Biztosan eltart még néhány napig a közepesen bágyadt, tét és értelem nélküli nyilatkozatháború, hogy akkor most ki nyert, és mekkorát. Hogy hiába volt az irdatlan, minden rekordot megdöntő kampány, a sok elszórt milliárd, mégsem lett érvényes, és mekkora kudarc. Másrészről meg 3,2 millió „nem”, több, mint ahányan az EU-belépésre szavaztak – óriási siker. Sokkal több, mint a kétharmados győzelmet megszavazó Fidesz-tábor 2014-ben – WIN! De az a 3,2 millió mégsem több, mint a Jobbik és a Fidesz törzstábora, tehát nem sikerült a brutáldrága mozgosítás – mégis kudarc. És így tovább. Körbe lehet még matekozni néhányszor.

Hogy a kampány tízmilliárd volt? Tizenötmilliárd? Húsz? Nem mindegy? Mit számolunk bele? Azt, hogy másfél éve ezen pörög az egész államigazgatás, az összes polgármester, a teljes politikai elit? Na, úgy mennyire jönne ki a költség? Száz? Kétszáz?

Ha összeadok és összevetek mindent mindennel (almát a körtével és vica versa), akkor nekem más nem tud kijönni, minthogy Orbán Viktor a legnagyobb győztes. Még akkor is, ha a vége nem sikerült tökéletesen. Még nagyobb győztes lett volna, ha érvényes a szavazás, de ez az eredmény sem akadályozza semmiben, és fontos csatákat mind megnyerte közben.

A legnagyobbat már a népszavazás előtt megnyerte nyilván: a másfél éve tartó migrózással kirántotta a Fideszt a 2014 őszi-téli zuhanásból. Ilyen manővert még nem láttunk a magyar politikában, ilyen meredek zuhanásból még nem jött ki párt/kormány. Kell ennél nagyobb győzelem?

De ha a népszavazást magát tekintjük, mint választási hadgyakorlatot, akkor sem jön ki más: Orbán győz, győz és győz.

És elsősorban választási hadgyakorlatként kell ezt értékelni, ahogy annak idején Gyurcsány Ferenc 23 millió romános, 2004-es állampolgársági referendumát is úgy kellett. Ott bizonyította be, hogy le tudja győzni a Fideszt. A két népszavazás hasonlóságáról keveset okoskodtunk, pedig akkor is a jobbszélről érkezett az ötlet, abban ismerte föl a miniszterelnök a stratégiai lehetőséget, és akkor is a xenofób érzelmekre épített. Ha úgy vesszük: Gyurcsány mutatta meg Orbánnak a magyar xenofóbiát, mint csodafegyvert. Még balról is működött. Még magyarokkal szemben is. Akkor hogy ne működne jobbról, mindenféle idegen, ráadásul színesbőrű népekkel szemben!

(Azt azért jegyezzük meg, hogy Gyurcsány 2004-es kampánya félhangos, félszívű kocsmai dünnyögés volt Orbán brutális pénzből, minden csatornán tolt migrózásához képest.)

A hadgyakorlat Orbán szempontjából fantasztikusan sikerült. Minden alegység jól mozgott, minden a helyén volt. (Jó, Rogán kicsit helikopterezett, de azt leszámítva.) Lehet finomítani itt-ott, csiszolgatni, gyorsulni, erősödni, átcsoportosítani, de ennél több nem kell. Ez már így is közel van a tökéletesehez. Túl közel.

Az összkép a lehető legmegnyugtatóbb Orbán számára. A NER olyan stabilan áll, mint Kádár 73-ban.

Ellenzék gyakorlatilag nincs, ami van, az meg direkt azért, hogy megfelelő pillanatban megfelelően hülye legyen. A választási szabályok bármikor, bárhogyan alakíthatók. Az itt-ott elégedtelenkedő társadalmi csoportok, öntudatoskodók, hangoskodók is inkább hasznosak, mint fölmutatható ellenség és demokráciabizonyíték. Szükség esetén jól szétválaszthatók, szalámizhatók, akár korrumpálhatók vagy megfélemlíthetők.

A hadgyakorlathoz persze kell álellenség is: minél több, minél hatalmasabbnak látszó, de valójában tök veszélytelen.

Ez Orbán legegyszerűbb, de sokadszor is működő trükkje: kiválaszt valami könnyen legyőzhető, és már eleve népszerűtlen ellenfelet; előbb akkorára fújja amekkorára bírja: félelmetesnek, roppant erejűnek állítja be, aztán hatalmas hadjáratot hirdet, nem kímél pénzt, munkát, áldozatot, és végül fényes győzelmet arat.

A közel-keletről menekülőknél tökéletesebb ellenséget nem adhatott volna az istenes magyar politikusok Istene. Korábban mindig valami arctalan, megfoghatatlan, alig megmutatható ellenséget kellett fölépítenie bonyolult melóval: a multikat, a bankokat, Brüsszelt. Most pedig itt voltak a jól látható, ellenszenves, füstös képű, lerongyolódott, agresszív emberek, és a nyugat-európai merényletek pedig a veszélyérzetet is odáig pörgették, amit más ügyekben megközelíteni sem lehetett.

A hadgyakorlat talán legfontosabb célja az új kommunikációs struktúra tesztelése volt. Ne feledjük: 2014 őszén-telén, a legnagyobb baj idején a Fideszről hónapok alatt levált a teljes médiahátországa. (Bár a nyílt összecsapásig – gecigate – csak 2015. februárra jutottak el.)

Azóta teljesen újjáépült a rendszer, és fegyelmezettebb, kötelességtudóbb, engedelmesebb, mint valaha.

