• A vállalati kultúrák túlkapásairól szóló cikkünkben kerestük a tragikus/komikus/tragikomikus történeteket a szabad világ legidiótább céges kultúráiról.
  
• Érkezett is egy csomó vicces, abszurd vagy szomorú történet. A csónakokban hagyott munkaerőtől a parázson járáson át a pucér nővel megtolt Koós János-koncertig itt írtuk meg a legkellemetlenebbeket.
• Azóta jött még néhány rémtörténet, ezeket meséljük most el. A cégeket most sem nevezzük meg, a szereplőket álnéven említjük.
  

A magyar Ragyogás

Placida arról mesélt, milyen az, amikor közösségi (= főnöki) nyomásra munka után, betegen kell társasjátékozni:

„Egy világtól elzárt, hegyi turistaszállóban húztam le egy szezont. Voltunk kb. nyolcan személyzet főnök úrral és nejével együtt. Egymás szájában éltünk, odafent ettünk, aludtunk, dolgoztunk. Hattól már indult a nap, este tízig tartott, de néha fél tizenegyig, akár éjfélig is. Ennek az időtartamnak kb. 9-10 óra volt a munkatartalma, a többi a közösségi élet volt. A csapatépítés. Mert össze kellett szocializálódnunk. Össze kellett szoknunk. (Erre valahogy a közös szoba, közös munka, közös evés alkalmával nem volt lehetőségünk, vagy nem tudom.)

Ezért minden este társasjáték. Általában a főnökasszony eldöntötte, hogy mit játszunk (heteken át ugyanazt), és minden kibaszott este 3-4 óra hosszat játszottunk. Vendég nem volt, mindenkinek a bele lógott, mindenki ment volna aludni, volt már, hogy az asztalon elfeküdtünk, de játszottunk. Természetesen »nem volt kötelező«, de ha nem voltál ott, másnap kaptad az ívet, hogy nem vagy közösségi ember, mindenki más játszott, és mindenki más jól érezte magát. A beteg, lázas szakácsot este nyolckor az ágyból verték ki játszani, mert »majd attól jobban lesz«, másnap nem győztek vele üvölteni, mert alig állt a lábán.

Megoldás: aki szabadnapról jött vissza, mindig hozott magával alkoholt, játék előtt leittuk magunkat, így sikerült valahogy kibírni. A végén nem volt olyan hét, amit józanul csináltunk volna végig. El lehet képzelni azt a munkát, amit a másnapos felszolgáló alakított, persze ez is üvöltözéssel végződött, és este csapatépítéssel.”

Kirándulás a Kedves Vezető szülővárosában

Dukász csapatépítője egy dologról szólt: a Főnökről.

„2016-ot írunk, a helyszín Magyarország »egyik« reklámügynöksége. A tulajdonos-ügyvezető Úr személyét nem csupán tisztelet, de kultusz övezi házon belül. Minden irodában legalább az arcképe, de több helyen kartonból egész alakos mása figyeli a cég összes dolgozóját Nagy Testvérként. Mr. Vezér a csapatépítőre kitalálta, hogy a helyszín az ő szeretett szülővárosa, a magyar ipar egyik gyöngyszeme lesz. Így hát aznap reggel buszokba ültek a kollégák, és elindultak a 3 órás útra, hogy ott aztán még többet kapjanak a Vezérből. Hogy addig se unatkozzanak, a Vezér az úton gyerekkori képeiből válogatva sztorizott a lelkes munkatársaknak, és mikor élettörténetét és a cég életútját párhuzamba állította, felállva tapsoltak volna neki, ha nem egy buszban utaztak volna. Érkezést követően a buszból pedig városnézés címszó alatt megtekintették vezérük szülőházát, majd a kedves alma matert, ahol a Vezért tanították, és így tovább, egészen a vacsoráig.”

Műszüléssel dobták fel a vacsorát

Szantiágóékba belefagyasztották a desszertet:

„Pár éve egy nagy tanácsadó cégnél dolgoztam. Az egyik évben a karácsonyi parti helyszínének egy menő belvárosi éttermet béreltek ki. A hely tényleg jó volt, DE a vacsora utáni »performansz« sokaknak (köztük nekem is) az arcára fagyasztotta a mosolyt. Egy árnyékszínház előadásában pár hiányos öltözetű hölgy erotikusan próbált vonaglani, majd az előadás végén az egyik szereplő megszült egy műbabát. Nem dohányzom, de akkor úgy döntöttem, hogy kimegyek a friss levegőre kiszellőztetni a fejem.”

