Miért kell egy emberi lénynek a munkáján felül szörnyűséges dolgokban részt vennie, csak mert egy nagy cégnél dolgozik?

  • Túlzásoktól sem mentes gondolatébresztő írás a vállalati kultúrák túlkapásairól.
  • Keressük a tragikus/komikus/tragikomikus történeteket a szabad világ legidiótább céges kultúráiról.

Először is mindenki adjon hálát az Úrnak, hogy nem kell egy haldokló állami óriáscégnél dolgoznia! (Feltéve, hogy nem kell egy haldokló állami óriáscégnél dolgoznia.) De ha ezen túl vagyunk, lássuk be, hogy az élet sajnos a piacon sem csak játék és mese, sőt bizonyos szempontból rémtörténet.

Én például szerencsére sosem dolgoztam sem állami, sem multinacionális cégnél, de mindkét világból hallottam már rengeteg rémtörténetet. Ún. vállalati kultúrája minden ún. vállalatnak van valamilyen formában. Ezen belül bőven beleférhet, ha egy dolgozónak, akinek mondjuk Excel-táblázatok böngészése a feladata, néha ki kell lépnie a komfortzónájából. A 444-nek is volt közös karácsonyi főzése, amitől többen tartottunk is, de aztán, ahogy az a legtöbbször lenni szokott, egy jó hangulatú csapatépítő kitelepülés lett belőle.

Ami viszont manapság a piaci óriásvállalatoknál történik, az néha Philip K. Dick legrosszabb, totalitárius technodiktatúrákról szóló rémálmait idézi.

Igaz történeten alapulú céges buli a Wall Street farkasa című filmben

És nem kell a corporate culture-túlkapásokért Kínába vagy Japánig elmenni, csak néhány nem szélsőséges, inkább mindennapi példa (nem csak marketing- és pénzügyi szektorokból):

  • Néhány éve láttam egy kereskedelmi vállalat belső videóját, amin a cég dolgozóinak minden ország központjában kb. David Guettára, LMFAO-ra, Harlem Shake-re vagy valami hasonló, épp aktuális idióta zenére kellett együtt táncolniuk, és az egészet összevágták. A videóban a 22 éves, boldogan riszáló account csajoktól a nyugdíjazás előtt álló, 100 kilós, munkájáért, megélhetéséért, életéért ugráló, izzadó, fuldokló, halálhörgő könyvelő fickóig mindenkinek szerepelnie kellett, vagy legalábbis a megjelenés „erősen ajánlott” volt.
  • Egy másik cégnél egy hatalmas vállalati bulira kellett videokliptánccal készülni, természetesen munkaidőn felül, túlórapénz nélkül. De amíg az első sorban bulizó munkatársak kacagva rázták a seggüket, hátul falfehér, a képükön szinte halálos rémülettel szűkölő emberek temették a kezükbe az arcukat.
  • Egy harmadik cégnél a központban az egyik főnök, mivel profi hegymászó volt, úgy gondolta, mindenkinek jót tenne, ha hegymászással kovácsolnák egybe a csapatot. Ennek akkor lett vége, amikor az egyik kelet-európai munkatárs még egy gyengébb résznél lezuhant egy szikláról, és meghalt.

Az még elfogadható, hogy a felsőoktatási diákklubokban táncolással és gyermeteg játékokkal törik meg a jeget. De hogy az embernek, akinek 20 év tanulás után elvileg annyi lenne a dolga, hogy a fizetéséért napi 8+ órában egy számítógép billentyűzetét nyomkodja, miért kell önként bohócot csinálnia, a seggét Rihannára rázva a főnökei és munkatársai előtt, a minden maradék önbecsülését és emberi tartását szisztematikusan leromboló vállalat rendezvényén? Nem pont azért tanult annyit, hogy ne azzal kelljen keresnie a kenyerét, hogy a gátlásait levetkőzve majdhogynem erotikus táncot lejt egy céges operatőr előtt, ráadásul a legamatőrebb szinten?

Az évtizedek óta egyre több céget ellepő jófejkedős hullám mellett vannak érvek: például sokkal olcsóbb egy bulit csinálni, mint fizetést emelni, illetve lehet csapatépítő szerepe, illetve egyeseket jobb teljesítményre is sarkallhat, ha egy addig ismeretlen területre kényszerítik. Vastag menedzsmenttankönyvek szólnak erről, és az embereket jószágokként kezelő gazdasági szempontok alapján teljesen érthető is.

De nem lehetne inkább úgy alakítani a társadalmunkat, hogy az embernek felesleges konfliktushelyzetekbe való keveredés, iskolai ünnepségeket idéző koreográfiák bemutatása és egyéb, alapvetően magánéleti programokon való céges részvétel helyett csak azt kelljen csinálnia, amiért fizetik? Nem lehetne felnőttekként kezelni a felnőtteket? Miért kell egy középkorú nőnek a pénzügyi kimutatások mellett azon is stresszelnie, hogy nem akrobatikusdzsesszbalettozik elég jól, így miatta fogják elbukni a régiók kupáját?

Lehet mondani, hogy ha valaki nem akar ilyesmiben részt venni, az egyszerűen mondja meg. Ez ideig-óráig működhet is, de a gyakorlatban a közös programra adott zsinórban két elutasító válasszal könnyen leírhatja magát az ember egy túlbuzgó, lasertagmániás kisfőnök szemében.

Az ember azt hihetné, a gimnázium után már nem kell attól tartania, hogy társasági nyomásra kell dolgokat csinálnia, erre a munkahelyén is ugyanaz várja. Nem csoda, ha az emberek – akik alapvetően a barátaikkal szeretnének szórakozni, nem a kollégáikkal – ilyen trükkökkel próbálják átvészelni a munkanapjaikat. Persze felmerül a kérdés, hogy akit az ilyesmi annyira zavar, az miért nem megy máshova dolgozni, de egyrészt eleve szomorú, ha egy 59 éves irodavezetőt folyamatos csapatépítéssel munkahelyváltásra kényszerítenek, másrészt a jelek szerint egyre kevésbé van alternatíva.

Állítsuk meg az egyéniségek betörését a vállalati kultúrák legkellemetlenebb példáinak bemutatásával! Akinek vannak hasonló, az egyszerű munkavállaló nyugalmát, integritását, sőt méltóságát érintő, kompromittáló vagy lábbal tipró céges horrorsztorijai, akár rémkínos videója, az örök dicsőségért cserébe küldje el a herczeg(kukac)444.hu címre április 6-ig, „vállalati kultúra” tárggyal! (Ha kell, a nevét/cég nevét visszatartjuk.)