A hírtévének álcázott progandaadót a belvárosi értelmiségiek csak Phenjan1-nek becézik, röhögnek, szörnyülködnek rajta, aztán már a röszkei határzár idején kiderült, mekkora hatása tud lenni, minden bénasága ellenére. Vannak emberek, nem is kevesen, akik simán elhiszik az M1-nek, hogyha nem szavaznak nemmel, akkor Brüsszel a házukba költöztet egy targoncányi szakállas, burkinis, robbanómellényes pszichopatát, akik minden reggel pontban hétkor megerőszakolják a lányaikat, elvágják a torkukat, és felrobbantják magukat. A kormány a virtuális világában – ahol a nyugat-európai nagyvárosok élhetetlen, halálos lepratelepek, a menekültek fegyveres hódítók, a humanitárius szervezetek pedig gonosz világösszeesküvők – leginkább a nyugat-magyarországi falvak lakói hisznek. Itt volt a legsikeresebb a propaganda. A keleti falvakban már túl nagy a közöny, a reménytelenség, de emitt még van veszíteni való.

link Forrás

Olyan dózist toltak az emberek fejébe másfél év alatt, amihez hasonló nem csak hogy a magyar demokrácia történetében nem volt, de valószínűleg világrekord egy demokratikusnak nevezhető államban. (Az is igaz, hogy ritkán szoktunk demokratikusnak nevezni olyan államot, ahol a kormány futballhuligánmódra viselkedik, és főtevékenységként társadalmi/nemzeti csoportok ellen hergel.) Tényleg nehéz ebből ép elmével kijönni. Tartok tőle, nem is sikerült.

Emlékeznek még a futball-Eb hírperceire? Két félidő között egy kis migrózás, hosszabbítás előtt egy kis migrózás, két meccs között egy kis migrózás, az összefoglaló alatt egy kis migrózás… Mint a Mechanikus Narancsban a Ludovico-kezelés.

A Ludovico-kezelés. Jelenet Stanley Kubrick Mechanikus Narancs-filmjéből.

Most vizsgáztak élesben a kormánymédia frissen megszerzett, gründolt, közpénzekből hízlalt/megvett orgánumai, elsősorban a TV2, az Origo és a Ripost. A hatásukat még nehéz lemérni (biztosan jóval nagyobb, mint a teljesen észrevehetetlen Magyar Időké), de láthatóan igyekeztek. Mindenki tette a dolgát fegyelmezetten, még azok is – és ilyenek tucatjával dolgoznak ezekben a cégekben – akik pontosan átlátták, milyen cirkuszban vesznek részt, és egyébként nem értenek vele egyet. De élni kell valamiből.

Orbánék más módon is megtornáztatták médiájukat és közönségüket. Olyan elképesztő tempóban hajlítgatták a valóságot, az érveiket, váltogatták álláspontjaikat, mintha abból is valami gyakorlatfélét tartottak volna, hogy az újabb és újabb kanyarokat, valóság-kicsavarásokat, ferdítéseket, olykor óráról órára változó véleményeket meddig képes közvetíteni a propagandagépezet és befogadni a tábor. Ez a gyakorlat is sikerült. A kétmilliós Fidesz-keménymag simán bevette a hajtűkanyarokat.

A minden elképzelést fölülmúlóan sikeres migránskampány olyan kényelmes pozícióba juttatta Orbánt, olyan stabillá tette rendszerét, amihez hasonlót még sosem érezhetett.

Ma egyszerűen remény sem látszik rá, hogy ez a hatalmi struktúra megbillenhet. Kell ennél nagyobb siker?

A Fidesz velejéig posztmodern, antirealista, antiracionalista politikai kommunikációja csúcsközelbe pörgött, és mára teljesen kiölte a magyar közéletből a komolyan vehető vitát, az állításokat, érveket. A hazugságoknak, ferdítéseknek, kamuzásoknak, otromba ökörségeknek, szándékosan kárt okozó, ártatlanokat megbélyegző tirádáknak ilyen megsemmisítő erejű cunamija után nem maradt a politikai kommunikációs térben semmi.

A destrukció tökéletes: tulajdonképpen befejeződött a rendszerváltás utáni demokrácia intézményeinek fölszámolása. A felelősségnek, morálnak, komolyan vehetőségnek az árnyéka is eltűnt. Megszűnt maga a valóság is, csak interpretáció van, irányított (központilag irányított) gondolat. Egyetlen energia működik ebben az univerzumban, ebből keletkezik minden anyag: az akarat. A politikai akarat. Egy valakinek a politikai akarata.

Ezen kívül semmi, csak üresség.

Esélye sem maradt, hogy valaha is kilábaljunk innen. Sőt. Megyünk egyre bele. Jönnek még cifra dolgok Ez nem a vége. A rendszer nap mint nap bizonyítja Tölgyessy Péter alaptételét, miszerint lényegénél fogva képtelen a konszolidációra. Folyton offenzívában kell lennie, csak úgy marad életben. Tehát jönnie kell a következő ütközetnek. A migránsügy sokadszor és mindennél durvábban mutatta meg, meddig képesek elmenni. Kifejlesztették és ki is próbálták azt a kommunikációs fegyverrendszert, amit most már bármikor, bárki ellen bevethetnek, és be is fognak vetni.

De bármekkora győzelmeket aratnak, bármennyire súlyos sikerpropagandát nyomnak az arcokba, a rendszer csakis egy ember (és persze szűk köre) szempontjából működik jól. Szinte mindenki rosszul érzi benne magát. (Na jó, talán Rogán Antal nem.) Még Kövér László is. Áder János is.

(A fölső, nagy kép Botos Tamás felvétele.)