Ács kolléga az előbb egy zacskó gumicukorral jött vissza a kisboltból. Ebben nem volt semmi rendkívüli, ahogy abban sem, hogy megkínált belőle. Rá se néztem a haribós zacskóra, kibányásztam két lapos, extra saurénak ígérkező példányt, amikor furcsa érzés fogott el.

Az egyik cukor egyértelműen spanyol zászlóra hajazott, és a másik is ismerős volt valahonnan. Kellett 5 másodperc, hogy elfogadjam: ez bizony egy magyar zászló. Újabb 2 másodperc, hogy átjárjon az érzés, hogy igen, most nem az az irigykedő kívülálló vagyok, mint egész életemben, akinek egy Eb előtt csak az lehetett a kérdés, hogy drukkoljon-e megint reménytelenül az angoloknak, vagy be merje vallani magának, hogy igazából megszerette a németeket. Nem, normális európai ember vagyok, akinek a válogatottja ott van a döntőben.

Ezt soha eddig olyan élesen nem sikerült átélnem, mint most, miközben a szupersavanyú piros-fehér-zöld zászló elkezdett szétolvadni a nyelvemen.