Két éve nem nyitnak meg egy világszínvonalú, teljesen kész múzeumot Budapesten, mert Schmidt Mária és Lázár János utálják egymást

Tudod, mi sül ki abból, ha a NER szinte korlátlan hatalmú, milliárdos nagykutyái egymásnak ugranak? Például egy kísértetmúzeum.

Túl egy rozsdás vasból szerkesztett, lenyűgözően drámai folyosón,

egy nagyszabású föld alatti termen és egy rakás izgalmas, simított betonban és acélszerkezetekben gazdag téren

illetve egy marhavagonokból épített torony megmászásán, 

itt állunk az Első Magyar Zsidó Csillagromboló parancsnoki hídján, vagyis egy Dávid-csillag alakú fémhídon F. Kovács Attila Kossuth-díjas építésszel, miközben olyan erős  bennem az irrealitás érzése, hogy szó szerint szédülök tőle.

Nem azért szédülök, mert tériszonyosként egy sokezer helyen kilyuggatott fémcsőben lebegek, jó 15 méterrel a Józsefvárosi pályaudvar telke fölött, hanem mert annyi megdöbbentő, hogy már két teljes éve elkészült az utóbbi évek messze leglátványosabb magyar középülete, és mégsem voltak képesek megnyitni 2015. márciusa óta.

Jó másfél órát mászkáltunk az eddig igen kevesek által látott, kísértetiesen üres terekben, le a föld alá, aztán föl a magasba, majd megint le és megint föl, és az a furcsa, hogy az egész így ahogy van, kiállítás nélkül is olyan erős vizuális és érzelmi élmény, amilyent más múzeum a csúcsformájában sem szokott nyújtani. Tekintve a kétéves kormányzati szerencsétlenkedést és a 24 hónap után is reménytelennek látszó patthelyzetet, lehet, hogy mindenki akkor járna a legjobban, ha így, ebben az állapotában nyitnák meg a helyet, ahol a látogatók fülhallgatójában F. Kovács Attila beszélne a művéről. Mert nagy beleéléssel és irtó érdekesen tud beszélni róla.

De mi is ez a komplexum, aminek több pontján még megszólalni is nehéz látogatóként, és miért áll két éve üresen?

A helyszín a Józsefvárosi pályaudvar irdatlan nagy telkének Fiumei út felé eső darabja. Innen indultak a budapesti halálvonatok a náci lágerekbe, egy olyan peronról, ami máig áll és a kortárs kompozíció része lett. 

Azt, hogy itt új holokauszt-múzeum nyíljon, annak idején Szita Szabolcs történész, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont igazgatója találta ki - ő a gyerekáldozatok emlékhelyét képzelte el ide. Ez tehát eredetileg nem kormányzati projekt volt, és nem is Schmidt ötlete, aki a KKTTK nevű közalapítványával együtt csak menet közben kapcsolódott rá a jó pénzekkel kecsegtető projektre. A kormány 2013. júliusában döntött arról, hogy akkor még Sorsok Háza - Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye néven épüljön múzeum. A kijelölt beruházó kezdetben a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő volt, hogy a kormány pár hónappal később a magát a földterületet birtokló MÁV-nak adja át a felelősséget, ami közvetetten arra utal, hogy a projektnek ekkor még nem volt igazi kormánybeli keresztanyja vagy -apja. Schmidt Mária és a KKTTK Közalapítvány formálisan csak egy 2014. júliusi kormányhatározattal lett a projekt gazdája. 

Még a MÁV írta ki a tendert, amit az egy évvel ezután Garancsi István többségi tulajdonába került Market nyert meg. Az építkezést kormánybiztosként az ilyen projektek specialistája, Fürjes Balázs vezette. Miközben a múzeum koncepciójáról és leendő kiállításáról heves, sőt néha kifejezetten indulatos közéleti vita folyt, maga a tervezés és az építkezés megdöbbentően gyorsan lezajlott, ráadásul - a saját szememmel láttam - szuper minőségben. A Sorsok Háza-sztorira azóta is ez a bizarr kettősség jellemző: miközben színvonalasan és gyorsan építkeznek, színvonaltalanul és rohadt lassan tárgyalnak az ügyben, aminek az eredménye egy überluxus kísértetházrendszer.

Miután Schmidté lett a buli, a történésznőt a holokausztról vallott nézetei miatt régóta rühellő Mazsihisz és a zsidó közvélemény egy része azonnal vad tiltakozásba kezdett a múzeum ellen. Ennek oka leegyszerűsítve az, hogy Schmidt - az ellentábora szerint - a magyarországi holokauszttal kapcsolatban a németek felelősségét abszolutizálja míg a magyar hatóságokat szinte felmentené. Ne felejtsük, hogy 2014-ben járunk, abban az évben, amikor a Szabadság téren a kormány épp egy olyan megszállási emlékművet állíttatott, ami pont ezt a felfogást képviseli, és azóta sem csillapuló tömegfelháborodást okozott. Sok zsidó és nemzsidó tartott attól – nem minden alap nélkül – hogy egy Schmidt-féle Sorsok Háza a Horthy-rendszer-mosdatás 7,5 milliárd forintos, több ezer négyzetméteres emlékműve lehetne. 

