Ipari famegmunkálók, akiknek véletlenül kijött a lépés, a nagyok csődjének köszönhetően képbe került újgazdag kiscsapat, a bírók által szemenszedett csalással megtolt tündérmese. Esetleg a jövő csapatépítésének példás útja, Disney-filmre kívánkozó csoda, klasszis edzővel és néhány finomra csiszolt gyémánthoz hasonlítható játékossal megspékelve. A Leicester City megítélésében nincsen középút: vagy szívből rühelli őket az ember - ez a ritkább -, vagy fenntartások nélkül megadja magát a könnycsatornáira nehezedő nyomásnak, és gyermekkori rajongásának minden szövetével a csapatra aggatja szerelmes érzéseit. Hajtás után nem igazságot tenni próbálunk, hanem megvilágítunk néhány olyan tényt, amely talán kevésbé vált ismertté a XXI. század eddigi legnagyobb sportcsodája kapcsán. I. rész, felderítés.

2012 nyarán a Leicester City egy volt az angol másodosztály azon középcsapatai közül, akik a feljutást tűzték ki célul a következő évadra. A klub alig két esztendővel korábban került egy thai befektetőcsoport kezébe, de a kapcsolat nehezen indult, és a hangzatos célok ellenére a csapat még csak a feljutás közelébe sem tudott kerülni. A gárda régi-új edzője, Nigel Pearson úgy gondolkozott, hogy egy gyors, erőszakos, letámadásban is kiváló csatárral kell megerősítenie a keretet ahhoz, hogy annak valós esélye nyíljon a feljutás kiharcolására. Választása az alacsonyabb osztályú Fleetwood Town 25 éves támadójára, Jamie Vardy-ra esett.

Nem Pearson volt azonban az egyetlen érdeklődő. A csatárt többször megnézték már a Crystal Palace, a WBA és a Southampton megfigyelői is, igaz, utóbbi csapat választása inkább Billy Sharpra esett. Pearson egy ideig gondolkozott, érdemes-e licitbe kezdenie egy negyedosztályú játékosért, de amikor a Peterborough és a Cardiff is jelezte érdeklődését, döntött: meghívta magához a csatárt, és személyesen beszélte rá arra, hogy a Leicesterhez kell igazolnia. Pearsont állítólag az győzte meg, hogy a Leicester statisztikusai kimutatták, Vardy meccsenként több mint fél kilométert tesz meg a pályán konkrét sprintben közlekedve. Ez a Premier League-átlag kétszeresének számított.

Négy évvel később Jamie Vardy nevét mindenki ismeri. Angol bajnok, válogatott csatár, versenyben van a gólkirályi címért. Hosszú út vezetett idáig.

A Leicester végül 1.2 millió fontot perkált le Vardy-ért, akit akkoriban senki nem ismert. 25 éves volt, és sosem játszott a negyedosztálynál magasabb szinten. A szurkolók szinte azonnal rászálltak, a közösségi médiában egymást érték a kritikák, a legtöbb drukker egyszerűen hülyének nézte azokat, akik a klubnál meghozták a csatár leigazolására vonatkozó döntést.

Az algériai Rijjad Mahrez 2014 januárjában csatlakozott a Leicesterhez, igaz, a klub akkor már 18 hónapja folyamatosan figyelte a fejlődését. A csapatnak egy gyors, kreatív, jól cselező szélsőre volt szüksége, de az angliai jelöltek közül egyet sem akart megfizetni, mert nem érezte bennük a árcédulához méltó potenciált. A klub akkori másodedzője, Steve Walsh ezért úgy döntött, kevésbé ismert bajnokságokból fog szemezgetni. Három játékost nézett ki - Mahrez mellett egy Bundesliga 2-es és egy szintén a Ligue 2-ben játszó spílert -, de nem tudott köztük dönteni, mert nem akart szimplán a megérzéseire hagyatkozni. Elhatározta, hogy bevonja a klub statisztikai részlegét, hogy a Vardy-üzlethez hasonlóan próbálják meg a számok segítségével eldönteni, melyik szélső lenne a leghasznosabb befektetés a csapat számára. A Rob Mackenzie vezette munkacsoport azonban komoly dilemmával szembesült: a szóban forgó bajnokságokról sehol nem állt rendelkezésre megbízható statisztikai adatbázis. El kellett menni a helyszínekre, megnézni a játékosokat, és saját kezűleg előállítani egy használható adatforrást.

Megcsinálták.

A kép 2013 karácsonyára állt össze végleg. Bebizonyosodott, hogy a három játékos közül Mahrez az, aki a legtöbb egyéni akciót hajtja végre az ellenfél térfelén, és akinek a nevéhez a legtöbb sikeres csel fűződik. Ráadásul a szerződéséből is csak hat hónap volt hátra, és közeledett a brazíliai világbajnokság, amin a játékos mindenképp részt akart venni az algériai válogatott tagjaként. Walsh-ék úgy gondolták, Mahrez ebből az okból kifolyólag kellően motivált lesz ahhoz, hogy ne viselje meg a környezetváltozás, és rövid távon is hasznára legyen a feljutásért küzdő gárdának. Igazuk lett: az afrikai játékos már a második meccsén gólpasszt adott csereként beállva, és végül 19 meccsen 3 gólt, valamint 5 asszisztot tett be a közösbe. A Leicester megnyerte a másodosztályú bajnokságot, és feljutott a Premier League-be.

