A Terrain szálloda a dél-szudáni főváros, Dzsúba közkedvelt szórakozóhelye, főleg a külföldiek és a helyi elit körében: van medencéje, squashpályája, nagy képernyős tévéje, wifije és pizzája, ami kevés helyről mondható el a 370 ezres, időről időre fegyverropogástól hangos városban.

„Biztonságos, tiszta, tágas és barátságos” – írja a Terrainről az egyetlen, német nyelvű értékelés a Tripadvisoron. „Nagyszerű hely, ha szereted a különféle embereket – szól a szálloda Facebook-oldalán egy másik, a helyet négycsillagosra tartó értékelés. – Esténként vidám és élénk a hangulat.”

Július 11-én délután fél 4-kor a Terrain se biztonságos nem volt, se barátságos: 80-100 állig felfegyverzett dél-szudáni katona szó szerint megostromolta a szállodát, ahol főleg külföldi segélyszervezetek képviselői, köztük nyugati és amerikai állampolgárok múlatták az időt.

A támadók négy órán keresztül olyan szörnyűségeket vittek véghez, hogy Pier Paolo Pasolini, a Salo rendezője is csak nézett volna, mint a moziban: sokakat súlyosan bántalmaztak, szíjakkal és puskatussal vertek, legalább három nőt csoportosan megerőszakoltak, egy helyi újságírót pedig a többiek szeme láttára kivégeztek. A dzsúbai amerikai negykövetség és a szálloda közvetlen közelében állomásozó ENSZ-békefenntartók a Terrainben rekedt áldozatoktól folyamatosan értesültek ugyan a borzalmakról, de a kisujjukat sem mozdították. Az amerikai kormány és az ENSZ ráadásul több mint egy hónapon át mélyen hallgatott a Terrainben történtekről, és csak az Associated Press hétfőn megjelent cikke után ismerték el, hogy tudtak a támadásról, és hogy nem tettek semmit az áldozatok megmentéséért.

Három éve háború

Dél-Szudán a világ legfiatalabb országa, 2011-ben népszavazás útján nyerte el függetlenségét az anyaországtól, a tőle kisebb meglepetésre északra található Szudántól. Az ünnepi hangulat nem tartott sokáig: 2013-ban kitört a polgárháború, miután az USA által erőteljesen támogatott elnök, Salva Kiir azzal vádolta meg akkori alelnökét, Riek Machart, hogy puccsra készül ellene, és elkergette hivatalából.

Machar, aki egyébként az angliai Bradfordi Egyetemen szerzett PhD-t filozófiából, bosszút esküdött, és válaszul az elnöki Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalomra, az SPLM-re, aminek korábban ő maga is tagja volt, megalapította saját ellenzéki mozgalmát, az SPLM-IO-t (Sudan People’s Liberation Movement-in-Opposition). A két fél között azóta is zajlik az alkalmi kibékülésekkel és fegyverszünetekkel tarkított, áldatlan háborúskodás. Az öldöklésnek becslések szerint az elmúlt három évben közel 300 000 áldozata volt, beleértve a 2014-es bentui vérengzést, ahol kétszáz embert öltek halomra etnikai hovatartozásuk alapján, és a város utcáit még egy héttel később is hullák borították.

Nem mellékes, hogy az összetűzéseknek etnikai alapja is van: az elnök, Kiir dinka származású, Machar viszont nuer, azon belül is dok; a két, egymással közeli rokonságban álló Nílus-völgyi törzs hosszú ideje harcol egymással a legelőterületekért és az itatóhelyekért.

Ami a globális politikai helyzetet illeti, az USA elemi érdeke a stabil, kiszámítható Dél-Szudán, és egy ideig úgy látszott, az Obama-kormányzat ehhez megfelelő szövetségesre talált Kiirben, mint ahogy a térségben nagy erőkkel nyomuló Kína is sok energiát fektetett a politikai és gazdasági helyzet konszolidációjába – nem utolsósorban azzal, hogy békefenntartókat küldött az országba.

A Terrain ellen intézett támadás során azonban Kiir katonái direkt a külföldi civileket, és főleg az amerikaiakat pécézték ki maguknak, ami arra utal, hogy Kiir az USA szövetségeséből mostanra az USA esküdt ellenségévé vált.

Négy óra horror

A Terrainbe július 11-én behatoló katonák közül a névtelenséget kérő szemtanúk beszámolói szerint egy kék rendőregyenruhát viselt, a többiek pedig katonai álcaruhát, amelyek közül többnek a karján ott virított az elnök személyes testőrségének jelvénye, a tigris. Az AK–47-esekkel felszerelt fegyveresek lövésekkel és gumiszerelő vasakkal törtek be a bejáraton, legyűrték a szálloda biztonsági személyzetét, akiknél mindössze shotgunok voltak, aztán szobáról szobára járva összeszedtek minden értéket, amit találtak, a laptopoktól a mobiltelefonokon át a kocsikulcsokig. Egy amerikai áldozatot puskatussal és övekkel vertek, aztán elengedték azzal, hogy vigye a támadás hírét az USA nagykövetségére, és mondja el, hogyan bántak vele.

