Az amerikai egyetemistákra ráomlik a politikailag korrekt álomvilág

  • Erővel zárják ki a sajtót és ordítva fojtják bele a szót azokba, akik nem értenek velük egyet.
  • Amerikai egyetemeken járunk, ahol a "biztonságos terek" védelme sokak számára a legfontosabb szempont lett.
  • A jelszó: "Nem vitatkozni akarok. Csak a fájdalmamról beszélni."

Két olyan felvétel is készült a napokban amerikai egyetemeken, amik simán beleférnének extrémebb South Park-epizódokba is.

Az első a Yale egyetemen készült, és a diákok azért kiabálnak a kampusz vezetőjével, mert nem teremtett számukra “biztonságos teret” (safe space). 

A jelenet akkor szabadul el igazán, amikor a férfi, Nicholas Christakis professzor megjegyzi, hogy nem ért egyet a diákokkal. Maradjon csendben! Maga undorító! Ne tudjon aludni éjszaka! Ilyeneket vágnak hozzá erre.

Ennél is erősebb a University of Missourin készült felvétel. Az ESPN diákriportere fényképeket akar készíteni a demonstráló diákokról, akik ezt egyszerűen nem hagyják neki. Hey ho, a médiának el kell tűnnie, kiabálják a nyilvános eseményen, majd a videó végén feltűnik Melissa Click,

aki mellesleg az egyetem médiaoktatója

és erősítést kér az újságíró eltávolításához. Az indok: a sajtó jelenléte sérti a diákok “biztonságos terét”.

A két helyzet nem pontosan ugyanolyan, az előtörténetek között vannak különbségek, a lényeg mégis ugyanaz: ennek a bizonyos “biztonságos térnek” a védelme a szereplők szerint 

fontosabb a szólásszabadságnál, a sajtószabadságnál, és a fizikai erőszakhoz erősen közelítő eszközökkel is meg lehet védeni azt.

(Melissa Click szerdán bocsánatot kért, és lemondott az eset miatt.)

Hogy mi ez a safe space? 

Ha már úgyis szóba került, íme a South Park megfejtése a témában:


Egyébként  alapvetően azt jelenti, hogy egy intézmény nem tűri meg a gyűlöletbeszédet, a homofóbiát, a transzneműek megkülönböztetését, a fajgyűlöletet, a zaklatást. Elsőre nem is hangzik valami veszélyes dolognak. De a safe space-ek olyan helyet is jelentenek, ahol senkinek nem kell tartania nemhogy  bántó megnyilvánulásoktól, de lényegében semmilyen kritikától vagy ellenvéleménytől sem. Ez pedig már 

elég problémás helyzetekhez vezethet, 

amikor a safe space-ek ablakán bekopogtat a valóság, ahogy azt a South Park kicsit szájbarágósan megmutatta.

Halloween-jelmezekkel kezdődött

Hogy mindez mit jelent a gyakorlatban, jól példázza a Yale-en történt eset, ami a fenti ordibáláshoz vezetett.

Az idei Halloween előtt az egyetem vezetői körlevelet írtak a diákoknak, amiben arra kérték őket, kerüljék el az olyan jelmezeket, amik sérthetnek másokat (ilyen például a blackface, esetleg az indián tolldíszek).

A baj nem is ebből lett.

Hanem abból, hogy Erika Christakis, aki szintén a kampusz vezetői közé tartozik (a videón szereplő kék inges férfi felesége, akik kampuszvezetőként nemcsak oktatási kérdésekkel, hanem a diákok életének mindenféle részeivel foglalkoznak) reagált erre, miután több diák jelezte neki, hogy kicsit túlzásnak tartják az eredeti levelet.

Erika Christakis levelében nagyon finoman, rendkívül empatikusan, elegánsan és óvatosan (aki nem hiszi, a teljes szöveget itt olvashatja), de arról ír, hogy talán nem egy intézménynek kellene eldöntenie, hogy diákok mit vesznek fel egy bulira, és rá lehetne bízni magukra a diákokra ezt a döntést. És ilyeneket is ír: “Ha nem tetszik valakinek a jelmeze, ne nézz oda, vagy mondd meg neki, hogy ez téged bánt. Beszéljetek egymással. A szólásszabadság és a tolerancia egy szabad és nyílt társadalom alapvető részei”.

Ebből aztán óriási botrány kerekedett.

Nem védte meg a biztonságos teret

Yale-es diákok kezdtek tüntetni, és a házaspár kirúgását követelték. A diákok panasza, hogy a kampusz vezetői érzéketlenek voltak a problémáikra, és nem tettek meg mindent azért, hogy az egyetemi kampusz “biztonságos tér” legyen számukra, ahol szabadon beszélhetnek az érzékesikről és fájdalmaikról anélkül, hogy ezért elítélnék őket. Vagyis ők valóban azt igényelték volna, hogy az intézmény írja elő, senki se vegyen fel olyan jelmezt, ami sértő lehet bárki más számára. Ezért mondja Christakis a videón, hogy azt sajnálja, hogy fájdalmat okoztak ezzel, de az állítások mellett ettől még kitartanak.