Miközben a legtöbb angol csapat brutális pénzekért szerződtetett edzőt és játékosokat, a Leicester más úton indult el. Rájöttek, hogy ha ugyanazt csinálják, amit a riválisaik, sokkal hosszabb időbe telik ledolgozni az esetleges lemaradásukat velük szemben. Sokkal kifizetődőbbnek vélték a felderítésbe fektetni a pénzüket, és aprópénzért megszerezni olyan játékosokat, akiket mások ok nélkül, vagy okkal, de leselejteztek, számukra viszont nagyon is használhatónak tűntek. Így került a klubhoz Danny Drinkwater, Robert Huth, Christian Fuchs, Marc Albrighton, és Danny Simpson is: bennük az a közös, hogy mindannyian a jelenlegi bajnokcsapat alapembereiként játszották végig a mögöttünk hagyott szezont.

Az igazolások mögötti agytröszt a legtöbb esetben Walsh volt. Éveken keresztül nem volt olyan igazolása a klubnak, akit ne látott volna személyesen játszani, és bár nem minden érkező neve az ő fejéből pattant ki, az utolsó szó joga kivétel nélkül minden üzlet előtt őt illette meg a csapatnál. Korábban 16 éven át dolgozott a Chelsea-nél, ez adta a szakmai hitelét, no meg az, hogy José Mourinho 2004-ben a felderítők kontinentális főnökévé nevezte ki Londonban. Benne volt a keze Didier Drogba és Michael Essien szerződésében is, nem véletlen, hogy lecsapott rá Sam Allardyce és a Newcastle. Itt a kaland dicstelen véget ért - nem utolsósorban azért, mert Fat Sam nem igazán engedett neki beleszólást a transzferekbe -, de Nigel Pearson invitálására nem tudott nemet mondani, és a Leicesterhez szerződött, hogy kiépítse Anglia egyik legkiválóbb felderítői hálózatát.

Walsh legközelebbi kollégája David Mills, a klub vezető megfigyelője, aki értesülései nagy részét az országban és Európában szétszórt scoutok jelentéseiből szerzi be. Ezen kívül a klubnak szerződése van a Wyscout nevű céggel is, amely több ezer órányi mérkőzésanyagot, és válogatott klipeket bocsát a rendelkezésükre a világ minden táját lefedve. A rendszer szerves részét képezik a megbízható játékosügynökök is, akik azonnal kapcsolatba lépnek Walsh-sal, ha értéket szimatolnak valahol a piacon.

Egy transzfer menete nagyjából a következőképpen néz ki: a csapat szakmai vezetése meghatározza, hogy milyen posztokon van szükség erősítésre, és milyen stílusú játékost kell szerezni erre a bizonyos posztra. A recruitment (kvázi: felderítés) osztály erre reagálva az adatbázisból már elő tud állni egy listával, ami a lehetséges célpontokat tartalmazza a megfelelő financiális korlátok között. Ezt követően a klub statisztikai részlege veszi kezelésbe a listát, meghatározzák, az adott poszton mely statisztikai adatok alapján érdemes szűrni a játékosokat, de arra is figyelnek, hogy a csapat alapvető stílusába - sok mozgás, gyors, fizikális játék - is passzoljon a kiszemelt. Egy támadó esetében általában azt tartják a legfontosabbnak, hogy hány percenként alakít ki helyzetet, mekkora területet játszik be, hány labdát szerez vissza, mennyi párharcot nyer, és mekkora átlagsebességet ér el a meccs folyamán.

Hogy mennyire fontos a statisztikai részleg munkája, azt jól mutatja, hogy a csoport korábbi vezetőjét - és mint ilyet, a Mahrez-, valamint a Vardy-deal egyik kulcsszereplőjét -, Rob Mackenzie-t 2015 februárjában elcsábította a Tottenham. Utóda az a Ben Wrigglesworth lett, aki a következő nyáron N'Golo Kantét és Sindzsi Okazakit is szerződtetésre javasolta, és mindössze 24 évesen foglalta el a posztot. Idén tavasszal azonban ő is távozott, és az Arsenal vezető elemzője lett.

A Leicester sikerének kulcsa azonban nem a személyekben rejlik. Az évek során kitűnő rendszer épült ki az alapos felderítői és elemzői munkafázisok köré, így az - egyébként javarészt elkerülhetetlen - személyi változások nem okoznak tartós fennakadást a rendszerben. Okazaki szerződtetését például még Mackenzie kezdeményezte 2014-ben, de Wrigglesworth gond nélkül tudta befejezni, mert pontosan ismerte a mögötte meghúzódó logikát és érvrendszert. Ugyanez igaz Rijjad Mahrez esetére is, akinek a megfigyelése még a korábbi szakmai igazgató, Terry Robinson regnálása alatt kezdődött - ő volt egyébként az a figura, aki a rettenetes eredményeket hozó Eriksson-korszakot követően jelentősen visszafogta a piaci költekezést a klubnál -, és bár a szakember már tudta, hogy el fogja veszíteni az állását, minden tőle telhetőt megtett, hogy az üzletet tető alá hozza.

A következő részben a csapat taktikájáról és az azt megalapozó elemzői gárdáról lesz szó. Megnézzük, hogyan készülnek a videós elemzések két meccs között, és mi a feladata egy elemzőnek a Leicesternél a mérkőzések alatt.