Orbán kicsinálta az ellenzéki sajtót. Mikor indít végre valaki egy rendes keresztény, konzervatív, jobboldali napilapot?

Amikor Orbán Viktor miniszterelnök nemrég egy lengyelországi konferencián azt mondta, hogy a magyar médiában a hazai tőkének a nemzetközi fölé kell nőnie, és hogy ezzel „megvagyunk”, gyakorlatilag elismerte, hogy, demokrácia ide, szabad piac oda, a magyar állam aktív alakítója a hazai médiában zajló folyamatoknak. Konkrétan azoknak a folyamatoknak, amelyek során néhány év leforgása alatt a kormánnyal szemben kritikus hangot megütni merészelő magyar sajtóorgánumok jelentős részét vagy becsicskították, vagy kicsinálták.

A Napi Gazdaságot átalakították kormánypárti Magyar Időkké. Az Origót átalakították kormánypárti Origóvá. A TV2-t átalakították kormánypárti TV2-vé. Az RTL-t befenyítették, a Metropolt meg a Népszabadságot egyszerűen bezárták. A Népszavát eladták, az Index jövője pedig mint a kutya vacsorája.

Mindemellett a közpénzből működtetett, eufemisztikusan közszolgálatinak nevezett média teljes egészében kormányzati irányítás alatt áll, vagy kormányzati érdekeknek hódol, az évi 85 milliárdból működő fő propagandaeszköztől, az MTVA-tól (M1, M2, M3, M4, M5) az MTI-n át a pártkatonák és -tanácsadók által működtetett, állami hirdetésekből, vagyis szintén közpénzből eltartott szatellitszájtokig és újságokig (Faktor, Ripost, Lokál, 888 és társaik) – nem beszélve az olyan alternatív tömegtájékoztatási eszközökről, mint az óriásplakát, a nemzeti konzultáció vagy a népszavazás, ami szintén költséges ugyan, de a köztévével ellentétben legalább sokakhoz eljut.

Ezzel akkor tényleg megvolnánk.

Elkeserítő, ami a magyar sajtóval történik, de a lehetőségeikhez képest még Fidesz-független, a kormánnyal szemben kritikus kiadványok igába hajtása vagy bezáratása túlmutat az újságos standokon üresen árválkodó polcokon vagy az ellehetetlenített, állásukat vesztő újságírók kínján. Ezeknek a lapoknak a kinyírásával a magyar kormány a demokratikus intézményrendszer egyik alappillérét nyírja ki elképesztő lendülettel – azét a rendszerét, ahol jó esetben elválik egymástól a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás, és ahol a sajtó bizonyos értelmezésben nem más, mint az informálisan negyedik hatalmi ágnak nevezett intézmény, amely a többi hatalmi ág működését ellenőrzi, és tájékoztatja a közvéleményt arról, hogy mire jutott. Ami különösen abban az esetben létfontosságú, ha a három formális hatalmi ág egymástól való elválasztása gyakorlatilag megszűnik – mert mondjuk a minisztériumból letelefonálnak az ügyészségre, hogy mit is kéne kinyomozni, esetleg kormánypárti politikus feleségét nevezik ki a bírói hivatal élére, vagy egyenesen a miniszterelnök utasítja valamelyik házi erőszakszervezetét a haladéktalan lecsapásra.

A hatalom törvényszerűen rühell minden hatalmat, ami nem az övé. Nem véletlen, hogy a magyar kormány képviselői a NER-hez nem feltétlenül lojális médiát és munkatársait rendre ellenzékinek, liberálisnak, balliberálisnak vagy éppen kommunistának titulálják – ezek azok a mostanra jól bejáratott szitokszavak, amelyek a kormányszótárban a rendszer ellenségeit hivatottak azonosítani.