A katonák ezután ostrom alá vették a szálloda egyik kétszintes épületét, amit az ott lévők, többségükben küldöldiek, biztonságosnak hittek, mivel erős vasajtó védte. Az épületben vagy húszan próbáltak elrejtőzni, közülük tízen egyetlen fürdőszobába zsúfolódtak. Az épület ostroma több mint egy órán keresztül zajlott: a szemtanúk szerint feltehetően valamilyen szer hatása alatt álló fegyvereseknek végül sikerült behatolniuk az épületbe, és elkezdődött a kegyetlenkedés.

A katonák többektől is megkérdezték, hogy amerikai-e, és ha kiderült, hogy igen, azonnal ütöttek a puskatussal. Egy külföldi segélyszervezet munkatársát tizenötször, egy másikukat ötször, egy harmadikat többször megerőszakolták; másokat súlyosan bántalmaztak, és kamu kivégzést rendeztek, amit az áldozatoknak végig kellett nézniük. 

Egy újságíró nem élte túl a támadást. A dél-szudáni John Gatluak, aki az USAID által finanszírozott Internewsnak dolgozott, a szállodában keresett menedéket, miután néhány nappal korábban rövid időre letartóztatták. Balszerencséjére a katonák a homlokán lévő törzsi tetoválásból egyből rájöttek, hogy ugyanúgy naur származású, mint az ellenzék vezére, Machar. Gatlkuakot kirángatták a többiek elé, egy fegyveres elkiáltotta magát, hogy “naur”, egy másik pedig kétszer fejbe lőtte. A haldokló újságíró testébe ezután még négy lövést eresztettek.

Az áldozatok a délután fél 4-kor kezdődő támadás után szinte azonnal, és utána is folyamatosan értesítettek minden szervezetet, akitől segítséget remélhettek, beleértve az USA dzsúbai nagykövetségét, a közelben állomásozó ENSZ-békefenntartókat, különböző ENSZ-alakulatokat és egyéb osztályokat. Az ENSZ helyi műveleti központjába 3 óra 37 perckor futott be tőlük az első értesítés, amit további segélykérő üzenetek követtek – mindhiába. A Terrainban fogságba esetteknek nem segített sem az amerikai követség, sem a Dzsúbában állomásozó etióp, nepáli és kínai ENSZ-alakulatok. Végül a dél-szudáni biztonságiak menekítették ki az áldozatokat, négy órával a támadás kezdete után.

Az eseményekről mélyen hallgató USA ás az ENSZ csak a hétfői AP-riport megjelenése után adtak ki sajnálkozó, de semmitmondó közleményeket: az amerikai nagykövetség arra hivatkozott, hogy nincs kapacitása és elég fegyverese ahhoz, hogy fellépjen az ilyen nagyszabású támadások ellen, az ENSZ-főtitkár Ban Kimun hivatala pedig kedden közölte, hogy foglalkozik azokkal a vádakkal, miszerint a szervezet helyi missziója „nem reagált megfelelően” a súlyos nem erőszakkal járó támadásra.

Mindenki hibás

Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a Terrain szállodában történtek minden érintettre rossz fényt vetnek, kivéve persze az ártatlan áldozatokat.

Rossz fényt vetnek a dél-szudáni elnökre, akit az USA segített hatalomra jutni (az amerikai kormányzat jövőre 160 millió dollárnyi segélyt készül az országba juttatni), és akiről most úgy tűnik, hogy emberei direkt amerikai állampolgárokat fenyegetnek és bántalmaznak. Rossz fényt vetnek az ENSZ Dzsúbában állomásozó békefenntartó csapataira, amelyek a jelek szerint nemcsak a békét képtelenek fenntartani az országban, de még egy 80-100 fős csoport támadására sem tudnak reagálni, és rossz fényt vetnek általában az ENSZ-re, ami valószínűleg örökre eltusolta volna az ügyet, ha az áldozatok nem állnak elő a sztorival. Rossz fényt vetnek az USA dzsúbai követségere, ami meg sem próbált segíteni a bajbajutottakon (igaz, nincs is erre felkészítve) és az USA-ra úgy általában, ami lassan kénytelen belátni, hogy rossz lóra tett az elnökkel.

„Az USA és az ENSZ kockáztatott, és közeli kapcsolatokat épített ki Salva Kiirrel, most pedig kiderült, hogy Salva Kiir megbízhatatlan partner, aki gyűlöli az ENSZ-t, és egyre jobban gyűlöli az USA-t” – mondta a Foreign Policynek egy EU-s külügyi szakértő.

És persze rossz fényt vetnek a történtek személy szerint Barack Obamára, a leköszönő elnökre, illetve Hillary Clintonra is, aki a helyére pályázik – nem utolsósorban azért, mert a dzsúbai támadás kínosan emlékeztet a 2012-es bengázi terrorakcióra, ami miatt azóta is élesen támadják a demokrata kormányzatot. Akkor a CIA gyakorlatilag tétlenül nézte végig az USA helyi konzulátusa elleni támadást, amelyben életét vesztette az ország líbiai nagykövete – mindezt Obama elnöksége és Clinton külügyminisztersége alatt.