Csütörtökön nagyon fontos népszavazást tartanak Nagy-Britanniában. Hivatalosan arról dönthetnek majd a választók, hogy országuk maradjon-e az Európai Unió tagja.

A valódi tét viszont ennél jóval nagyobb. Azzal együtt is, hogy jelenleg senki nem tudja megmondani, hogy pontosan mi az. És hogy mi fog történni a szavazás után.

Az elmúlt hónapokban döbbenetes mennyiségű elemzés, jövőbelátás és apokaliptikus világvége-vízió született arról, hogy mi fog történni, ha a britek a kilépésre szavaznak. A belpolitikai válság szinte borítékolható, David Cameron alighanem megbukna, és jó eséllyel Boris Johnson követhetné miniszterelnökként. Az ellenzéki oldalon is nagyon sokan elégedetlenek a hivatalosan a maradás mellett kampányoló, valójában sokszor inkább szabotőrnek tűnő munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn teljesítményével.

A hosszabb távú és messzebb ható következményekkel kapcsolatban viszont rengeteg a kérdés. Az Európai Unió önbizalma már így is romokban, és egyre szaporodnak az EU jövőjével kapcsolatos vészjósló mondatok. Az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk nemrég már arról beszélt, hogy a Brexit az egész nyugati politikai civilizáció sorsát is fenyegetheti.

Jelentős mennyiséget elolvasva az elmúlt időszak Brexit-elemzéseiből, volt pár motívum, ami elég világosan kirajzolódott:

• rövidtávon várhatóan nagyon komoly gazdasági sokk lenne a kilépés a briteknek
  
• politikailag viszont erős érvei vannak a távozás mellett kampányolóknak
  
• végül, hogy a Brexit kérdésben annyira sok gazdasági, politikai, identitásbeli és érzelmi kérdés keveredik össze, hogy azt mindig érdemes óvatosan kezelni, ha valaki azt állítja, pontosan tudja, mi fog következni a távozás/bennmaradás után.

A számok egy irányba mutatnak

Abban szinte minden előrejelzés egyetért, hogy a brit gazdaság komolyan megsínylené a távozást. És változó mértékben, de számos elemzés az EU-ba, illetve a világgazdaságba is továbbgyűrűző hatással számol.

A brit pénzügyminisztérium májusban publikált egy előrejelzést. E szerint a kilépés azonnali és komoly sokkhatással járna: a legrosszabb forgatókönyv szerint, ha Nagy-Britanniának nem sikerül gyorsan kereskedelmi megállapodást kötnie az EU-val, 820 ezer állás szűnne meg, a GDP pedig hat százalékkal zsugorodhatna. De a kevésbé súlyos forgatókönyv is 3,6 százalékos gazdasági visszaesést és 520 ezer munkahely elvesztését jósolta.

Az egész népszavazásba az országot belenavigáló Cameron a jelentés után önpusztításról beszélt, míg párttársából lett vetélytársa, a Leave kampány élére beugró Boris Johnson szerint szimpla propagandaanyagról van szó.

A mainstream közgazdászok viszont nem tartották egyáltalán elrugaszkodottnak a minisztérium forgatókönyveit, a Financial Times is arra jutott, hogy a számok alapvetően stimmelnek, még ha a módszertannal nem is értettek egyet.

A Bloomberg készített is egy előrejelzést arról, mi történne az első 100 napban, ha a britek a kilépésre szavaznának. Röviden összefoglalva: pénzpiaci összeomlás, erősödő német-francia összefogás a többi EU-tag rovására, a briteknek pedig minden kereskedelmi szerződésüket újra kellene tárgyalni a világ összes országával, az EU-tagállamokkal kötött szerződéseket pedig még jóvá is kéne hagynia az Európai Parlamentnek és a többi tagállamnak. Egy ilyen folyamat akár hét évig is eltarthat. Az, hogy emellett még a Premier League is ellehetetlenülhet, már tényleg csak egy apró, de érdekes részlet.

Ezzel együtt egy frissebb közvélemény-kutatás szerint csak a britek negyede számít arra, hogy csökkenne az életszínvonaluk a kilépés után. Igaz, az is ebből a felmérésből derült ki, hogy hasonlóan a korábbi évekhez, még mindig a briteknek van a legkevesebb fogalmuk az EU működéséről: a megkérdezettek bőven túlbecsülték például, hogy hány bevándorló él az országukban vagy hogy mennyit fizet be országuk az EU költségvetésébe.

