Tegyük a szívünkre a kezünket: hiába kapott Oscart, nem igazán jó film a Mindenki

Akar a halál ünnepet rontani, fanyalogni, szájat húzni, amikor egy magyar filmet Oscar-díjjal tüntetnek ki, mint ahogy Deák Kristóf rövidfilmjét, a Mindenkit kitüntették most vasárnap. Amikor egy magyar filmet Oscar-díjjal tüntetnek ki, akkor dagadjon az a nemzeti büszkeség, áradjon az a hozsanna, pukkanjon az a pezsgő!

Pukkanjon, persze, dagadjon, hajrámagyarfilm, meg minden, ugyanakkor az a helyzet, hogy a Mindenki az Oscar-díj ellenére, illetve azzal együtt sem egy kifejezetten jól sikerült alkotás. Hiába ügyes a hangulatfestés, hiába alakul megfelelően nyomasztóra az iskolai környezet, hiába bukkannak fel kezdetben ígéretes szereplők, ez a film összességében nem több, mint egy árva gagre épülő, de a megvalósítás során elnagyolt, és ami a legrosszabb, saját alapfelvetését átgondolni lusta kísérlet. Ez a lustaság pedig óhatatlanul azt eredményezi, hogy Deák Kristóf filmjében a gyermekiből gyermeteg lesz, a tanulságosból didaktikus, a magasztosból pedig egyenesen gejl – úgy is mondhatnánk, hogy arcátlanul hollywoodias, ami egy Oscarra pályázó film esetében persze sokkal inkább erény, mint bűn.

Az alapötlet: mihez kezd a kórusvezető énektanárnő azokkal a gyerekekkel, akik szerinte nem tudnak énekelni? A bonyadalom: hogyan reagálnak a gyerekek, úgy is mint kórustagok, és főleg mint közösség, a tanárnő módszerére? Szűken értelmezve alapvető pedagógus-szakmai kérdés, tágabban véve kifejezetten elgondolkodtató morális dilemma. Ezt a dilemmát rest kifejteni a forgatókönyv, és ezt a restséget hivatott pótolni az, hogy majd csavarunk egyet a végén, és a poéntól összeáll az egész. Rossz hír: nem áll össze semmi, mert nincs miből.

A Mindenki karakterei kemény, minimum 6H-s s ceruzával megrajzolt figurák: sablonosak, részlettelenek, mélység bennük annyi, mint pocsolyában az iskolaudvaron; az igazgató olyan igazgatós, a gyerekek olyan gyerekesek, a csoki olyan csokis, a hangvillát a füléhez tartó tanárnő olyan hangvillát a füléhez tartó tanárnős, és meg is volnánk. Közösségnek pedig, amire tulajdonképpen a film címe is utal, a Mindenkiben nyoma sincs, mármint azon kívül, hogy a szünetben a gyerekek amúgy gyerekmódra egymással játszanak az udvaron, mert hogy kivel játsszanak, ugye.

Ennek a vázlatos-sematikus (lásd: lusta) hozzáállásnak köszönhető, hogy például a konfliktus középpontjában álló énektanárnőről még annyi sem derül ki, hogy most akkor ő gonosz, vagy csak paraszt, vagy talán csak a végletekig teljesítményorientált, illetve egyszerűen szakmailag inkompetens, aki rossz módszerekhez nyúl – esetleg ahhoz is hülye, hogy meg tudja különböztetni a dalos pacsirtát a károgó varjútól. Mint ahogy az sem derül ki, hogy a mindvégig tátogásra ítélt gyerekek a végére csodával határos módon mégis megtanultak énekelni, vagy a záró bodzavirág alatt is tátogtak tovább, nehogy rontsák az összhangzást.

És bár a logikát számon kérni a fikción a közismert coleridge-i elvárás, a suspension of disbelief nevében sokszor egyáltalán nem érdemes, a Mindenki tanulsága (végkifejlete, mondanivalója, üzenete, satöbbi) a legplauzibilisebb értelmezés szerint mégiscsak az, hogy ha lemegy a színpadról a szemét énektanár, akkor az összes fahangú gyerekből egycsapásra kis Callas meg kis Caruso válik.

És bár mindezt lehetne azzal védeni, hogy Deák filmje rövidfilm, és hogy a műfaj sajátosságaiból adódóan nincs benne elég hely mélységnek és gondolatnak, meg hogy kevés pénzből és rövid idő alatt készült, az a helyzet, hogy a kevés pénz és a rövid idő talán még a javára is vált a Mindenkinek: az említettek miatt ugyanis félő, hogy ez a film egy egész estés, másfél-kétórás, sok százmillió dolláros változatban is ugyanilyen elnagyolt, vázlatos és lusta maradna. Talán egy kicsit több bodzavirággal. 

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;