Jelentés az Első Magyar Zsidó Csillagromboló parancsnoki hídjáról

A kedvenc sci-fi könyvemben, a Dan Simmons-féle Hyperion Cantos-ban az emberiség még időben el tud menekülni a Földről, mielőtt azt elnyelne egy fekete lyuk. A megmaradt, a Második Holokauszton is átesett zsidók is el tudnak menekülni, hogy új bolygókat népesítsenek be. A Sorsok Háza komplexuma fölé magasodó, marhavagonokból épített tornyokat összekötő fémhídon állva tisztára olyan érzésem van, mintha F. Kovács Attila műve egy ilyen hajó lenne, ami mindjárt megremeg, lassan kiemelkedik a föld alatti silóból, aztán fölrepül az égbe, hogy magával vigye a megölt magyar zsidók emlékeit. 

Azért állhatok annak a múzeumnak a stratégiai pontján, amit csak azért nem használ még a közönség, mert hiába készült el két teljes éve, egy elhúzódó kormányzati belvita miatt - amiről itt olvashatod el a friss cikkünket - azóta is zárva tart, mert éppen bejáráson vagyok itt Fürjes Balázs kormánybiztossal és F. Kovács Attila építésszel. Aki már egy éve nem látta a művét, ezért majdnem olyan izgatott, mint én.  

Motorral érkeztem a Fiumei úton, a Keleti irányából. A Sorsok Házából innen az utcáról nézve leginkább a talpfákból rakott masszív kerítés, és az afölött kikandikáló két vagon-torony , illetve az azokat összekötő, Dávid-csillag-alakú, lyuggatott fémhíd látható. Irtó érdekes, hogy bár tényleg ezek a Sorsok Háza legmarkánsabb vizuális motívumai, egyben eléggé félrevezetőek is. Talán azért, mert egyben ezek a legdidaktikusabb, legillusztratívabb elemek is egy nagy, gondosan megkomponált együttesből. Ha főleg e kettőt látjuk, ráadásul részben kitakarva, azt is hihetnénk, hogy a Sorsok Háza valami bizarr holokauszt-Disneyland. Pedig nem is járhatnánk messzebb a valóságtól, ami csak odabent tárul fel igazán előttünk. 

Amikor F. Kovács Attila képbe került a Sorsok Háza tervezőjeként, azt kérdezték tőle, hogy lehetne 21. századi értelemben vett múzeumot kialakítani a Józsefvárosi pályaudvar területén hosszú ideje elhagyatottan álló állomásépületekből és a mellettük húzódó peronból, ahonnan 1944-től a zsidókat a haláltáborokba szállító transzportok indultak. Amire a helyszín megismerése után azt felelte, hogy sehogyan, mert azok erre nem alkalmasak. Cserébe kitalálta, hogy az épületek és a Fiumei úti kerítés közötti részen ássanak le a föld alá, legyen itt a nagy, központi kiállítótér, majd az eredeti állomás megtartásával és új felszíni épületek emelésével olyan komplex, mégis hamar átlátható és könnyen átjárható rendszert talált ki, aminek a részeit mind a föld alól érhetjük el.

F. Kovács mindezt a főbejárat előtti részen álldogálva meséli el, ahonnan az egész együttes - mármint a föld feletti része - jól áttekinthető. Tőlünk balra áll az eredeti, a később ráépítésektől megtisztított állomásépület. Emellé két oldalról egy-egy egészen különlegesen kinéző modern ház került: a nyeregtetős, látszóbeton alap házformák felszínét rozsdás betonvasakból álló fémháló fedi. 

Előttünk széles, lankás tereplépcső fut le a föld alatti főbejáratig 

a talajba süllyesztett múzeum felett pedig két, marhavagonokból épített, egy Dávid-csillag-keresztmetszetű fémhíddal összekötött barna torony áll.

Az már innen nézve is nagyon hatásos elem, hogy a régi állomásépületnek jól láthatóan nincs földfelszín feletti bejárata: a ház egy nagy bazaltkőmező közepén áll, sőt kicsit mintha bele is süllyedne. Olyan a hatás, mintha futóhomok akarná éppen elnyelni. Irtó érdekes effektus, hogy a felejtést szimbolizáló finom trükk mégsem lehúzza, hanem éppen kiemeli az épületet.

