• Sokkal furcsább dolgok is történnek az amerikai politikában Donald Trump elnökjelöltségénél.
  
• Az egyetemistákra ráomló politikailag korrekt álomvilág összehozta az identitásukat újra felfedező fehér férfiakat, a szüleiket bosszantó internetes trollokat, az összeesküvéselmélet-hívőket, egy csomó rasszistát és egy meleg zsidó újságírót, aki inkább a feketéket szereti.
  
• A szólásszabadság melletti kiállás összekeveredik a szabadság mögé bújt névtelen gyűlölködéssel.
• Belőlük lett az alternatív jobboldal (alt right).
  
• Akiknek még Matolcsy György is a hőseik közé tartozik, még ha személyesen nem is ismerik.

Sokan fújták meg a végítélet harsonáit, mások meg ünnepeltek, amikor gyakorlatilag biztossá vált, hogy Donald Trump lesz a republikánus elnökjelölt, de kevesen triumfáltak akkorát, mint Milo Yiannopoulos, főállású provokátor.

A Trump-támogatókról az amerikai média tudósításain keresztül a legtöbbekben már kialakulhatott valamiféle kép. Ami valószínűleg nem kifejezetten ilyen:

Come to Daddy

Pedig a Trump-vihar keltette hullámokon megerősödött az identitásukat újra megtaláló fehér férfiakból, a végletes politikai korrektség ellen lázadókból, egy idealizált múltba visszarévedő reakciós fantasztákból, mezei rasszistákból és internetes trollokból álló laza szövetség, amit

alternatív jobboldalnak (alt right) neveznek.

Ennek pedig ugyan Donald Trump (#GodEmperor, #Daddy) a hőse, de jól látszik, a jelenségnek az ő személyétől függetlenül is lehet hatása az amerikai közélet jövőjére.

A szubkultúra egyik legnagyobb sztárja Milo Yiannopoulos, akit két okból is érdemes kiemelni, már azon kívül, hogy vizuálisan elég erős műsort visz. Egyrészt azért, mert jól megmutatja, milyen zavarbaejtő jelenség az alt right: mégiscsak egy brit homoszexuális zsidó újságíróról van szó, aki Dangerous Faggot (“veszélyes buzi”) című turnéján járja körbe az amerikai kampuszokat, ahol a safe space-eket páros lábbal taposva hergeli a feministákat, Nero néven sztárolja magát rendkívül szórakoztatóan a Twitteren, és “white privilege grant” néven ösztöndíjat ír ki az elnyomott fehér férfiaknak. Legutóbb pedig arról beszélt, bár főleg feketéket szeret beengedni a hálószobájába, (még arról is írt, vajon rasszizmusnak számít-e, hogy kiírta a Grindrre, nem akar fehéreket) Trumpot azért vonzónak találja szexuálisan. Sőt, tulajdonképpen ő

Trump-szexuális.

Az alt right legfontosabb dokumentumai közül kettő is hozzá kötődik. Az egyik egy tévéinterjú Dave Rubin műsorában, ahol a brüsszeli támadáson át a feminizmus-ellenességen keresztül Donald Trumpig sok mindenről beszél, az interjú végén pedig valóságos kiáltványt fogalmaz meg a politikai korrektség kultúrájával szemben.


Yiannopoulos szerint az egész jelenség mélyén az alapvető elutasítás van azzal szemben, hogy bárki más (ez nála a mindent kontrollálni akaró baloldalt jelenti) mondja meg, hogyan éljünk, mit olvassunk, mivel játsszunk. Szerinte ez ellen zajlik most elemi erejű lázadás, és ha most, ereje teljében sikerül legyőzni a polkorrekt-kultúrát, akkor soha többet nem tér vissza.

Ez a szöveg önmagában inkább egy másik fogalomhoz, a kulturális libertarianizmushoz kötődik, ami alapvetően szólásszabadságpárti kiállás a szabadság érzékenységalapú korlátozásával szemben. Az alternatív jobboldalon viszont a szabadság melletti kiállás egészen más dolgokkal is összekeveredik - ezt írja le a másik alapvetés, a gyakorlatilag Trump-kampánylapként működő Breitbart.com-on megjelent alt right manifesztó, amit Allum Bokharival közösen írtak.