De ez nem számokról szól

A rövidtávú gazdasági sokkal szemben a kilépést támogató oldal kevésbé pragmatikus, de legalább annyira hatásos érveket tud felmutatni. A kőegyszerű bevándorlás- és EU-ellenes hőzöngést most hagyjuk, nem mintha a Nigel Farage vagy Rupert Murdoch-szerű szereplőknek ne lenne nagyon fontos szerepe abban, hogy milyen helyzetbe került Nagy-Britannia, de ezekre most nem szeretnénk teret pazarolni.

Vannak viszont a Távozás-oldalon olyan szereplők is, akik nehezebben lesöpörhető érvekkel dolgoznak. A témában az egyik legerősebb/érdekesebb cikket a Daily Telegraph legismertebb gazdasági szerzője, Ambrose Evans-Pritchard írta meg. A baloldali elhajlással nehezen vádolható Evans-Pritchard régóta az egyik leghangosabb kritikusa az EU megszorításra alapuló gazdaságpolitikájának és cikke elég precízen szedi össze, hogy mi baj van az Európai Unióval.

Azt Evans-Pritchard sem vitatja, hogy a kilépés gazdasági traumát okozna. De szerinte most elsősorban arról kell döntenie a briteknek, hogy visszaállítják-e az országuk parlamentjének teljes hatáskörét vagy továbbra is egy nemzetek fölötti rezsim irányítása alatt fognak állni, melynek tagjait nem demokratikus módon választották és akiket akkor sem lehet visszahívni, ha hibát hibára halmoznak.

És ennek a kérdésnek semmi köze nincs például ahhoz, hogy az országuk mennyit fizet be az EU költségvetésébe.

"Arról döntünk, hogy egy kvázi-végrehajtói hatalommal bíró Bizottság vezessen-e bennünket, ami sokkal inkább működik úgy, mint a pápaság a XIII. században, sem mint egy modern közszolgáltatás."

- írja Evans-Pritchard, aki szerint az EU eddigi működése alatt a nemzeti intézményrendszereket kivéreztették, de nem raktak a helyére semmit, amit az emberek szerethetnének vagy legitimnek tekinthetnének.

Majd hosszasan sorolja a további kritikákat, amiket már jó sokan megfogalmaztak előtte is: soha senki nem vállalt felelősséget az euró bevezetésének tervezési hibáiért, a válságot elmélyítő monetáris és fiskális megszorításokért, melyek több országban is akkora munkanélküliséget okoztak a fiataloknál, mely korábban elképzelhetetlen lett volna egy fejlett modern társadalomban. Nem volt felelőse annak sem, hogy hogyan nyúltak bele az EU vezetői az olasz és a görög kormány összetételébe,, ahogy abból sem lett semmi, hogy az Európai Központi Bank titkos levelekben zsarolta az olasz és spanyol kormányt 2011-ben.

Az EU-ból történő kilépés ebben az olvasatban elsősorban nem gazdasági kérdés, hanem politikai: a nemzeti parlament fennhatóságának visszaállításáról szól és semmi másról.

Régi probléma tört a felszínre

Ez persze csak két szélsőérték a végeláthatatlanul sűrű vitában, amiben a két álláspont között rengeteg meggyőződés, hit, személyes érzelem árnyalja a maradással/távozással és az Európai Unióval kapcsolatos véleményeket. De ezek az álláspontok elég jól rámutatnak arra a rendszerszintű problémára, amit a török közgazdász, Dani Rodrik már évekkel ezelőtt felvázolt, és amiket most Evans-Pritchard cikkére reagálva újra előszedett.

E szerint bizonyos értelemben mindkét félnek igaza van: a Brexit jelentős gazdasági veszélyeket jelent Nagy-Britanniára (és talán az egész világgazdaságra), ugyanakkor jogos kételyek merülnek fel a demokratikus intézményrendszerek és az önrendelkezés jelenlegi formáival az EU-ban.

Rodrik korábban ezt a világgazdaság politikai trilemmájaként írta le: a lényege az, hogy

a mély globalizáció, a nemzetállamok függetlensége és a demokratikus döntéshozatal nem fér meg egymás mellett,

a háromból csak kettő működhet egyszerre, szükségszerűen a harmadik rovására.

Az EU történetét pedig végigkísérte a trilemmával való küzdelem: egységes belső piacot hoztak létre, számos tagországnak közös pénzneme lett, de a közös adópolitikát és költségvetést már nem sikerült mellé társítani. A kontrollként kitalált maastrichti kritériumok alól pedig következmények nélkül bújhattak ki a tagállamok, elsőként éppen a németek meg a franciák. És ezek az anomáliák azóta sem szűntek meg, Juncker körül épp azért fogy a levegő, mert megint engedné, hogy a franciák kilógjanak a háromszázalékos hiánycél alól.

