A politikai korrektség puha cenzúrája fojtja meg a szabad véleményt

Van egy Fitzgerald’s nevű kocsma az Egyesült Államokban, Chapel Hillben, az Észak-Karolinai Egyetem legnagyobb kampuszától nem messze. 2014-ben volt itt egy azóta híressé vált buli. Annyi történt, hogy a dj betette Robin Thicke Blurred Lines című számát. Ez 2013-ban hatalmas sláger volt, világszerte játszották a rádiók, a klipjét naponta milliószor lenyomták a zenetévékben, és lement a legtöbb buliban.

A videóban viszont meztelen nők vannak, a dalszöveg pedig durva a nőkkel szemben.

Egy lány oda is lépett a dj-pulthoz, és kérte, hogy keverjék le a számot, mert sértőnek tartja. A dj nem tett így, elküldte a reklamálót. Másnap a lány és barátai kampányt indítottak a Facebookon, mondván, hogy a kocsma

„a szexuális erőszak kultúráját reklámozta”

és a dj meggátolta, hogy a lányok „biztonságban érezzék magukat” szórakozás közben.

A Facebook-posztok komoly felháborodást keltettek az egyetemisták körében, így a kocsma meghátrált: elnézést kértek, és megígérték, hogy a dj-t soha nem hívják többet zenélni, és soha többé nem kerül a lejátszóba a Blurred Lines.

You are offending me

Ez az egyik apró ügy, ami szerepel Mary Katharine Ham és Guy Benson új, End of Discussion című könyvében. Ebben a konzervatív szerzők amellett érvelnek, hogy a Amerikában

a szabad véleménynyilvánítást lassan megfojtja a politikai korrektség puha cenzúrája.

Világszerte elterjedt a közösségi médiában a hiperérzékenység és a több szerző által a felháborodás kultúrájának nevezett attitűd. Magyarországon is tapasztaltunk már ilyet, ezrek – és köztük amúgy a 444 is – kikelt például Maksa Zoltán humorista vagy Sebestyén Balázs és a Morning Show ellen, amiért viccelődtek az ELTE-s gólyatábori erőszakkal.

Az ilyen ügyekről persze az Egyesült Államokban beszélnek a legtöbbet, hiszen még mindig itt van talán leginkább körülbástyázva az alkotmányban a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, és az amerikai társadalom nagy része a mai napig komoly értéknek tartja, hogy mindenki azt mondhasson, amit csak akar. Az amerikai jog ennek egyetlen lényeges korlátot szab: azokat az eseteket, amik nyílt és közvetlen veszélynek tesznek ki egy embert vagy embercsoportot. De pusztán annak tartalma miatt nem szankcionálnak semmilyen megnyilvánulást.

Pártolókból háborgók

Hogy ez ma így van, azért rengeteget harcoltak az amerikai baloldal és a kisebbségek aktivistái is. Pont ezért érdekes, hogy manapság megfordulni látszik a dolog: a baloldaliak mintha érzékenyebbek lennének bizonyos gondolatokra, és hamarabb felháborodnak miattuk.

Ham és Benson is ezt a pálfordulást kéri számon az amerikai baloldalon, azt mondják, hogy ez a hiperérzékenység igazából a mindennapi politikai harc egyik formája:

az emberek a nekik nem tetsző vagy számukra kedvezőtlen véleményeket úgy akarják elhallgattatni, hogy sértőnek, nem megengedhetőnek és a mindennapi közbeszéden kívül állónak bélyegzik őket.

Ez ellen nem is lehet mit tenni. Az állam legalábbis tehetetlen, hiszen az amerikai törvények ugyan a lehető legszélesebb körben védik a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, de az észak-karolinai Blurred Lines-bulihoz hasonló ügyek általában nem is jutnak bíróság elé. Egyszerűen a közösségi médiában kifejezett felháborodás az, ami meghátrálásra kényszeríti a rossznak bélyegzett vélemény kimondóit.

Ezzel a bíróságok semmit nem tudnak tenni, a jelenség viszont ugyanúgy korlátozza a szabad véleménynyilvánítást, mint a törvényi tiltások, hiszen a megszólalók idővel rászoknak az öncenzúrára, és csak olyan véleményeket fogalmaznak meg nyilvánosan, amire nem harapnak a hiperérzékenyek sem.

Erre a jelenségre utalt az Egyesült Államok egyik legismertebb humoristája, Chris Rock is, amikor azt mondta, hogy ő már nem jár egyetemekre fellépni, mert ott túl konzervatív a hallgatóság. A konzervatív persze nem a legjobb szó, Rock mellett más humoristák is arra céloznak ezzel, hogy az egyetemeken már tényleg csak a legártalmatlanabb humor megy, a politikai inkorrektséget még akkor sem viselik el a hallgatók, ha egy egyébként politikailag korrekt tanulság levonásához vezetne.