A témában Schmidt bőven adott okot a gyanakvásra, de az biztosan nem segítette a megegyezést, hogy a zsidó szervezetek alapból semmit sem hittek el neki. Ha mondjuk felmerült, hogy a Sorsok Háza kiállítási anyagában megjelennének a zsidóbújtató és embermentő magyarok, az önmagában attól, hogy Schmidték vetették fel, már nem is lehetett más, mint a magyar felelősség relativizálása és hamis általánosítás. 

A Sorsok Háza-pite mindezek miatt annyira forrónak bizonyult, hogy még a Fidesz-kormány sem akarta erőből, a zsidó szervezetek látványos figyelmen kívül hagyásával megoldani a problémát. Az arroganciájáról, merevségéről és indulatos cikkeiről ismert Schmidt Máriának tehát tárgyalnia kellett. Mármint tárgyalnia kellett volna, mert hamar olyan hírek érkeztek, hogy nincsen semmi érdemi egyeztetés. 

Maga a múzeumépület-együttes mindeközben 2015 tavaszára teljesen elkészült, már csak a kiállítás beszerelése volt hátra ahhoz, hogy megnyithasson. Jól illusztrálja, hogy a kormány és Schmidt Mária mit értenek egyeztetésen, hogy miközben elvileg még csak akkortájt tárgyalgattak arról, hogy mi legyen az új múzeumban, magát az épületet, ahogy a bejáráson is megtapasztalhattam, egy teljesen konkrét kiállítási koncepció bemutatására tervezték. Nem csak úgy a vakvilágba rajzolt például F. Kovács Attila két, marhavagonokból összeállított magas tornyot, Dávidcsillag-híddal összekötve: ezek egy teljesen kész vizuális kiállítási elképzelés, egy bejáradó útvonal részei. Nekem ugyan tetszett az általa elmesélt, a vagon-torony gravitációmentes terében lebegő széthulló polgáriszoba-berendezés ötlete, de az tuti, hogy ezt nem egyeztették le a zsidó szervezetekkel. Pont ezért nem világos, hogy most hogyan lehetne megállapodni bármilyen más koncepcióról.

Miközben 2014-ben sorozatban jöttek a hírek arról, hogy Schmidték nem haladnak a tárgyalásokkal, belépett a képbe a zsidóügyben fokozatosan aktivizálódó Lázár János. A kancelláriaminiszter 2014. szeptemberében tanácsadójának nevezte ki Zoltai Gusztávot, a Mazsihisz volt ügyvezetőjét. Zoltai Gusztáv személye kiakasztotta a 2013-ban megválasztott Mazsihisz-vezetést, akik Zoltai ádáz ellenfelei voltak, és őt legyőzve kerültek pozícióba. A Mazsihisz, úgy tűnt, alapvetően mégis örült Lázár felpörgésének, a kancelláriaminiszter ugyanis a 2014. szeptember 9-i Zsidó Közösségi Kerekasztalon bejelentette, hogy a kormány csak akkor nyitja meg a Sorsok Házát, ha arról konszenzus születik.

Kívülről nézve titokzatos, hogy Lázár egyáltalán minek vette a nyakába a konfliktusos zsidótémát a Sorsok Házával együtt ilyen mélységben. A Miniszterelnökség hivatalos koncepciója ugye az volt, hogy ilyen érzékeny ügyben konszenzus nélkül nincs értelme múzeumot nyitni, ehhez kellenek ők.  Nem kizárt, hogy tényleg ennyi volt a magyarázat. Az ügyben olyan szigorú a hírzárlat, hogy csak találgatni lehet, de nem tűnik kizártnak, hogy Lázár intenzív fellépésében akár egy személyes szálnak is szerepe lehetett ezen felül. Lázár ugyanis bevallott jó barátja annak az időközben kegyvesztetté vált Fidesz-közeli milliárdos bankár-médiatulajdonos Spéder Zoltánnak, aki korábban ugyan barátja volt Schmidt Máriának, de akivel épp ekkoriban kezdett megromlani a milliárdos történész viszonya a BIF nevű ingatlancég irányítása körüli viták miatt.  

(A két oligarcha tulajdonostárs volt a BIF nevű ingatlancégben - Schmidt ennek a pakettnek a révén milliárdos. Évekig kifejezetten jóban voltak, majd összevesztek. A hosszú, perekkel tarkított vita vége az lett, hogy az Orbán miniszterelnök által időközben páriának nyilvánított Spédert 2016. augusztusára kiszorították a cégből, úgy, hogy az nyomott áron volt kénytelen megválnia részvényeitől.)