A felszarvazott konzervatívok

Az egyelőre inkább szerteágazó trendnek, mint konkrét mozgalomnak leírható ellenkulturális hullám különböző részeit két dolog biztosan összeköti. Az egyik a provokáció, ami az egész alt right lényegi eleme. A másik a közös ellenségkép. A közös ellenségek közé tartozik a safe space-világ ugyanúgy, mint a mainstream jobboldal. Utóbbihoz kapcsolódik az ideológiai háború egyik legviccesebb mellékszála:

a cuckservative-ügy.

A kifejezés a cuckold (felszarvazott, megcsalt férj) és a konzervatív szavak összevonásából létrejött, altrightos gúnyoldás, ami tavaly nyár óta borzolja a kedélyeket. Az utalás nem túl bonyolult: ahogy a megcsalt férj elveszíti alfahím pozícióját, és tűri, hogy asszonyát magáévá tegye egy másik férfi, úgy hódoltak be a republikánusok az alterjobb szerint a baloldalnak, és hagyták elveszni alapértékeiket. Kicsit aljas, de a politikába alapvetően beleférő odaszúrás. Van viszont a kifejezésnek egy másik jelentése is.

A cuckold porn olyan pornót jelent, amiben a pipogya, hangsúlyozottan fehér férj végignézi, ahogy egy fekete férfi magévá teszi a feleségét, és ebben egyfajta mazochista örömét leli. Így pedig a cuckservative-gúnyolódásnak van egy rasszista íze is, ami szerint a republikánusok a saját természetes szavazóbázisuk védelme helyett megadták magunkat mindenféle kisebbségeknek. A provokácóban lubickoló alterjobb pedig minden bizonnyal azért szereti annyira ezt a kifejezést, mert elég könnyű utóbbit érteni alatta, de lehet védekezni azzal, hogy csak előbbit akarták mondani.

Mi vagyunk a fehérek, ti vagytok a mások

A cuckservative-ezés pedig már átvezet oda, hogy az alterjobbnál elsődleges téma az, amihez a mainstream jobb csak kesztyűs kézzel mer nyúlni:

a faji/etnikai kérdések, fehér szempontból.

Az alt right “természetes konzervatívoknak” nevezett része szerint miközben minden etnikai vagy szexuális kisebbség büszkén hirdethető identitás lett, fehér, heteró, hagyományos családban élőnek lenni nem. Az alterjobb megfordítja ezt, és lényegében szervezőelvvé teszi azt a törzsi logikát, amely szerint a természetes az, ha minden egyes csoport a saját csoportérdekeit tekinti elsődlegesnek, más emberekre pedig elsősorban nem nem egyénként, hanem valamely csoport tagjaként tekint.

Mindez pedig saját értelmezésük szerint nem rasszizmus, a másféle kultúrák és csoportok nem szükségszerűen alsóbbrendűek, mint a fehér, egyszerűen csak másmilyenek, és a többi törzs tagjaitól is épp arra számítanak, hogy ugyanúgy a saját érdekeiket nézzék. (Az egyik gyakori hivatkozásai alap Jonathan Haidt szociálpszichológus könyve a konzervatív ösztönről.) Szerintük az emberek alapvetően a hasonlóságot preferálják a sokféleséggel, és a hierarchiát az egyenlőséggel szemben, így az elkülönülés biztosabb megoldás, mint a keveredés. Igen, akár falak árán is, ami egy fontos része Trump népszerűségének. (Ennek mellékszála, hogy ezért is áll közel az alt right az európai szélsőjobboldalhoz, és ezért is népszerű a magyar kormány alt right körökben, ami Orbán Viktor angolul is megjelenő Facebook-posztjanak kommentjein látszik. Meg abból is, hogy a Breitbart sztárolja a “migránsok ellen fegyverkező” Magyar Nemzeti Bankot.)