Pedig a kétezres évek elején Rodrik még úgy tekintett az EU-ra, mint a világgazdaság egyetlen szereplőjére, ami képes lehet összehangolni a hiperglobalizációt a demokráciával. Az azonban, ahogy Angela Merkel és Németország kezelte a görög válságot, szerinte eltemette egy demokratikus Európa lehetőségét.

Rodrik maga személy szerint abban bízik, hogy a britek benn maradnak. De elsősorban azért, mert nélkülük az EU még kevésbé demokratikusabbá válhatna. Az viszont nagyon keserűvé teszi, hogy olyan tájékozott és ésszerűen gondolkodó elemzők, mint Evans-Pritchard is úgy látják, hogy a kilépés maradt egyetlen lehetőség a demokrácia helyreállítására.

Igazuk van, de...

A Nagy-Britannia és az EU jövőjéről szóló vitában nagyon gyakori álláspont lett mára, amikor valaki megjegyzi, sok tekintetben igazuk van a távozni akaróknak, de reméli, hogy maradnak.

Ezt képviseli a világ egyik legismertebb közgazdásza, Paul Krugman is, aki tizenegy tömör pontban szedte össze, mit gondol a Brexitről. Krugman is említi persze a gazdasági nehézségeket, igaz ő teljes összeomlásra nem, csak kétszázalékos GDP-csökkenésre számít.

Viszont említ még egy fontos kérdést: hogy mi lesz vajon az EU pénzügyi központjának, a City-nek a sorsa. Ezt egyelőre felmérni sem lehet. Párizs, Frankfurt, Dublin, sőt még New York is sorban áll a pozícióért, de mindegyik várossal akadnak gondok, és egy átállás évekig tarthatna, ami nagyon komoly versenyhátrányt okozna Európának.

Bár a gazdasági kockázatok világosak, Krugman is ambivalens a szavazással kapcsolatban: az EU ugyanis szerinte érezhetően diszfunkcionális és ellene hat bármiféle fejlődésnek.

Ezt mutatja az euró története, ami már eleve egy hibás elképzelésből született, de ezt mutatja azóta azóta a migrációs válság is. Nem csak az EU-n kívülről érkező bevándorlók jelentette krízis, de az EU-n belül áramló bevándorlók okozta politikai problémák is.

"És mégis, és mégis: az európai projekt borzasztó sok jó dolognak volt forrása a világban és még mindig nagyon fontos. Az EU története során nem csak a növekvő kereskedelem, de a növekvő demokratizálódás fontos ereje volt. Akkor, amikor mindez visszaszorul, amikor a növekvő autoritarianizmussal kell megküzdeni, előbb Magyarországon, majd most Lengyelországban, az EU és intézményei fontos fékezőerők maradtak. Ha a Brexit komolyan károsítani tudja az európai projektek, az számos ocsmány dolog előtt nyithatja ki az ajtót."

- írja Krugman, aki épp ezért keserűen, de a maradásra szavazna, ha brit és nem amerikai állampolgár lenne.

Nekünk sem mindegy

Ez utóbbi idézet az, amihez talán a legkönnyebb nekünk is kapcsolódni. Azt lehet mondani, hogy nem sok közünk van Nagy-Britannia jövőjéhez és a Brexit a britek belügye, az viszont biztos, hogy Magyarország egy erős Európai Unióban érdekelt. Gazdaságilag, geopolitikailag, történelmileg, minden szempontból.

És semmilyen érv nem szól amellett, hogy az EU erősebb lenne a britek nélkül.

Úgyhogy számunkra nem marad nagyon más, mint hogy reméljük, Nagy-Britannia marad az unióban.

Az is biztos, hogy ha ez a így is alakulna, attól még az EU problémái, döcögései, demokráciadeficitje és diszfunkcionális működése megmaradna. Az egyre erősödő euroszkeptikus pártok és a Donald Trump/Boris Johnson-féle politikai szélhámosok pedig újra és újra ott lesznek, hogy ezt kihasználják. Az Európai Unió intézményei és működése tényleg reformokra szorulnak. De ezeket minden szempontból sokkal jobb lenne a britekkel közösen véghezvinni.

Brexit-ügyben ajánljuk még két, Magyarországot is jól ismerő brit újságíróval készített interjúnkat. A távozás mellett Adam LeBor, a maradás mellett Dan Nolan érvelt, érdemes a kettőt egybeolvasni.