A londoni kéményseprők heredaganata, radikális masztektómia, rákkeltő csapvíz

Évente több mint 8 millió ember hal meg rákban, és 14 millió embernél mutatják ki a betegséget. Ezzel a rák messze a legpusztítóbb halálok ma a világon, nagyjából olyan sebességgel irtja az emberiséget, ahogyan a II. világháború irtotta. Persze ahhoz, hogy ma a rák legyen a legpusztítóbb betegség a bolygón, kellett az is, hogy a ráknál pusztítóbb betegségek ellen eredményesen harcolt az emberiség, és hogy az átlagéletkor is számottevően megnőtt a XX. században.

Az életkor azért fontos, mert minél öregebb valaki, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy rák jelenik meg a szervezetében.

Egy kicsit már ebből is látszik, hogy a rák nagyon speciális kór, és nem véletlenül tartja évszázadok óta lázban az orvostudományt. Míg a legtöbb betegség valamilyen kórokozóval jelenik meg az emberi testben, a rákot nem hordozza semmi, ahhoz csupán a saját sejtjeink kellenek.

17. századi metszet egy holland nőről, akinek - a kor szokásaitól eltérően - kivágtak egy tumort a nyakából.

A testünkben minden másodpercben sejtek milliói másolják éppen a DNS-üket az osztódáshoz. Ebben a folyamatban lehetnek hibák, gyakran előfordul, hogy az új sejtnek nem sikerül tökéletesen lemásolnia az előd DNS-ét. Ha a másolásba nagyobb hibák csúsznak, az új sejt általában hamar elpusztul.

De létezik egy forgatókönyv, amiben a DNS másolása során pont az a rész romlik el, ami a sejtosztódást szabályozza. Ha egy ilyen, hibás sejt nem hal el, akkor ész nélkül osztódni kezd, és

már kész is a rák.

Ez a betegség tehát nem kívülről kerül a testünkbe. A rák mi magunk vagyunk, a betegség a saját sejtjeinket fordítja ellenünk.

A legtöbben azt hiszik, hogy a rák új betegség, ami az iparosodással és a környezetszennyezéssel csapott le az emberiségre, de ez sem igaz: régészeti leletek szerint a betegség több ezer éve is itt volt, valószínűleg egyidős az emberiséggel. Amióta vannak sejtjeink, azok a sejtek el tudnak romlani.

Már a görög Hippokratész is leírt többféle rákot, még a betegség nevét is tőle származtatják. A rosszindulatú daganatok és az azokat körülfonó erek Hippokratészt a rákra emlékeztették, ezért adta a betegségnek a karkinosz, azaz a rák nevet. A kor leghíresebb orvosa azonban nem tudott mit kezdeni a betegséggel, teljesen gyógyíthatatlannak tartotta. Ezt a nézetet vette át a szintén görög születésű Pergamoni Galénosz is, aki már a Római Birodalom korának legfelkészültebb orvosa volt.

Hippokratész és Galénosz annak ellenére sem tartotta kezelhetőnek a rákot, hogy Hérodotosz, a görög történetíró már előttük lejegyezte a perzsa királynő, Atossza történetét, akinek mellrákját egy görög rabszolga gyógyította meg azzal, hogy levágta a mellét. Egyes legendák szerint a perzsa hadsereg emiatt fordult nyugatra, Görögország felé: Atossza ugyanis kedvezni akart a szenvedéseit enyhítő rabszolgának, aki haza akart térni Görögországba.

Hippokratész és Galénosz nézetei irreálisan sokáig, egészen a 19. századig fennmaradtak, és az orvosok többsége nem megfelelően bánt a rákosokkal: gyógyíthatatlan betegeknek tartották őket. Az 1800-as évek közepére azonban néhány sebész már próbálkozott a daganatok műtéti eltávolításával, igaz, ezzel sok esetben több rosszat tettek, mint jót, hiszen a rossz higiéniai körülmények között, altatás nélkül végzett műtétek nem egyszer a betegek halálhoz vezettek.

Évtizedekkel később, az altatás feltalálásával az orvostudományon belül iszonyatosan megnőtt a sebészek befolyása. Az alvó betegeken sokkal egyszerűbb volt operálni, és olyan betegségek is műthetőekké váltak, amiknél korábban gondolni sem mertek volna ilyen beavatkozásokra. A sebészek igazi sztárokká váltak, az egyetemi doktorok nem egyszer színpadként berendezett katedrákon, nézők előtt operáltak élő embereket.