Az alterjobb kritikusai erre azt mondják, hogy ezzel valójában csak áldozatnak akarják láttatni magukat a még mindig elég kivételezett helyzetben lévő fehérek. De igaz az is, hogy a fehér munkásosztály tagjai egyáltalán nincsenek feltétlenül irigylésre méltó helyzeten Nyugat-Európában és Amerikában - miközben szabadon lehet gúnyolódni rajtuk úgy, ahogy kisebbségek tagjain soha nem lehetne (az erről szóló kutatásról mi is írtunk).

A hitleres LOL bosszantja a felnőtteket

Na de kezdünk eltávolodni az elméleti szféra felé az alt right sokkal gyakoribb, és sokkal népszerűbb megjelenése formája felől:

ami lényegében az internetes trollkodás, vagy ahogy Yiannopoulosék hívják, a mémcsapat.

Annak, hogy Trump “ügyesen használja a közösségi médiát”, megkerülhetetlen része, hogy kialakult körülötte egy elég komoly bázis a 4chanen, 8chanen és Twitteren olyanokból, akik GodEmperornak meg Daddynek hívva istenítik őt Hello Kitty- és anime-figurákkal kevert posztokban, két "ironikus" zsidózás, vagy épp a boszniai népirtásról szóló viccelődés között.

Az alt right kiáltvány szerint mindennek valójában semmi köze az igazi gyűlölködéshez, és bár a mainstream sajtó szeret újra és újra rácsodálkozni arra, hogy mi megy az interneten, ez egyszerűen csak a fiatalok ösztönös szembeszegülése a társadalmi normákkal. A ma Hitler-mémeket posztoló srácok (és nem, nem az ártalmatlan Bukás-remixekre kell gondolni, hanem igazán kemény dolgokra) Yiannopoulosék szerint olyanok, mint azok, akik a hatvanas években hosszú hajjal, drogozással és a kereszténység gyalázásával lázadtak. Az internetező fiatalok szerintük ugyanazért vonzódnak az alt-righthoz, amiért régen vonzó volt baloldalinak lenni. De ettől még nem lesznek nácik, ahogy a nyolcvanas évek metálosai sem voltak sátánisták, ez csak a szabályszegés eszköze.

Milo Yiannopoulos szimpátiája a trollhadsereg felé persze nem véletlen. Ez a közeg egy emberként imádja őt, ennek hullámain építi meglehetősen színpadias imidzsét - illetve innen toborozza 30-40 fős gyakornokcsapatát, akik a háttérmunkát végzik el számára.

“Antiszemitizmus? A Trump generációt, minket, nem érdekelnek a zsidók. Léteznek előítéletek, például, hogy a zsidók irányítanak mindent... Hát igen, mi irányítunk mindent. Meg hogy a zsidók vezetik a bankokat… Hát igen, mi vezetjük a bankokat! És persze hogy mi vezetjük a médiát… Igen, mi vezetjük a médiát. Ez nem antiszemitizmus, ezek a tények!” - mondja egy jellegzetes nyilatkozatban.

Azt persze ők maguk sem tagadják, hogy ebben a világban a mezei rasszisták is otthonra lelnek. És hogy vannak a teljesen konkrét nácik, a 1488-asok, de az alt right manifesztó szerint őket mindenki utálja.

Összefoglalva az alternatív jobboldal önmagát úgy szeretné látni, ami

• Szégyenérzet nélkül tartja elsődlegesnek a fehér törzs érdekeit
  
• Lázad a politikai korrektség ellen
  
• És Donald Trumpot épp azért támogatja, mert az ilyen jellegű kulturális kérdésekben nemcsak, hogy meg mer nyilvánulni, de egyenesen a zászlójára is tűzi ezeket
  

Fehér felsőbbrendűség vs. Politikai korrektség, visszavágó

Az alterjobbos öndefiníciót persze sok kritika érte, olyanoktól is, akik a safe space-világ elleni lázadásban még egyet is értenek velük. Ahogy például ez a kritika rámutat, Yiannopoulosék elég nagyvonalúan bántak azzal, hogy az alt right nagy részben azért mégiscsak bigott összeesküvés-elmélet hívőkből és konkrét rasszistákból áll, és azzal, hogy a fehér felsőbbrendűséget hirdető mozgalmak élednek egyszerűen csak újra (így pedig ugyanaz történik, mint a kilencvenes években, amikor a politikai korrektség első generációjával csaptak össze az akkori alterjobbosok).