Az egész ügy tételmondata pedig nem is a videóból származik, hanem idézet egy Yale-es diák, Jencey Paz cikkéből az egyetemi lapban. Ő is arról írt, a kampusznak “biztonságos térnek” kellene lennie, majd eljutott odáig:

“Nem akarok vitatkozni. Csak beszélni a fájdalmamról.”

Michael B. Thomas/Getty Images

Ennél tömörebben nehezen lehetne összefoglalni a lényeget. Az idén érezhetően felpörgött politkai korrektség- illetve túlérzékenység-vita (amiről mi is írtunk) ebben csúcsosodott ki. Egy Ivy League-egyetem diákja kinyilvánítja, hogy őt nem érdeklik az érvek és a vita, csak az érzéseivel akar foglalkozni.

Tudnod kell vitatkozni

Az amerikai egyetemisták egyre inkább úgy viselkednek, mintha valamilyen különleges trópusi virágok lennének, amik a legkisebb kényelmetlenség hatására is maradandó károkat szenvednének - idéztük korábban Laura Kipnist, a Northwestern Egyetem tanárát. A dolog azóta odáig fajult, hogy szeptemberben Barack Obama is üzent az egyre érzékenyebb amerikai egyetemistáknak.

“Nem értek egyet azzal, hogy amikor valaki egyetemre megy, el kellene kényeztetni és megvédeni a másféle véleményektől. Azt gondolom, hogy ha valaki mást gondol, mint te, tudnod kell vitatkozni vele. Nem némíthatod el, mert azt gondolod, túl érzékeny vagy ahhoz, hogy meghallgasd, amit mondani fog. Ebből nem tanul az ember.”

Néhány napja Salman Rushdie író is erről beszélt.

"Az egyetem éppen az a hely, ahol a diákokat minden nap kihívások elé kell állítani. Folyamatosan meg kellene kérdőjelezniük mindent, amit tudnak, mert így tanulnak és így nőnek fel. Az elképzelés, hogy meg kell védeni őket azoktól a dolgoktól, amiket nem szeretnek, épp az ellentéte annak, amiről egy egyetemnek szólnia kellene. Ha valaminek, akkor a szabad vitának kellene biztonságos téret nyújtani."

A “biztonságos tér” mellett, illetve azzal szoros összefüggésben két kifejezés robbant be idén a köztudatba, illetve határozta meg az ezzel kapcsolatos vitákat. Ezek a mikroagresszió, és a trigger warning. A kifejezések ugyan léteztek korábban is, de érdemes megnézni, hogyan robbant fel idén az érdeklődés, különösen utóbbi iránt:

  • mikroagresszió: rossz szándék nélkül, észre sem vett előítéletek alapján történő, szóbeli erőszak. például valamilyen kisebbség tagjától megkérdezni, hogy hol született, mert ez feltételezi, hogy nem igazi amerikai. vagy azt mondani egy ázsiai származású embernek, hogy biztos jó matekból.
  • trigger warning: figyelmeztetés, hogy egy szöveg olyan részleteket tartalmaz, amik esetleg érzelmileg megviselhetik az olvasót

A mikroagresszió, ha úgy fogalmazzuk meg, hogy figyelmetlenséggel ne bántsunk meg másokat, nem tűnik hülyeségnek. Csak éppen

  • volt, hogy mikoragressziókról szóló kiállítást tartott valaki mikroagressziónak, ezért inkább bezárták
  • egy mikroagresszióról szóló szatirikus cikk szerzőjét megfenyegettek és megdobáltak diáktársai
  • egy amerikai iskolában pedig már felmerült, hogy be kellene vezetni egy névtelen feljelentő rendszert a mikroagresszió-esetekről

Nézzük a trigger warning esetét. Ennek is van alapja - már az első világháború után megfigyelték pszichiáterek, hogy különféle ingerek, akár szagok  vagy képek is elő tudnak idézni poszt-traumás sztresszt azoknál, akik átesetek valamilyen traumán. Ezek alapján tehát ha valakivel történt valami rossz, figyelmeztetni kell arra, hogy egy szöveg felidézheti benne ezt. Ennek eredménye, hogy irodalmi alkotások elé kerül ilyen figyelmzetetés, ha erőszakról, vagy nőgyűlöletről van bennük szó, és vannak tanárok, akik ellen panaszt tettek a diákok azért, ha nem figyelmeztette őket kellően arra, mire számíthatnak a szövegben. És vannak olyanok is, akik kivették volna a nemi erőszakkal foglalkozó részeket a jogi tananyagból, hogy ne válthasson ki stresszt ilyen atrocitások korábbi áldozatainál.

Érvek helyett érzelmek

Anélkül, hogy elkezdenénk dobálózni a túlérzékenység kifejezéssel, egyvalami biztos. A két kifejezéssel nem a tartalmuk alapján ítélnek meg dolgokat, és az egésznek nincs köze ahhoz sem, hogy objektív módon igaz-e valami, vagy sem. 