Mivel a Sorsok Háza Schmidt Máriának annyira kedves projektje volt – annyira, hogy „bele is tervezett”: személyesen a történész találta ki, hogy a kiállítás részeként meditációs kert épüljön a komplexum egyik végében – ha Spéderék úgy szerettek volna kibabrálni vele, hogy az fájjon, akkor ez tényleg fájhatott neki. Józan ésszel nehéz persze elképzelni, hogy ilyen szempontok befolyásolják egy holokausztmúzeum megnyitását, dehát Magyarországon vagyunk.

A Sorsok Háza ügye – az Orbán-rendszerben szokatlan módon – teljesen nyílt, a sajtóban folyó konfliktust jelentett a két nagyágyú között. Schmidt közalapítványa 2015. márciusában például olyanokat posztolt ki a  Facebookra, hogy

„Értetlenül állunk azelőtt, hogy a Miniszterelnökséget vezető miniszter – talán barátja és újdonsült tanácsadója, a vaskos pártállami múlttal bíró Zoltai Gusztáv sugalmazására –, szántszándékkal akadályozza a Sorsok Háza megnyitását.”  

Ilyen hangulatban jutottunk el 2016-ig, amikor történt valami. Egy Lázárral nyíltan nem szimpatizáló, kormányközeli Fidesz-forrásunk szerint a kancelláriaminiszter tavaly a színfalak mögül teljesen elvette az SH-projektet Schmidttől, és azóta egy személyben ő az ügy gazdája és ő próbál megállapodni a zsidó szervezetekkel, hasonló eredménnyel, mint Schmidt. Az ügyben azonban akkora a hírzárlat, hogy sokáig még ezt az egyszerű alaptényt sem tudtam a felekkel megerősíttetni. Az ügyben 2016-2017-ben megjelent cikkek is mind homályosan fogalmaznak arról, hogy akkor most ki is az SH kormányzati gazdája.

A Miniszterelnökség aztán válaszolt a kérdéseimre. Kissé dodonai modorban ugyan, elkerülve a tűpontos feleletet, de ha jól értem az üzenetet, a hír igaz, és tényleg ők lettek a témagazdák. A válaszban egy helyen ugyanis így fogalmaznak (vastagított kiemelések tőlem):

„A Miniszterelnökség várja az érintettek állásfoglalását és javaslatait a múzeum koncepciójával kapcsolatosan. Természetesen az alapvető cél az, hogy az eredeti elképzelésnek megfelelően a kiállítás átfogóan mutassa be azt a tragédiát, amelynek következtében mintegy 600.000 ártatlan zsidó honfitársunk – közöttük több százezer gyermek – vált a Holokauszt áldozatává.”

Illetve:

„A Miniszterelnökség méltó emléket kíván állítani az áldozatoknak, szem előtt tartva azt, hogy közös emlékezetre van szükség a Vészkorszak okozta látható és láthatatlan sebeinek közös gyógyítása érdekében.”   

Szintén a projektgazda megváltozására utal, hogy:

„A jelenlegi állapot szerint, folyamatban van az ingatlan átadása az MNV Zrt. részére. Az MNV Zrt. által történő átvétel különleges fejleménnyel nem jár, az ingatlanok a magyar állam tulajdonában és további döntésig az MNV Zrt. közvetlen kezelésében fognak állni. Az MNV Zrt. a birtokbavétellel egyidejűleg intézkedni fog a Sorsok Háza ingatlan állagának megóvását biztosító tevékenység ellátásáról.”  

Na de mikor nyithat meg végre az elátkozott sorsú múzeumkomplexum?

„A Miniszterelnökség álláspontja az, hogy a Sorsok Háza csak akkor valósulhat meg és töltheti be eredményesen feladatát, ha annak koncepciójáról konszenzus jön létre a tárgyaló felek között. A múzeum ennek a folyamatnak a lezárása után nyithatja meg kapuit a látogatók előtt.”  

Vagyis tudja a hóhér. Lehet, hogy ebből világcsúcs lesz. Aki ismer más, tök kész állapotban soha ki nem nyitott múzeumot a világból, írja meg nekem!

A mérleg egyelőre annyi, hogy előbb Schmidt Mária próbált tető alá hozni valamiféle konszenzust, aztán az irányítást a szavakban kompromisszumkészebb Lázár einstandolta, de egyelőre ő is pont annyira jutott, mint az elődje. Vagyis a világon semmire. Az elkészült, de talán örökre zárva maradó csodamúzeum pedig most kerül vissza ahhoz az MNV-hez, ahonnan az Örök Körforgás kezdetén elindult.

A vicc tényleg az, hogy az épület olyan erősre sikerült, hogy így kiállítás nélkül is simán betölti a funkcióját, ha az az elgondolkodtatás és a katarziskeltés. Hogy esztétikailag-építészetileg milyen is Budapest szinte senki által nem ismert kincse, arról ebben a kalandtúra-cikkben olvashatsz.

;