A rákgyógyításban is a sebészek szava lett a döntő, a legtöbb fejlett országban terjedni kezdett a nézet, miszerint a rosszindulatú daganatokat egyszerűen ki kell vágni. A kor leghíresebb sebésze, a virtuóz zseniként kezelt baltimore-i William Stewart Halsted is ezen az állásponton volt, sőt ő egy új módszert is elterjesztett, az úgynevezett radikális masztektómiát.

A radikális masztektómia lényege az volt, hogy a rákos betegből nemcsak a daganatot kell kivágni, hanem annak környékén is, minél több húst. Halsted leggyakrabban mellrákos nőket kezelt így, és ahogy öregedett, úgy lett a híve annak, hogy egyre több és több húst vágjon ki a pácienseiből. A módszerei miatt Baltimore-ban meg is kapta a Hentes becenevet. Pályafutása utolsó évtizedében már azzal is érvelt, hogy a mellrák eltávolításakor a mellizomból és a váll izmaiból is ki kell vágni. Ez ugyan egy egész életre megnyomorította a betegeket, de Halsted ezt tartotta a gyógyulás kulcsának.

William Stewart Halsted (Forrás:Wikipédia)

A sebész azért vágott ki egyre több és több húst, mert állandóan azzal szembesült, hogy néhány betege a műtét után meggyógyult, néhánynál viszont újra jelentkeztek a daganatok. Halsted szigorú nyilvántartást vezetett a pácienseiről, de nem tudta megfejteni, miért hat néhányaknál a műtét és másoknál miért nem. Úgy gondolta, hogy aki nem épült fel, annál nem vágott elég mélyre.

A gond az volt, hogy ebben az időben (az 1800-as évek legvégén) még nem ismerték pontosan a folyamatot, ahogyan a rosszindulatú daganatok áttéteket képeznek a testben. Halsted páciense közül azok estek vissza, akiknél a műtét idején már voltak áttétek. A sebész természetesen jót akart, de ma már látszik, hogy elszámította magát: akiknél sikerült a műtét, azoknál kisebb vágások is elegendőek lettek volna, akiknél nem sikerült, azokat pedig a legmélyebb vágások sem mentették volna meg.

Ahogy a kutatók egyre jobban megismerték a rákot, egyre finomodtak a sebészi eljárások is, majd a 20. század közepén a szintén amerikai gyerekpatológus, Sidney Farber munkássága nyomán terjedi kezdett a kemoterápia is.

Sidney Farber (Forrás: Wikipédia)

Szintén a 20. században érkezett a rákgyógyászatba a sugárkezelés is. Európai fizikusok már a századfordulón rájöttek arra, hogy ionizáló sugarakkal célzottan is el lehet pusztítani az élő sejteket, de az orvostudomány csak évtizedekkel később figyelt fel a technológiára.

Ebből is látszik, hogy a módszerek, amiket ma az orvosok egyszerre alkalmaznak a rákgyógyászatban, csak néhány évtizede léteznek. Sőt, ezek a módszerek a mai napig fejlesztés alatt állnak, és időről időre pontosítják őket. Erre azért van szükség, mert a rákgyógyászat alapja a rákos sejtek elpusztítása. Ez azonban nagyon nehéz, hiszen a rákos sejtek nagyjából ugyanolyanok, mint az egészségesek, amik körülveszik őket, csak hibásan osztódnak. Ezért olyan gyógymódokat kell találni, ami a rákos sejteket megöli, de az egészségeseket nem.

A fehérvérsejtek kóros szaporodásával járó leukémia gyógyításának kulcsa például az, hogy elpusztítsuk a hibásan osztódó fehérvérsejteket. Viszont ha az egészséges fehérvérsejtek is elpusztulnak, azt a beteg nem bírja sokáig, hiszen az immunrendszere ilyenkor gyakorlatilag megszűnik.

