Szilikonmell, kotongumi, macskasegg: az étteremkritika, ami kirobbantotta az angol-francia gasztroháborút

Jay Rayner, a brit Observer étteremkritikusa 18 éve kritizál éttermeket. Nemrég másodmagával ellátogatott a párizsi Le Cinqbe, és közölte: az elmúlt 18 évben egyetlen étteremben sem evett ilyen rosszat. Nem is rosszat, egyenesen borzalmasat. „Szégyenletesen borzalmasat.”

A kijelentés azért meglepő, mert az ötös számról elnevezett Le Cinq nemcsak Párizs, nemcsak Franciaország, hanem a világ egyik legjobb éttermének számít: az V. György brit királyról elnevezett szállodában, az V. Györgyről elnevezett sugárúton található étterem ugyan csak 2001-ben nyitott meg, de aztán gyors egymásutánban megszerezte első, második, majd harmadik Michelin-csillagát, aminél többet ugye nem is lehet. És bár a Michelin kritikusai 2008-ban egy csillaggal lejjebb fokozták az éttermet, a Le Cinq 2014-ben leigazolta Christian Le Squert, aki korábban hosszú évekig néhány száz méterrel arrébb, a Le Cinqnél sokkal régebben híres Ledoyenben dolgozott, és azzal a feltett szándékkal érkezett új munkahelyére, hogy visszaszerzi a Le Cinqnek az elveszített Michelin-csillagot.

Chrsitian Le Squer, a Le Cinq séfje

„Nagyon személyes konyhát akarok importálni, ami hosszan tartó ízeket hagy a szájban” – nyilatkozta annak idején a breton származású Le Squer, aztán munkához látott, és 2016-ra nemcsak hogy visszaszerezte a Le Cinq harmadik csillagát, de a szakma az év szakácsának is választotta Franciaországban.

Egy év sem telt el a diadal óta, és megérkezett az étterembe Jay Rayner.

A brit étteremkritikus úgy lépett a hatalmas belmagasságú, süppedős szőnyegekkel díszített, a szálloda belsejében megbúvó étterembe, mint óvatos elefánt a porcelánboltba: saját bevallása szerint a magas éttermi árakon háborgó kommentelőknek akarta bemutatni, milyen is az igazi luxus. „Mindannyian nevetnénk egyet a gazdagokon, aztán menne tovább, ki merre lát, egy kicsit bölcsebben” – írta Rayner a Le Cinqről írt cikkében, ami április 9-én, jelent meg a vasárnapi nyomtatott Observerben és testvérlapjában, a Guardianben. 

Rayner és kísérője kezébe vette az embermagasságú étlapot (a nőknek külön, ár nélküli étlap jár, amit a helyszínen azonnal szóvá is tettek), rendelt, megette, kifizette a két személyre mérsékelt borfogyasztással és a szervizdijjal együtt 600 eurósra (187 ezer forint) rúgó számlát, majd olyan lesújtó kritikát rittyentett a Le Cinqről (úgy is mint „a bűntény helyszínéről”), hogy kész csoda, hogy Franciaország nem üzent azonnal hadat Nagy-Britanniának. 

A péksütemények és az üdvözlőfalatkák, így a sózott vajas briós meg a csirkeméjhabos-uborkás kanapé meg még rendben voltak, de itt véget is ért a csoda, és megkezdődött a szörnyű tortúra: Rayner szerint

  • az egyik Ferran Adria-módra gömbölyűsített (szferizált) fogás egy Barbie-méretű szilikonmell-implantátumra hasonlított, az íze pedig olyan volt, mint a dohos levegőé, egy kis gyömbérrel; partnere szerint „mintha egy poros vegyesboltban kint felejtett kotont enne az ember”;
  • a kagylópépes falatkát az a fajta tompa savasság jellemezte, amivel kifakult rézérméket szoktak kifényesíteni;
  • a vízitormapürével töltött maracujától úgy összehúzódtak a szerző ajkai, „mint a macska segge, miután csalánba dörzsölte”;
  • a gratinhagyma „olyan ragadós volt, mint egy tinédzser padlója”;
  • a tengeri sünből készült fagylalt olyannyira nem innovatív, hogy már a 90-es években feltűnt az egyik amerikai tévés főzőműsorban, az Iron Chef Americában;
  • a galambot hiába kérték közepesen átsütve, rózsaszínűen, alig átsütve érkezett, még jó, hogy el nem repült;
  • a csokoládészivarokkal tálalt tejes borítás mintha egy égéssérültről esett volna le;
  • a fagyasztott petrezselyemporral szervírozott túrótorta „az egyik legrosszabb dolog, amit életemben ettem”;
  • a bretagne-i specialitás, a kouign amann pedig megégett a szélén.

A Le Cinq-beli étkezés összességében „zord és nyugtalanító” élményeket hagyott a szerzőben, amiket talán kemény munkálva el tud majd felejteni egyszer.

Bár Raynerrel felettébb szokatlan módon közölték, hogy nem fotózhat az étteremben, és a cikkben a Le Cinq által készített hivatalos fotókat kell használnia, ő mégis előkapta Iphone 7-es mobiltelefon-készülékét, és, mi tagadás, az étterem által készített fényképek csak távolról, erősen hunyorítva hasonlítanak azokra az ételekre, amiket neki sikerült a helyszínen megörökítenie.

Álom és valóság 1. (gratinált hagyma):

Balra a hivatalos éttermi fotó (Jean-Claude Amiel), jobbra Rayner fényképe ugyanarról az ételről

Álom és valóság 2. (csokoládészivarok):

Balra a hivatalos éttermi fotó (Jean-Claude Amiel), jobbra Rayner fényképe ugyanarról az ételről  

Több se kellett a francia gasztroszakmának és a sajtónak: egy emberként támadtak a brit kritikusra. A Le Figaro szerint Rayner „heves támadást” intézett a Le Cinq ellen, a Libération szerint pedig egyenesen „meggyilkolta” az éttermet. A Gault Millau-szerző és bártulajdonos, Sébastien Demorand szerint a francia sajtóra már egyáltalán nem jellemző a Rayner által képviselt „brutális őszinteség”, és a brit kritikus sokkal egyenesebb, mint bárki más. „De mit várjon az ember egy olyan újságírótól, aki a La Manche csatorna másik oldalán él? – teszi fel a kérdést a francia gasztroszakember.

„Tizennyolc éve van a szakmában és soha nem evett ennél rosszabbat. Tényleg?” – teszi fel a kérdést egy másik francia, François-Régis Gaudry, a L’Express gasztroszakértője. – Az ételkritikusok mindig készen állnak a harcra, de ez túl brutális ahhoz, hogy igaz legyen – ez egy komplett lincselés, az elejétől a végéig. És nem is ez az első alkalom, hogy a brit sajtó nekimegy egy francia intézménynek; úgy tűnik, ennek nem tudnak ellenállni.”

A Le Cinq hivatalosan nem reagált a kritikára, de a Le Squer séfhez közel álló források szerint az étteremben minden rendben volt azon a napon, amikor Rayner ott evett. „Azért érkezett, hogy nevetségessé tegyen egy francia séfet – nyilatkozta a belső forrás. – Logikus is: egy angol kikel a képmutató francia békazabálók ellen.”