A nyugati világ hanyatlásáról szóló kesergések és könnyen emészthető féligazságok pedig zavaróan egybeesnek az internetet most egyébként is elárasztó putyinista propagandával, aminek deklaráltan az a célja, hogy minél több embert elbizonytalanítson a nyugati világban. Természetesen nem arról van szó, hogy Putyin áll az alt right mögött, vagy hogy ne lehetne rámutatni a liberális demokrácia problémáira, de legalábbis ellentmondásos az amerikai lobogót büszkén lengetve észre sem venni, hogy ugyanazt mondják, mint az orosz titkosszolgálat.

Ami pedig az internetes lázadást illeti, ennek egy része valóban egyszerű provokáció és polgárpukkasztás - bár amikor valaki hónapokon keresztül mást sem posztol, mint náci propagandát, ott néha össze tud csúszni, mi vicc és mi nem. De a névtelen internetes gyalázkodókat a hatvanas évek lázadóival vagy a nyolcvanas évek metálosaival összevetni azért nem stimmel, mert utóbbiaknak azért mégiscsak fel kellett vállalniuk önmagukat. Azért csak ki kellett menni az utcára feketére festve, ami nem tűnik nagy dolognak, de lényegesen bátrabb, mint névtelenül hitleres animét posztolgatni az interneten.

És az internetes lincselőtömeg nagyon súlyos dolgokra képes. Miközben Yiannapoulos azon gúnyolódik, hogy érzelmileg túlfűtött feministák csak ordibálni tudnak vele a megafonjaikba, miközben ő higgadtan vitatkozik, máskor épp az ő rajongói szednek szét bárkit az interneten, aki vitába száll az alt righttal - de úgy, hogy a családi adatait is előszedik, és erőszakkal fenyegetik. Amihez még annyi bátorság sem kell, mint egy tömeg részeként kiabálni egy kampuszon.

Ami pedig a legfontosabb: lehet, hogy a középpontba állított törzsi logika nem nyílt rasszizmus, és még alapja is van az emberi viselkedésben, de végeredményben mégiscsak azt eredményezi, hogy egy adott embert nem saját érdemei szerint ítélnek meg, hanem az alapján, hogy milyen csoporthoz tartozik. Ami elég veszélyes irány, erkölcsösnek pláne nehéz lenne nevezni.

Az alt right világnak ez talán a legsúlyosabb belső ellentmondása. A szólásszabadság melletti, tehát alapvetően az egyénről szóló kiállás összekeveredik a szabadság mögé és egy névtelen tömegbe bújt kifejezetten kollektivista gyűlölködéssel. A fehér identitás felvállalása pedig összekeveredett az újraideologizált rasszizmussal. További csavar, hogy az apróságokra is rasszizmust kiáltó PC-túlkapások miatt már akkor is nehéz értelmesen rasszizmusról beszélni, amikor tényleg arról van szó.

A helyzetet minden oldal kultúrharcként fogja fel. És ezekben a napokban az alternatív jobboldal egyértelműen azt érzi, ők állnak nyerésre. Trump sikerét persze önmagában ez a jelenség nem magyarázza, már csak azért sem, mert egyelőre Milo Yiannapoulost és néhány másik figurát leszámítva leginkább az interneten létezik. De Trump sikerének nagyon fontos eleme az internet, aminek pedig egyre hangosabb része az alternatív jobboldal.

És hogy személyesen Yiannapoulos mennyire gondolja komolyan ezt az egészet? Az biztos, hogy neki minden botrány siker. A New York Times néhány napja megkérdezte tőle, mi lesz, ha megvalósul a célja, és mindenki korlátozás nélkül mondhatja majd azt, amit csak akar.

"Akkor lehet, hogy nekem is be kell állnom a társadalmi igazságosságért harcolni, mert munka nélkül maradok."