A gyógymódok tökéletesítéséhez olyan véletlenszerű események is vezettek, mint a II. világháborúban az olaszországi Bari kikötőjének lebombázása. Itt 1943-ban amerikai és brit hajók parkoltak, amiken több hordónyi mustárgáz volt. A rakományt a legénység elől is titkolták, így azok a német bombázók sem tudtak róla, akik 1943 december elején megszórták a kikötőt néhány bombával. A mustárgáz nagyjából kétezer embert ölt meg. A brit és az amerikai kormány igyekezett titkolni a dolgot, nehogy kiderüljön, hogy a hajóikon illegálisan szállítottak mustárgázt. Végül azonban minden kiderült, és kitört a botrány. Több orvos is tesztelte a túlélőket, és észrevették, hogy a mustárgáz iszonyatosan lecsökkentette a túlélők fehérvérsejt-számát. Ez alapján kezdtek el kísérletezni a mustárgázzal is a rákgyógyászatban, és rájöttek, hogy kisebb adagokban hatékonyan hátráltatja a leukémia pusztítását, hiszen irtja a leukémiásoknál hipergyorsan osztódó fehérvérsejteket is.

Tényleg a környezetszennyezés a felelős?

Amiről viszont még a rákgyógyászatnál is kevesebbet tudunk, az az, hogy pontosan hogyan keletkezik a betegség. Az biztos, hogy a DNS-ben több módosulásnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy egy sejt rákos sejtté váljon, viszont az ide vezető módosulások közül van, ami öröklődik (ezek által válnak bizonyos emberek hajlamosabbakká a daganatos megbetegedésekre), és van, ami nem.

Az is biztos, hogy a hosszan tartó, folyamatos irritáció idézi elő a sejtekben a legegyszerűbben a rákos mutációt.

Ezeken az állításokon túlra azonban nagyon nehéz merészkedni. Hiába mondják ki kutatások, hogy a dohányzóknál nagyobb eséllyel keletkezik daganat a tüdőben vagy a szájban, ilyen daganatok keletkeznek nem dohányzó emberekben is, viszont van egy csomó láncdohányos, aki hosszú és boldog életet él anélkül, hogy a rák csak feléje nézne.

A dohányzásról tehát biztosan csak annyit lehet elmondani, hogy növeli a rák kockázatát, de az már tudományosan nehézkes kijelenteni, hogy rákot okoz.

Ebben az a durva, hogy a dohányzás évtizedek óta a legtöbbet kutatott lehetséges rákkeltő. Iszonyatosan sok emberen, rengeteg országból felvett minták állnak a kutatók rendelkezésére, de még ezen a területen sem sikerült minden kétséget kizáró kapcsolatot találni a dohányzás és a rák kialakulása között. De akkor mi van a többi rákkeltő dologgal?

A rákkeltő dolgok kutatása szorosan összefügg az úgynevezett rákklaszterek kutatásával. Rákklaszternek az olyan embercsoportokat nevezzük, amikben az átlagon felüli a rákos megbetegedések aránya, és ezen kívül összefogja őket még egy, de csak egy tényező, ami logikusan végiggondolva, valószínűleg a rák kiváltó oka lehet. Tekinthetjük klaszternek a dohányzókat, a londoni kéményseprőket, a cseh bányászokat vagy akár egy kisváros lakosait is, de ha ezekben a csoportokban több a rákos az átlagosnál, akkor is egy rakás tesztet és számítást kell elvégezni ahhoz, hogy megtudjuk, mi is okozhatja a kiugróan nagy arányú rákos megbetegedést az adott csoportban.

Az egyik legkorábbi, dokumentált rákklaszter a londoni kéményseprő fiúké volt. Erről egy Percivall Pott nevű angol orvos készített feljegyzéseket még 1775-ben. Ő észrevette, hogy nagyon gyakori a herezacskó-daganat azoknál a tizenéves fiúknál, akik kéményseprőként dolgoznak Londonban. Abban az időben nem igazán voltak előírások a kéményekre vonatkozóan, a legtöbb kémény ezért szűk, göcsörtös téglacső volt a városban. A legegyszerűbben úgy lehetett tisztítani őket, ha valaki bemászik a csőbe, és belülről söpri ki a kormot. Erre a legalkalmasabbak a vékony, mozgékony fiúk voltak, így a legtöbb kéményseprő 8-12 éves gyerekeket alkalmazott, akiket beküldött a kéményekbe.

Percivall Pott (Wikipédia)

A gyerekeket csak akadályozta volna a ruhájuk a kéményben, ezért többnyire meztelenül másztak be. Percivall Pott rájött, hogy a rákot valószínűleg a koromrészecskék okozzák, amik folyamatosan irritálják a herezacskót bevonó érzékeny bőrt. Az irritációt pedig tovább növeli a súrlódás a kormos felületekkel.