Itt sokkal többről van szó, mint hogy az amerikai egyetemisták nem értik a viccet, sokan inkább

úgy viselkednek, mintha valamilyen különleges trópusi virágok lennének, amik a legkisebb kényelmetlenség hatására is maradandó károkat szenvednének.

Ugyanezt a virágos hasonlatot hozta fel Laura Kipnis is, a Northwestern Egyetem egyik tanára, mikor hosszú cikkben érvelt a szexuális közeledés élettől elrugaszkodott, túlszabályozott egyetemi világa ellen. Kipnis szerint az oktatók és a diákok közötti szexuális érintkezés szigorú tiltása betarthatatlan, és arról is írt, hogy szerinte manapság több diák túl sok mindenen megsértődik, felkapja a vizet, és úgy viselkedik, mintha életre szóló traumát jelentene a számára már az is, hogy valaki megdicséri a külsejét. A cikk természetesen óriási felháborodáshoz vezetett az egyetemen, feminista diákok még tüntettek is miatta.

A bíró mondja meg

Magyarországon is hasonló a helyzet, annyi különbséggel, hogy nálunk még az állami szerveknek is joguk van szabályozni, hogy miről szabad beszélni és miről nem. Maksa Zoltán nemi erőszakos poénja miatt például meg is bírságolta a műsort sugárzó HírTV-t Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa, és itthon az ilyen közösségi felháborodások végén sokszor a bírók vagy más állami szervezetek döntik el, hogy mi a jó poén és mi nem az.

Rajz: Tbg

Hasonló a helyzet a kommentekkel is, Magyarországon már ítélt el bíróság ember egy sima Facebook-kommentért is.

Franciaországban és több más európai államban törvény kötelezi a Twittert, hogy a bíróság kérésére bármelyik felhasználóját azonosítsa. Nagy-Britanniában is ítéltek már el embereket bántó Twitter-bejegyzésért.

Nincs mit tenni, ez a hápogás kora

Hogy ez vagy az amerikai rendszer a jobb, nehéz megmondani, az Egyesült Államokban is vannak olyan politikusok és társadalomtudósok, akik szigorítanának a szabályozáson. Ők azt mondják, hogy ha már addig eljutott a jog, hogy embereket védjen a szándékos rágalmazás ellen, akkor ezt a védelmet illene kiterjeszteni az egyes közösségekre is. Eszerint az álláspont szerint amúgy sem létezik olyan, hogy szabad véleménynyilvánítás, ez csak egy politikai fogalom, amivel az épp hatalmon lévők szentesítik a nekik legalább kismértékben tetsző véleményeket.

Az viszont közös az amerikai és az európai szabályozásban, hogy egyik sem tud mit kezdeni azzal, hogy bizonyos vélemények spontán gerjesztenek tömeges felháborodást a közösségi médiában. Tulajdonképpen mindkét szabályozás kiindulási alapja az, hogy

a legtöbb vélemény és a vélemények sokszínűsége önmagában is védendő érték, ebből következően pedig rossz, ha az ilyen felháborodás-hadjáratok öncenzúrára késztetnek bárkit.

Persze ha a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot abszolútnak fogadjuk el, akkor a felháborodók véleményének is ugyanolyan védelemben kellene részesülniük, mint azoknak, amik miatt felháborodtak. Ebből a szempontból viszont az sem igaz, hogy az új hiperérzékenység megfojtaná a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot: mindenki mondhatja a magáét.

A gond csak az, hogy azok, akik a Facebookon felháborodnak valamin, sokszor nem vitatkoznak az adott véleménnyel, hanem egyszerűen azt mondják, hogy

az övékével ellentétes véleménynek nem szabadna léteznie, mert az eredendően rossz.

Ez viszont ugye önmagában intoleráns magatartás, és az intoleráns véleményeket még a szabad véleménynyilvánítás olyan híres harcosai sem nagyon tolerálták, mint John Stuart Mill.

Ebből is látszik, hogy a téma nem új. Még Karinthy is írt arról, hogy Magyarországon semmit nem lehet úgy leírni, hogy legalább egyvalaki magára ne vegye. Ha például leírják az újságban, hogy ebben az országban lakik egy hülye, akkor egészen biztosan lesz legalább egy ember, aki ezt magára veszi és felháborodik. Ha akkoriban azt mondták, hogy a tömegmédia megjelenésével lett egyre rosszabb a helyzet (és ezt mondták), akkor az internettel mára ez hatványozódott,

tényleg a hápogás korában élünk.

De – ahogy a nagy kérdéseknél lenni szokott – megoldás nincs. Talán annyi, hogy mindenki nyugodtan mondja a magáét, ne érdekelje, hogy hányan hülyézik le.

;