Leküldték őket a szakadékba, visszaadták a főnöknek

Skolasztikáéknak mintha csak egy kung fu-film edzéstervét kellett volna megcsinálniuk:

„A bizalomépítés jegyében telt a 3 napos csapatépítő tréning. A résztvevők életkora 23-60 év között. Mindenféle gyakorlatokat »teljesítettünk«, például sétáltunk párban, az egyik bekötött szemmel, a másik vezette. Álltunk cölöpök tetején, és úgy kerülgettük egymást, hogy mindenkinek a cölöpön kellett maradni (az én 37-es lábamnál kisebb volt a cölöp). Libasorba állítottak minket szintén bekötött szemmel, csak a sor végén álló volt látó, ő irányította hátulról a sort. Így rohangáltunk dimbes-dombos tájon föl és le. A csúcspont az volt, amikor a »tréner« megmutatott egy szakadékot, és kihirdette: az a csapat nyer, aki elsőnek ér a szakadék aljára. Na itt véget is ért ez a gyakorlat, erre nem voltunk hajlandóak.

Ugyanezen a tréningen az utolsó napon a tréner azt mondta, a csapat jól teljesített. Most ő megmutatja,  mennyire bízik bennünk. Akkor éppen egy kikövezett terepen voltunk, ahol asztalokat, székeket rakott egymásra, kiválasztott 6 vékony kolléganőt, párban szembeállította őket hogy majd kapják el őt, amikor a rakás tetejéről háttal leveti magát. Mindenesetre 2 erős kolléga önként a sor végére állt, hogy besegítsen, ha esetleg a kövön koppanna a feje. Levetette magát, majd azt mondta, most mi mutassuk meg, mennyire bízunk egymásban, mi is ugorjunk, de nem volt önként jelentkező, ezért kórusban kiabáltuk a főnök nevét, aki kitalálta ezt a horrortréninget, ugorjon ő. És kénytelen volt.”

Ilyen nincs: a főnök, aki pokollá tette a thaiföldi kirándulást

Hieronima történetéről előre inkább nem is írnék semmit, legfeljebb annyit, hogy a Másnaposok 2. találkozása a Förtelmes főnökökkel:

„Az egyes országok területi vezetőit meghívták jutalomutazásra Thaiföldre a kiváló előző évi teljesítményért. A vállalat kereskedelmi igazgatója, a közvetlen főnökünk, és az ő főnöke, az igazgatóhelyettes asszony is jött velünk.

10 napos út volt. Napi maximum 4 órát hagytak minket aludni. Az első nap közölték főnökék, hogy ők nem hoztak készpénzt, tehát kaját-piát, belépőjegyeket, helyi közlekedést nekünk kell fizetnünk. De főnökasszonynak, ha masszíroztatni támadt kedve, mindannyiunknak be kellett sorjáznunk a masszázsszalonba, ha ő inni akart, nekünk is innunk kellett. Ha ő 3 órán át akart az utcán ácsorogni, és nézni az embereket, nekünk is azt kellett tennünk.

Első negatív csúcs: főnökasszonynak sztriptízbárba támadt kedve menni. A társaságban minden férfi nős volt, a nőknek is menniük kellett, és az egyetlen dolog, amire az egész utazás alatt azt mondta a főnökasszony, hogy csak nyugodtan vállaljuk be, mert majd ő állja a cechet, az az volt, hogy beültet mindenki ölébe egy-egy sztriptíztáncosnőt. A férfiak rettenetes zavarban voltak, és nem hagyták.

Második negatív csúcs: az egyikünk eltörte a lábát, miközben a főnökasszonnyal táncolt és így kórházba került. Munkatársak mit csinálnak? Rohannak a hotelba a pórul járt bajtárs irataiért és biztosításáért. Mit csinál a főnökasszony? Táncol tovább mással.

Harmadik negatív csúcs: 3 hónappal a hazajövetelünk után postázták a nevünkre szóló számlát az utazásról.”

Ha neked is van hasonló élményed, írd meg a herczeg(kukac)444.hu emailcímre!