ideges" mondatok alanyai ott süllyedtek el kisszékestül. Aki jól járt, arról azt tudta meg a többi anyuka, hogy őt azért szeretik, mert "mindig virslit ad vacsorára". Mindenki izzadt, vagy már égett. Mi lesz ebből. Óriási mázli: amikor a felvételen odaértek, az kis drágaság épp azt mondta, hogy "minden este betakar és puszit ad". Huhh.
A nagymamák nagyanyókának szólításán már fent sem akadunk. Ötven felett a magyar nő az néni, vagy anyóka. Szopó.
Az ilyen események legeslegjobb része persze az, amikor már végre vége van.
A tanerőnek szertartásosan átadott, hatszázezer reply all-ban megvitatott virág/ajándék és szmk-s köszöntő utáni percekben a gyerekeink végre önfeledten belevetik magukat a kipakolt sütemény pusztításába.
Tessék, van gumicukor - nyomja a kezedbe a primulát és rohan és lebeg a haja, már furakszik a ropiért, és végre nem feszeng, és nem áll a számára jelentés nélküli sorok ketrecében izgulva, hanem az, ami.
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden
moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a
kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg. Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy
döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk,
és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség
és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is
várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol
hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.