Ehelyett a szempont az, hogy milyen érzelmi hatást vált ki. 

Az érzelmi alapú érvelés az egész jelenség központi kérdése. És ebben különbözik a politikai korrektség első, nyolcvanas-kilencvenes évekbeli hullámától, ami egyrészt különböző kisebbégekkel szembeni előítéletekkel szállt szembe, másrészt az uralkodó fehér-, és férfiközpontú nézőpont helyett vélemények szélesebb skáláján akarta megjeleníteni. Az újhullámos PC viszont már az érzelmekről szól. Az így vívott vitákat pedig azt teszi különösen nehézzé, hogy az újgenerációs szuperérzékenyek az őket ért sérelmeket objektív támadásnak fogják fel. És azt, ha valaki személy szerint őket bántja meg, úgy kezelik, mintha a támadó valami abszolút értelemben rossz dolgot követett volna el.

Leköpték, mert ott volt, amikor kimondtak egy mondatot

Ezektől a rossz dolgoktól véd meg elvileg a “biztonságos tér”, aminek védelmében sokan egyre tovább mennek. Az említett Yale-es és University of Missouri-s eseten kívül előfordult olyan is a napokban, hogy egy konferencián Greg Lukianoff, egy szólásszabadság-párti szervezet vezetője azt mondta, a Halloween-email miatt “sokan úgy viselkedtek, mintha kiirtottak volna egy teljes indián falut”. Valaki kiposztolta az idézetet, és mire távoztak az épületből, a résztvevőket tüntetők várták “a népirtás nem vicc”-skandálással, és le is köpték őket. Azért, mert ott voltak egy eseményen, ahol valaki mondott egy mondatot, ami nem tetszett nekik.

Michael B. Thomas/Getty Images

A képet annyival érdemes árnyalni, hogy mind a Yale-en, mint a Missouri egyetemen létező problémák húzódtak az abszurd esetek mögött. A Yale különböző kisebbségekhez tartozó diákjai közül egyre többen beszélnek az őket ért megkülönböztetésről, néhány hete például egy "csak fehér lányoknak” rendezett buli is volt állítólag. A University of Missouri esetében pedig le is mondott a vezetés, mert diákok hetek óta tüntettek azért, mert szerintük nem tettek meg mindent néhány rasszista incidenssel kapcsolatban. (Igaz, a lemondáshoz főleg az kellett, hogy már a focicsapat is jelezte, nem hajlandóak játszani, amíg nem mond le az igazgató, ez pedig akár egymillió dolláros bevételkiesést is jelenthetett volna.)

Katasztrofizálás

Az érzékenység mögött tehát vannak létező sérelmek. Ettől még érvényes az, amit David D. Burns pszichiáter katasztrofizálásnak nevez - vagyis, hogy egyre többen élnek meg alapvetően mindennapos negatív tapasztalatokat óriási tragédiaként. És azt várják, hogy valaki védje meg őket ettől, vagy legalábbis kényszerítsen rá másokat arra, hogy ne tegyenek olyasmit, ami bánthatja őket. Ez az egész pedig olyannyira elleheteleníti a szabad vitát, hogy az már veszélyesen közel van a cenzúrához. A napokban például az egyébkét teljesen másfél cenzúrával foglalkozó Wikileaks ment neki a triggerwarningos-safe space-es világnak.

De még ha el is fogadjuk, hogy amerikai magánegyetemeken létre lehet hozni olyan lekerekített, az ellenvéleményektől megszűrt, biztonságos álomvilágot, ahol senkinek sem esik bántódása, ott van a kérdés: mi lesz azokkal, akik kikerülnek a mesterséges burokból? A világ ugyanis egyelőre nem biztonságos hely, arról nem beszélve, hogy konkrétan a demokráciának is árt, ha a polgárai azt szokják meg, nemcsak, hogy nem kell más véleményekkel vitatkozniuk, de egyáltalán találkozniuk sem kell azokkal. 

A trigger warningok ellen például már az amerikai egyetemi tanárok szövetsége is kiállt, mert úgy gondolják, értelemellenes és infantilizáló hatású. Nem beszélni témákról azért, mert zavarhat diákokat - ez olyan, mintha orvostanhallgatók nem foglalkoznának az emberi testtel, mert nem bírják a vért.

A két incidensből jól látszik, a sokáig inkább csak elméletinek tűnő PC-kérdés egyre konkrétabb konfliktusokhoz vezet.

A legfontosabb kérdéseket pedig a diákok gyűrűjében érvelni próbáló Nicholas Christakis mondta ki. 

Ki dönti el, mi a bántó? Ha mindenki sértve érzi magát, mindenkinek be kell fognia a száját?

Néhány fontos cikk a témában: Not a Very PC Thing to Say (New York Magazine, január), I'm a liberal professor, and my liberal students terrify me (Vox, június) The Coddling of the American Mind (Atlantic, szeptember),  The New Intolerance of Student Activism (Atlantic, november)

;