Az is jól látszik már a kiindulási pontból, hogy a komplexum látványvilágát a látszóbeton, a rozsdás acél és a bazaltkő határozza meg. Amilyen maníros tud lenni a divatos rozsda, itt abszolúte indokolt és inkább erősíti, mint gyengítené az összhatást.

De nincs időm túl sokat bámészkodni, indulunk lefelé. Azonnal kiderül, hogy itt – sajnos csak építészeti értelemben – a mozgássérültek jártak jól: a főlépcsősort kiváltó, a lifttől a főbejáratig húzódó akadálymentes folyosó az egész komplexum egyik legerősebb pontja:

A főbejáraton belépve már indulnék előre, a nagy kiállítótér felé, de F. Kovács előtte még megmutatja a csomagmegőrző-ruhatárat. Megéri, mert a háttérben ülő őrrel együtt olyan itt, mintha egy filmjelenetbe csöppentünk volna.

A múzeum legtöbb berendezési tárgyát is direkt ide tervezték. Például a fent látható csomagmegőrzőt, aminek az alsó, óriási fiókjait arra találták ki, hogy az érkező iskolás csoportok egy lendülettel beledobhassák a táskáikat.

Maga a nagy földalatti kiállítótér jelenleg leginkább egy olyan fűtés- és szellőzéstechnikai bemutatóteremre hasonlít, ahol a kivitelezők begombáztak és a hatalmas tér random pontjaira mindenféle fan coilokat és légkondikat szereltek fel, látszatra totál összevissza.

Sajnos nem így történt, a prózai magyarázat annyi, hogy ezt a múzeumot F. Kovács Attila egy korábban időszakos formában létező gyermekholokauszt-kiállítás állandó befogadására tervezte, és a tárlat ezen szakaszán a nézők speciális, zegzugos útvonalon haladtak volna olyan gipszkarton falak között, amik sosem készültek el. A berendezések igazából rejtett, beépített gépezetek lettek volna egy soha el nem készült útvesztőben. Miközben a múzeum már javában épült, az derült ki, hogy a leendő kiállítás tartalmáról nincs semmiféle konszenzus az állam és a zsidó szervezetek között. Ezért áll két éve így, 99 százalékig készen az egész. És ezért lesz nehéz egy adott koncepcióhoz tervezett épületben bármi mást bemutatni. Persze nem lehetetlen a dolog, csak nehéz.

Átnézünk a nagy üregből kizárólag a föld alatt megközelíthető régi állomásépületbe, ahol a büfé található. 

 F. Kovács itt kifejezetten tobzódott, érezhető élvezettel párosította össze a régit és az újat, az acél tartószerkezeteket, a simított betont és a speciálisan maratott acélt. 

Az állomás mögött található a komplexum legmegrázóbb, legmeditatívabb tere, az állomás és a peron közötti rész. Itt különös erővel csap le a nézőre F. Kovács egyik finom vizuális ötlete. Először nem is értettem, mitől van olyan nagy hatással rám a felhasznált, egyértelműen a vasúti töltések köveit megidéző bazaltkő, míg a tervező el nem árulta, hogy a mérete az eredetinek többszöröse. 

Ez a peron melletti kősivatag egészen elnémítja a látogatót, engem legalábbis biztosan, letaglózó szinesztéziás élményt keltve: olyan ezt nézni, mint az ember Pilinszky Harmadnaponját olvasgatná, ahol az egyik hatáselem ráadásul éppen az egyes apró elemek szinte kozmikussá nagyítása, mint itt: 

Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.  

vagy itt:

Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.   

Csakhogy ez egy olyan tér, ahol minden stabil, megváltoztathatatlan és kőből van, kivéve a halottak kísérteteit. Itt aztán a világ végéig várhatjuk, hogy

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.   

Nem, itt nincs fa, ami fölzúgjon, a halál győzött és nincsen megváltás, mert 

elhagyatnak akkor mindenek. 

Ide az eredeti koncepció szerint Fehér László vasból kivágott embersziluettjeit állították volna fel egyfajta halál-szoborparkként, de a hely szerintem sokat nyert azzal, hogy nem raktak bele semmit. Kicsit fura, hogy pont ide tervezik a cigizőt, ahol inkább sírni kéne, bár amíg cigiztem, kétségtelenül előfordult, hogy sírtam is közben.

