Tegnap este nyolcig kellett volna leadni. Na jó, fél kilencig. (Néha elhúztam kilencig is, szegény szerkesztő – az utóbbi években szinte mindig Nagy N. Péter – addigra már eléggé megszívatva érezte magát.)

Huszonegy éve, minden kedd délután, este – önhibából talán kettő maradt ki, meg volt néhány szerdai ünnepnap is, amikor a lap nem jelent meg, nem számolom – ez volt a program: szerdát írni.

1995 tavaszán, valamikor májusban, ha jól emlékszem, Friss Robi előrántott egy Tettamanti-grafikát a szerkesztői fiókból, és ellenállhatatlan szerkesztői dinamizmussal nyomta az orrom alá: „Ez vagy te!” Hát kurvára nem az voltam, de ismerem a deszk alaptörvényét: soha ne vitatkozz egy mozgásba lendült szerkesztővel!

Nem az voltam, de az lettem.

(Tettamanti nekem adta az eredeti rajzot később, talán tíz év múlva. Rá is írta körbe, apró, halvány ceruzabetűkkel, hogy lehetőleg ne hajtogassak belőle papírhajót a gyereknek, mert arra nem jó a papír, bár vízjeles. Nem hajtogattam, különben sem tudtam hajtogatni, soha semmit. Itt van az asztalomon azóta, engem néz.)

Idősebb kollégák azt mondták annak idején, becsüljem meg magam, nagy dolog ez a saját rovat, mert ilyen utoljára az Árkusnak volt, a Parabolásnak, hogy heti glossza.

Szerda lett a fix napja, mert szerdán, a hét közepén volt a legalacsonyabb a példányszám. Akkoriban talán olyan négyszázezer. Lehet, hogy lement háromötvenre is. A nevet még Eötvös Pál találta ki. Nem szerettem, erősebbet akartam, de: soha ne vitatkozz egy mozgásba lendült elnök-főszerkesztővel.

Így éldegéltünk, jól-rosszul, teltek-múltak az évek.

Linelni már nem tudom, letörölték ezt is ezek a nem tudom, kicsodák. A valakiknek a valakijei. A gazdasági szempontúak. Sokat spóroltatok, basszátok meg.

Tehát huszonegy éves rovat volt ez idén tavasszal. Langaléta, nyegle egyetemista. Igazából be akartam fejezni már a 15. aztán a 20. évfordulón, de aztán lusta voltam. Úgy voltam vele, hogy mégis jobb, ha van az életemben ez a kemény határidő, amit nem lehet tologatni, nem lehet átütemezni, hátrébb sorolni. A print kegyetlen. (Ilyen tekintetben metál.)

Csak húzom most az időt.

Nem jön a számra, aminek kéne.

Illetve a számra még csak jönne, oda nagyon is, a sok kurvaanyád, de így papírra vagy micsodára, monitorra nem.

Amiről írni kéne, arról nem tudok. Nem nagyon. Nyelem a mondatokat lefele. Nem erről a nyavalyás rovatról van szó. Kit érdekel bármilyen rovat?

Megöltek egy szerkesztőséget.

Lehet itt variálni, hogy végül mégiscsak gazdasági racionalitás, így vagy úgy (ha volna ilyen racionalitás, akkor mégis mi az úristen zajlott itt az elmúlt hónapokban? vagy egyáltalán: mi zajlik a magyar sajtóban?; racionalitás az anyád picsája, már bocsánat, a faszomba) – ez, ha jobban megnézzük:

aktív eutanázia a beteg határozott tiltakozása mellett. Gyilkosságnak is szokták mondani.

(És akkor nyelem tovább a mondatokat, bár számomra ezek a legfontosabbak, nyilván, a személyesek, de ebből az olvasó semmit sem értene: hogy 1990-ben beállítani a Blaha Lujza téri sajtóház ötödik emeletére, Kereszty András amerikás hózentrógere, Freész Károly kitartó matatása a flekkekkel, Laci bácsi és a tálcák fölött görnyedő nyomdászok az A üzemben, Tamás Ervin őrjöngése… mindegy, tele lehetne emlékezni kolumnákat. Nézze meg, ennyi a túlszedés? Hova nyomtassam ki, a seggemre? Úszik a lap vidékre.)

Körülbelül hat éve megkérdezték tőlem, hogy meg lehet-e menteni a Népszabadságot? Pár másodpercig gondolkoztam csak, és azt mondtam – akkor már tizenöt éves online-os gőggel –, hogy nem. Most szégyellem, persze, még akkor is, ha akkor, abban a szövegkörnyezetben annyit jelentett: én nem tudom, hogyan lehet.

Volt egy fölkérésféle, és nem tudtam igent mondani. Nem néztem ki a tulajdonosból semmi jót. Pedig már akkor sem volt szívderítő a választék a piacon. Akkor rúgta ki alólam az Indexet egy másik nagyon korrekt, a gazdasági racionalitásra minden idegszálával figyelő tulajdonos, de még sehol nem voltunk a TV2, az Origo, a vidéki lapok megszállásától. Illetve, reflexből írtam azt, hogy másik. Pedig simán lehet, hogy ugyanaz a tulajdonos volt, mint amelyik a Népszabadságot kinyírta. Strómanolnak és a strómanoltatnak ezek a gennyládák mindenfele.

Mindegy, ha az események irányát követjük, elég világos a cél: ellenőrzés alatt tartani minden fontos csatornát, ami ebben a közéletinek vagy politikainak vagy minek nevezhető médiatérben létezik. Lassan minden tulajdonos zsebben van, pórázon vagy csövön; haver, fogható vagy direkt stróman. Aztán majd lassan azok lesznek szerkesztők is, aztán az újságírók, végül az olvasók is, és eljön végre a tökéletes világ, a NERvána, hogy egy glosszarovatba illő szóviccel vicceljük el az elviccelhetetlent.

A továbbiakban már csak káromkodni tudnék, abból meg kapnak úgyis eleget.