Pedig ebből a szempontból a normálisan működő, érdeklődő, kérdezni merészelő, vagy legalább kérdezni merészelni próbáló, a hatalommal szemben kritikus sajtó csak a sunyiságait hivatalból leplezni kívánó állam felől nézve ellenzéki, és attól még, hogy kritikus, egyáltalán nem biztos, hogy rendszerszinten vagy utasításra liberális, baloldali vagy kommunista lenne. A független (értsd: nem kormánypárti, nem államilag pénzelt) sajtó nem tesz mást, csak a dolgát végzi, a maga korlátolt eszközeivel persze, mert a sajtónak egy demokráciában sincsenek különleges jogosítványai, ellentétben a parlamenti képviselőkkel, az ügyészséggel vagy a bírósággal.

Márpedig a hivatalos állami logika szerint ma Magyarországon könnyen ellenzékinek minősülne egy becsületes, konzervatív, keresztény ideológiát valló, klasszikus republikánus vagy modern jobboldali sajtóorgánum, ami szakmai alázatból azért időnként csak rákérdezne, hogy hová-hová azzal a helikopterrel, miniszter úr, vagy hogy honnan lett a yacht, polgármester úr, vagy hogy miért nőtt ekkorára az a stadion, miniszterelnök úr.

Ilyen, magát egyszerre konzervatívnak tartó, egyúttal kérdezni merészelő sajtóorgánum ma csak nyomokban létezik Magyarországon. Egyrészt azért, mert a kormánypárti sajtónak nem az a legfőbb ismérve, hogy következetesen konzervatív, keresztény, republikánus vagy jobboldali, hanem az, hogy következetesen kormánypárti, így aztán a hatalomhoz való viszonyát a szervilizmus és az opportunizmus jellemzi, és ez sajnos sokszor az újságírói produktumon is tetten érhető. Mésrészt pedig azért, mert okkal feltételezhető, hogy a mostani rendszer egy lopásokat firtató jobboldali lapot ugyanúgy einstandolna vagy bezáratna, mint a liberálisnak vagy baloldalinak titulált ősellenségeket.

Mondhatnánk, hogy a kormánypárti újságírás nem is újságírás, hanem propaganda. Mert hogy egy igazi újságíró, az definíciószerűen egy ilyen whistleblower meg egy amolyan watchdog, egy Woodwardba oltott Bernstein, maga a testet öltött Pulitzer. De az az igazság, hogy vannak olyan rendszerek, vannak olyan médiastruktúrák, amelyekben igenis ezt nevezik újságírásnak.

Létezik egy médiaelméleti könyv, az a címe, hogy Four Theories of the Press, 1956-ban adták ki először, pont abban az évben, amikor a Szabad Népből Népszabadság lett, bár nem pont ugyanabban a szellemben. A Fred Siebert és társai által felvázolt négy sajtóelméletet sok szempontból meghaladta ugyan az idő (manapság elsősorban azt hányják a szerzők szemére, hogy normatív modelleket vázolnak fel, illetve a média és az állam viszonyát helyezik a középpontba a média és a közönség viszonya helyett), ennek ellenére évről évre kiadják, és tanítják a médiatanszékeken - talán azért, mert kitűnően szemlélteti, milyen szörnyűségek történhetnek a sajtóval a kommunista és a tekintélyelvű rendszerekben. Íme 1956-ból az autoritárius médiamodell leírása, ami főleg abban különbözik a kommunista modelltől, hogy a sajtó nem kizárólag állami tulajdonban lehet, hanem akár magántulajdonban is (lásd még: nemzeti tőkés):

„Az állam mint az intézményi struktúra legmagasabb kifejeződése feleslegessé teszi az egyént, és lehetővé teszi számára, hogy stabil és harmonikus életet éljen. A tömegkommunikáció az államot és a hatalmon lévő kormányzatot támogatja a totális társadalom előrehaladása érdekében, és azért, hogy az állam életképes maradjon, és elérje céljait.

Az állam (az államot működtető elit) irányítja a polgárokat, akiket nem tartanak elég kompetensnek és érdeklődőnek ahhoz, hogy kritikus politikai döntéseket hozzanak. Egy ember vagy kiválasztottak egy csoportja tölti be a vezető szerepet. Ahogy a csoport vagy a személy kontrollálja a általában a társadalmat, kontrollálja a tömegmédiát is, mivel az a társadalmi kontroll alapvető instrumentumának számít."

Ismerős?

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.