Pott még egy tanulmányt is kiadott erről, és a munkájának olyan nagy hatása lett, hogy a brit parlament még egy törvényt is elfogadott, ami próbálta védeni a kéményseprőket ettől a betegségtől.

Ugyanilyen, dokumentált klaszter volt a 20. században az amerikai női karórakészítők között is. Ők később Rádium Lányok néven híresültek el, és azért alakult ki csontrák az állkapcsukban, mert az őket alkalmazó cég a sötétben világító óramutatókat festetett velük. A festékben rádium volt, amiről a 20. század elején még nem tudták, hogy rákot okoz. Az órakészítők a számlapok és a mutatók festésekor gyakran megnyalták az ecseteiket, hogy vékonyabban fogjon, így rengeteg rádium került a szájüregükbe. A betegek pereltek, és munkaadójuk végül 10 ezer dollárt és évi 600 dolláros ellátást fizetett mindannyiuknak, de nem sokáig, ugyanis minden fertőzött lány nagyon hamar meghalt. A perük hatására azonban az Egyesült Államokban is egyre több munkavédelmi szabályt fogadtak el.

A kéményseprők és az órakészítők úgynevezett foglalkozási rákklaszternek számítanak, hiszen a munkájuk köti össze őket.

Az ilyen, foglalkozási rákklasztereket a legkönnyebb dokumentálni, hiszen a tagjaik általában ipari környezetben találkoznak nagy mennyiségű rákkeltő anyaggal, így a megbetegedések aránya nagyon magas a klaszterekben, és követni sem túl nehéz a tagokat, hiszen egy adott gyár vagy vállalkozás munkavállalóit évekkel később is könnyű lenyomozni.

Sokkal nehezebb a helyzet az úgynevezett lakóhelyi rákklaszterekkel. Ezekben a rákos megbetegedéseket valamilyen szennyező helyszín (gyár, hulladéklerakó, bánya, ilyesmi) okozza, és a környezetszennyezés hatásai miatt mindenki érintett, aki az adott szennyező hely közelében él. Ezekben a klaszterekben az emberek általában sokkal kisebb mennyiségű rákkeltő anyagnak vannak kitéve, mint egy munkahelyen, így sokkal kevesebben is betegednek meg, és mivel sokkal több az érintett, követni is sokkal nehezebb őket.

Egy 1938-as ismeretterjesztő plakát a rákról. A kemoterápiát ekkor még nem ismerték.

A leghíresebb lakóhelyi rákklaszter egy kaliforniai vízszennyezés, amiről az Erin Brokovich című film is készült Julia Roberts főszereplésével. A környezetvédő aktivista Brokovich vezetésével itt családok pereltek egy nagy céget, aki szerintük szennyezte a városuk ivóvizét.

A tesztek valóban kimutatták, hogy a vízben voltak olyan anyagok, amik nem oda valók, és a szennyező cég bele is egyezett, hogy peren kívül 333 millió dolláros kártérítést fizet az érintetteknek, de az azóta megjelenő tanulmányok szerint

nem mutatható ki statisztikailag számottevő összefüggés a szennyezett víz, és a rákos megbetegedések magasabb száma között.

Így az Erin Brokovich-sztori hivatalosan nem is rákklaszterről szól, és ha a szennyező cég nem ment volna bele a peren kívüli megegyezésbe, akkor most már valószínűleg nem kellene fizetnie semmit.

Ennél kicsit messzebbre jutott a Massachusetts államban lévő Woburn kisváros ügye és a New Jersey államban lévő Toms Riveré is. Mindkét városban sikerült statisztikailag is számottevő kapcsolatot találni a sok daganatos megbetegedés és egy helyi szennyező cég között, de mindkét klaszter dokumentációja nagyon gyenge lábakon áll. Pont ezért, minkét városban inkább peren kívül egyeztek meg a családok a szennyezőkkel. (Egyébként a woburni ügyről is forgattak filmet, a címe A civil action, és John Travolta a főszereplő.)

A 76 ezer lakosú Toms River közelében két veszélyeshulladék-tároló is volt. Az egyik svájci Ciba-Geigy vegyipari konszern festékgyára a város határában, a másik pedig a Németországból bevándorolt Reich család tyúkfarmja, amit az öreg Reich a hetvenes években bérbe adott egy Nicholas Fernicola nevű embernek, aki – mint később kiderült – a Union Carbide cég közeli telepéről hordott a farmra különösen veszélyes hulladékot. A farm alatt egy vízgyűjtő volt, amiből a városi vízművek az ivóvizet pumpálta.

