Anyák napja. Feledhetetlen pillanatokat és megható örökké élő emlékeket köszönhetünk ezen a csodálatos ünnepen gyermekeinknek, akik május első vasárnapja körüli napokban az óvodában, iskolában is lelkesen készülnek, gyakorolnak, kézműveskednek, majd a szülői had előtt verselnek, énekelnek.

Nekünk, anyáknak.

Senki nem állhat az utunkba, a főnök hiába húzza el a száját, ezúttal teszünk rá. Tudjuk, férfiként ez nem az ő napja. Őt nem sok eséllyel várják el a gyerekeit oktató, nevelő intézményekbe, és elég nagy baj, hogy nincs is olyan esemény, ami érte (is) lenne.

Mi azonban ha kell tűzön-vízen át, de megérkezünk az óvodába, iskolába. Mini termékenységünnep, szentség ez, áradnak a női energiák. Apákat, nagyapákat csak elvétve látni, még annyit sem, mint szülői értekezleten, osztálytakarításon.

Édesanya csak egy van - térdig gázolunk a nyálban, és a könnyekben, de az apák teljes mellőzése, vagy épp csak megengedett ottléte többnyire csak minket zavar, ez a szokás, anyuka, ez a nap legalább hagy legyen a miénk - osztanak le, ha szóba hozod.

Nekünk készül a műsor, akik csodálatosan büszkén vagy elérzékenyülve, jól-rosszul leplezetten feszengve figyeljük, elég jól megtanítottuk-e magzatunknak a neki kiutalt verset.

Tudjátok, nekünk sosem jó semmi, és tudjuk: minek az ilyennek gyerek, de ennek a napnak az ünneplése - akárcsak a nőnap - lehetne igazából klassz is

Csak sajnos nem az. Nem ilyenkor, nem ebben a formában. A vasárnap reggel átadott rajzok, apró meglepetések, rajzok amiket ma kapunk, a mai közös fagyizás az. A sokéves rutinból kötelezően lenyomott sokszor hosszúra nyúló műsorok, rossz versekkel, feszengő gyerekekkel viszont sehogysem az igaziak és csak ritkán élvezhetők. Hogy miért?

• Érthetetlen, miért kell ezt intézményesen ünnepelni, miért nem családi esemény az anyaság ünneplése, és az is, hogy miért kizárólag az anyákról, nagymamákról szól, kizárva az apákat, nagypapákat, a gyerekeinkhez legközelebb álló más személyeket a szülőség csodájáról zengett óvodai, iskolai hálaadásból.
• Fekete-fehérbe öltöztetett, frissen vasalt ruhájú, jólfésült gyerekek állnak a terem végében. A lányok a kötelező szoknya szélét gyűrögetik. Mind hintázva, egyik lábról a másikra állva várják a fél percet, amikor ők következnek.
• Jajj neked, ha elfelejtetted az ünneplőt, vagy félreértetted mit várnak tőled. Egyikünk tette még betöretlen tapasztalatlan korában a gyerek kedvenc - ünneplő - ruháját küldte be: a piros masnisat. Anyák napján a legkönnyebb hibázni, és szaranyának lenni. (Bár ismerünk olyat is, akinek az óvodai Télapó nem akarta fehér ing nélkül fogadni sarját.)
• A gyerekek többsége izgul és éhes. Hagyományosan ugyanis uzsonnaidőben a "legjobb" az ünnepély. Ők éhesek, neked el kellett emiatt kéredzkedned a munkahelyedről. Lehalkítod a telefont, a főnök ugyan nem érti meg, de muszáj bevállalni.
• Minden évben van gyerek, aki összeroppan a közönség láttán és zokog a szereplés miatt, sőt olyan is akad, akit kinevetnek, vagy megszégyenül, mert nem jut eszébe egy sor. Persze hogy feszülsz, ne pont a te gyereked legyen, aki hibázik, és - teljes joggal - kiborul.
• Kicsit még reménykedsz, hogy a levegőtlen tömegben kivételesen ne kínrímes, nyálas közhelyparádék záporozzanak sorban, de tapasztalataink szerint ezt a legtöbbször nem lehet megúszni. Minden tiszteletünk a pedagógusoké, de harmadvonalbeli költők verseinek felmondása, aminek a szövege vagy totál homály, vagy b+ nem hiszed el, mik vannak benne, sajnos nem olyan nagy élmény még a legjobb szándék ellenére sem
• Az anyai önfeláldozásról zengenek a gyerekeink dicshimnuszokat, rózsaszín habos felhők közé repítve, kötelezően dicsőítenek egy sohasemvolt anyaságot, ezek a kínrímbe foglalt szentimentális szösszenetek keringenek ugyanis anyák napja címszóval a neten. A mártíranyák megdicsőülésének napja ez.
• Ahol másképp van, az is félrecsúszhat. Egyikünk anyai pályafutásának legabszurdabb élménye volt, amikor az óvodában magnóra vették a pedagógusok, melyik gyerek mint mond arra, hogy "azért szeretem anyát, mert..." Drámai pillanatok következtek a közönség soraiban. Akinek a gyereke először bemondta, hogy "csak néha kiabál", majd az ezen felbuzdulva következő "csak néha ideges" mondatok alanyai ott süllyedtek el kisszékestül. Aki jól járt, arról azt tudta meg a többi anyuka, hogy őt azért szeretik, mert "mindig virslit ad vacsorára". Mindenki izzadt, vagy már égett. Mi lesz ebből. Óriási mázli: amikor a felvételen odaértek, az kis drágaság épp azt mondta, hogy "minden este betakar és puszit ad". Huhh.
• A nagymamák nagyanyókának szólításán már fent sem akadunk. Ötven felett a magyar nő az néni, vagy anyóka. Szopó.

Az ilyen események legeslegjobb része persze az, amikor már végre vége van.

A tanerőnek szertartásosan átadott, hatszázezer reply all-ban megvitatott virág/ajándék és szmk-s köszöntő utáni percekben a gyerekeink végre önfeledten belevetik magukat a kipakolt sütemény pusztításába.

Tessék, van gumicukor - nyomja a kezedbe a primulát és rohan és lebeg a haja, már furakszik a ropiért, és végre nem feszeng, és nem áll a számára jelentés nélküli sorok ketrecében izgulva, hanem az, ami.

Pogácsát tömő, lelkesen bandázó, kitűrődött ingű, kibomlott copfú, folyton rohanó, ordibáló kisgyerek. A miénk.

Ezért jó az intézményesített anyák napja igazán.

A többin jó lenne alakítani kicsit.

Címlapkép: innen