Az állomásépület további részeiben egy kétszáz fős konferenciaterem és időszakos kiállításokhoz alkalmas kisebb termek találhatók:

Megnézzük a sort elöről-hátulról záró két modern épületet is, ahol a látogató diákok foglalkozásaihoz szükséges termek és az irodák találhatók. Klassz irodák, bár lehet, hogy a büdös életben nem fog dolgozni bennük senki. A figyelmes néző tobzódhat F. Kovács ötleteiben: a házakat borító betonvaserdő például az egyik épület recepciós pultján köszön vissza:

Visszatérünk a földalatti nagyterembe és fölmászunk az egyik vagontoronyba. Az eredeti elképzelés szerint az egyik belül tiszta fehér, míg a másik matt, fényelnyelő fekete lett volna, benne az elvesztett  mindennapi élet lebegő tárgyaival, de a szerkezet és a vonulás így, burkolatok nélkül is hatásos. A zsidócsillaghíd minden értelemben csúcspont, az ezernyi lyukacskán beáramló fény napsütésben varázslatos hatású. 

Tudtad, hogy Schmidt Máriának van Személyes Építészeti Ötlete? 

Az eredeti koncepciót követve az egyiken fölmegyünk, a másikon le,  vagyis visszatérünk a nagyterembe, ahol az utat végigjáró látogatót nem más, mint Schmidt Mária Személyes Építészeti Ötlete fogadja. 

Egyfelől hátborzongató belegondolni, hogy nálunk úgy mennek a dolgok, hogy a NER és a költségvetés mindenható urai lazán bemondhatnak egy építészeti ötletet, ami meg is valósul. Képzeld el, mit szóltak volna a németek, ha a Reichstag felújításakor Helmut Kohl beletervez egy kugliszobát, mert szeret kuglizni. Képzeld el mi történne, ha Kövér László elkezdené kiélni az ötleteit a Parlamenten és mindent zárkává vagy kínzókamrává alakítana át! Képzeld el, ha Orbán Viktor szabadon megvalósíthatná az építészeti ötleteit és mindenhová tök felesleges stadionokat építtetne a pénzedből!

Másfelől óriási mázlink van, mert Schmidt ötlete legalább jó volt és az eredménye is klasszul néz ki: egy meditációra és a látottak feldolgozására alkalmas kertről van szó, ami egy szintben van a földalatti térrel, viszont nincs felette födém:

A végén megnézzük hátulról is a halálperont:

Hogy kiderüljön, itt még az eredetileg bontásra ítélt melléképületekre is jutott építészeti ötlet: az egyik melléképületet végül meghagyták, megerősítették, a belsejét kibontották és lakókonténereket telepítettek bele. Itt laknának az oktatók, ha itt valaha elindulna egy oktatási központ:

Vidáman érkeztem, az átélt katarzis hatására kicsit szédelegve, sokkal szótlanabbul távozom. 

A Sorsok Háza igen hatásos, a nézőt-felhasználó érzelmileg jól megtornáztató alkotás. F. Kovács marha vékony jégen táncolt, amikor olyan illusztratív ötleteket, mint a marhavagonok vagy a hatalmas Dávid-csillag fontos építészeti elemekké tett. Ebbe akár bele is lehetett volna bukni. De a témára való ráhangolódás és az érzékenysége miatt sikerült elkerülnie a giccsesség csapdáit. 

Sőt, a heterogén elemekből, az új és régi épületekből, illetve épületszobrokból furcsa módon kifejezetten egységes, jól működő rendszert tudott alkotni. Tudatosságában, átgondoltságában, finom részletmegoldásaiban a Sorsok Háza a kortárs magyar építészet egyik fontos, nemzetközi szintű művének tűnt a bejárás alapján.

A telket belengő abszurd hangulathoz a tematika mellett nyilván erősen hozzájárul a múzeum egész története, az azt körüllengő gyanakvás, ellenségesség és szerencsétlen tökölődés légköre. Egészen fantasztikus belegondolni, hogy a házak két teljes éve elkészültek, de még mindig üresen állnak. 

Miközben minden egyes nap elképesztő veszteség, amikor ezt az alkotást nem láthatja a közönség. Nem viccelek, tényleg meg kéne nyitni így „üresen”. Egy jó audiogájddal vagy élő idegenvezetővel teljes értékű élményt kapnának a nézők, akik bónusz szolgáltatásként akár azt is megnézhetnék, ahogyan a kissé átalakított meditációs veremben Lázár János és Schmidt Mária iszapbirkózik egymással, míg a Megváltó vissza nem tér egy nap, és jól seggbe nem rúgja őket.