A farmról már a 80-as években kiderült, hogy szennyezett, a bíróság kötelezte is a Union Carbide-ot, hogy távolítsa el a hulladékát és cserélje a talajt. Ez is hosszú pereskedés eredménye volt, a cég ugyanis azt állította, nem tudta, hogy Fernicola hová viszi a hulladékukat, Fernicola azonban nem tudta volna fizetni a kármentesítést.

A Ciba-Geigy gyárában pedig telken belül, egyszerűen a földbe ásták a veszélyes hulladékot, vagy a város folyójába öntötték. A folyóból szintén szívott fel ivóvizet a helyi vízmű. Toms River évtizedről évtizedre lett egyre ellenségesebb a gyárral szemben. Mikor a festéküzem az ötvenes években kinyitott, szinte minden városi férfi ott dolgozott, és a rengeteg fejlesztést is köszönhetett a város a Ciba-Geigynek.

Idővel azonban észrevették, hogy a városban egye több gyerek lesz rákos.

A Toms River-i rákklasztert jórészt kisbabák alkotják, akiknél már a születésük után nem sokkal idegrendszeri rákot diagnosztizáltak. A többség a negyedik születésnapját sem élte meg.

A helyiek követelték, hogy a megyei hatóságok teszteljék a város ivóvizét és a levegőt, ez azonban majdnem két évtizedig tartott. Az hamar kiderült, hogy a városi vízmű több felszívókútja is szennyeződött rákkeltő anyagokkal, azt viszont nem tudták, hogy azokból a kutakból pontosan a város melyik részeibe ment a víz.

Mivel Toms Riverben már a hetvenes években is születtek rákos gyerekek, akik szülei úgy gondolták, hogy a vízszennyezés volt a betegségük oka,

a város teljes vízhálózatát le kellett modellezni az 1970 és 2000 közötti 30 év minden egyes napjára.

Ugyanígy információt kellett gyűjteni azokról a nőkről is, akik terhesen éltek Toms Riverben, de később elköltöztek, és esetleg máshol diagnosztizálták a rákot a gyerekeiknél.

Persze nem biztos, hogy ezek a pepecselős számítások helyesek és hogy a rendkívüli adatgyűjtés tökéletesen sikerült, de az első, 1995-ben írt tanulmányban annyit sikerült megállapítani, hogy a városban 56 rákos gyerek volt a kilencvenes évek elején.

Ehhez képest a New Jersey-i átlag egy Toms River méretű városra 43 eset lenne.

Az 56 persze több mint a 43, de az a 13 eset éppúgy lehet a véletlen műve, mint a szennyezésé.

Rákszűrésre figyelmeztető amerikai plakát 1938-ból

Toms River belvárosában ugyanebben az időszakban 14 esetet regisztráltak, miközben az állambéli átlaggal számolva csak 10-nek kellett volna lennie. Százalékban ez hatalmas, 40 százalékos eltérés, az esetszám viszont annyira kicsi, hogy statisztikusok már egyáltalán nem veszik komolyan.

Toms Riverben végül sikerült összefüggést találni a megbetegedések és a szennyezés között, de kizárólag a lányoknál. A tesztek szerint azoknál a lányoknál, akiknek az anyja terhesként sok csapvizet ivott, nagyobb valószínűséggel alakult ki idegrendszeri rákos megbetegedés. Azt viszont a kutatók sem tudták megmondani, miért reagáltak a lány magzatok máshogyan a szennyezésre, mint a fiúk, ha a szennyezésre reagáltak egyáltalán.

Pont ezért végül a legtöbb gyászoló család Toms Riverben is elfogadta a peren kívüli megegyezést a szennyező cégekkel, az orvosok és statisztikusok pedig azóta is vitatkoznak, volt-e igazából rákklaszter a kisvárosban.

(Aki bővebben akar a rákorvoslás történetéről és a Toms River-i klaszterről olvasni, annak melegen ajánljuk Dan Fagin 2013-as Toms River: A Story of Science and Salvation és Siddhartha Mukherjee 2011-es The Emperor of All Maladies című könyveit.)