Venezuela összeomlásának két nagy tanulsága

2016 május végére Venezuela az összeomlás szélére jutott. A harmincmilliós országból most már naponta érkeznek a hírek, amelyek egy teljesen bukott állam képét festik fel. A közalkalmazottaknak már csak hétfőn és kedden kell dolgozniuk. Elfogyott a pénz, nem kapják meg az áprilisi fizetésüket a képviselők. Lehúzta a rolót az ország utolsó sörgyára. Elfogyott a cukor, nincs több Coca-Cola. 24 ezer forint a csirke kilója.

A felületes hüledezésnél mélyebbre ásó cikkek még ennél is drámaibb képet festenek. Például hogy a nélkülöző venezuelaiak egészségére milyen hatással lehet az alapvető élelmiszerek hiánya.

Az ország elnöke, Nicolás Maduro még küzd, gyárakat államosít a burzsoázia szabotázsára hivatkozva, szükségállapot vezet be, és úgy keni az ország minden baját Amerikára, hogy azt Orbán Viktor is megirigyelné. Ennek ellenére az emberhez méltatlan életkörülmények ellen ma már szinte az egész ország tiltakozik. Még azok a városi szegények is, akiknek támogatására az 1999-ben útjára indított chavezista forradalom eddig fixen számíthatott.

Maduro és a chavezizmus bukása elkerülhetetlennek tűnik, a kérdés már csak az, hogy mikor és hogy történik meg a venezuelai rendszerváltás. Csak remélni lehet, hogy minél gyorsabban és minél kevesebb vérrel. Néhány évtizeddel ezelőtt még rendszeresen süllyedtek latin-amerikai országok ideológiai alapokra helyezett, teljesen értelmetlen polgárháborúkba, és sajnos Venezuelában, a világ egyik legveszélyesebb országában, ahol nagyon sok fegyver forog közkézen, ez sem tűnik lehetetlen forgatókönyvnek.

A venezuelai rezsim bukása egyébként is tökéletesen illeszkedik az egész kontinensen végigsöprő hullámba, amely az utóbbi hónapokban egymás után sodorta el a többé-kevésbé baloldali kormányokat. Az argentin Cristina Fernández Kirchner pártja elbukta az elnökválasztást. A brazil Dilma Rousseff belebukott egy korrupciós botrányba. Kubában Castroék önként omlottak Amerika karjaiba. Június 5-én Peruban valószínűleg Keiko Fujimorit, az elnöksége alatt elkövetett disznóságokért börtönben ülő jobboldali Alberto lányát választják meg az ország vezetőjének. Chávez álmának a bolivariánus-szocialista Latin-Amerikának annyi.

A latin baloldal dominószerű összeomlásába könnyű valamiféle történelmi fordulópontot belelátni, a szovjet birodalom összeomlásának analógiáját, a salsából és sambából épített vasfüggöny összeomlását. Latin-Amerika azonban jóval Kelet-Európa előtt nyerte el függetlenségét, így pontosan láthatjuk, hogy ez nem történelmi fordulópont, csak politikai divathóbort. A kontinensen a hetvenes években a jobboldali katonai diktatúra volt a divat amerikai támogatással, aztán jöttek az ilyen-olyan demokratikus átmenetek, a 2000-es években a bolivariánus-balos kísérlet, most megpróbálkoznak valami többé-kevésbé demokratikus, jobboldali nekifutással, a jövőt pedig csak jóisten és Che Guevara szelleme látja.

A latin-amerikai baloldal teljes vereségéből két tanulságot azonban érdemes levonni és egy életre megtanulni még itt, Magyarországon is. Az egyik az, hogy bár ma Trumptól, a majdnem hatalomra jutott osztrák szélsőjobboldaltól, Marine Le Pentől és Orbán Viktortól szokás félni, világunkban és országunkban ugyanúgy vannak szélsőbaloldali őrültek, szélhámosok és gonoszok,

akiknek hatalomra kerülése hasonlóan tragikus lenne.

Az éhínségbe és káoszba torkolló venezuelai chávezista modellnek nagyon sok rajongója volt Latin-Amerikától távol is. Magyarországon a leghíresebb talán Scheiring Gábor, az LMP volt parlamenti képviselője, ma a PM politikusa, aki ugyan törölte blogjáról 2012-es, Chávezt és a latin baloldalt dicsőítő hírhedt írását, de szerencsére az internet nem felejt. Érdemes ma visszaolvasni, ritka az olyan magyar nyelvű szöveg, aminek minden egyes mondatában van két hazugság és három tévedés.

Scheiring persze csak csepp az újbaloldali tengerben. A második legnépszerűbb spanyol párt, a Podemos tele van Chávez tisztelőivel, bár amióta Venezuelában elszabadult a pokol, nem annyira szeretnek erről beszélni. Mint ahogy dicsérte őt az angol Munkáspártot vezető Jeremy Corbyn, vannak bőven rajongói Bernie Sanders fanatikus szavazói közt, és tulajdonképpen mindenhol, ahol azt képzelik, hogy a chávezizmusnak lehetett volna jó vége, csak sajnos a körülmények szerencsétlen összjátéka (elsősorban az olajár csökkenése) megakadályozta a Baloldali Mennyország eljövetelét.

A venezuelai összeomlás első tanulsága tehát ez, hogy ezekre az emberekre ugyanannyira kell figyelni, ugyanannyira kell tőlük tartani, mint a most éppen valamivel gyakrabban emlegetett szélsőjobboldali idegengyűlölőkre.

A másik tanulság viszont éppen az, hogy Venezuela nem azért omlott össze, mert baloldali volt, hanem azért, mert Latin-Amerika, valamint a világ jelentős, a Nyugat élcsapatán kívüli része egyszerűen így működik. A hetvenes évek óta tudjuk, hogy a természeti erőforrások exportálására épülő nemzetgazdaságokban a gazdaság többi szektora szükségszerűen elsorvad. A szakirodalom „holland betegségnek” nevezi ezt a jelenséget, és a világon a kőolajban gazdag Venezuelánál csak néhány afrikai ország szenved tőle jobban.

Venezuelában a kőolajexporton kívül szinte semmi nincs, és így az évek óta zuhanó olajár által okozott veszteségeket az ország semmivel sem tudta kompenzálni. Aki azt képzeli, hogy Venezuela jobboldali vezetés alatt jobban diverzifikálta volna a gazdaságát, és így lett volna válasza a kőolajár zuhanására, vagy hogy államosítás helyett nemzetközi multiknak kellett volna eladni az olajvagyont, mert akkor jobban jártak volna a venezuelai adófizetők, az egyszerűen semmit nem tud arról, hogy működik Latin-Amerika, vagy mit csinálnak a nagy olajcégek a Venezuelához hasonlóan kőolajfüggő Nigériában.

Azt képzelni, hogy a világ ilyen országaiban egy Marxért és Fidelért kevésbé rajongó rezsim csodát tud tenni, pont olyan naivitás, mint rajongani a Marxért is Fidelért rajongó rezsimekért.

Ez a másik tanulság.