Mai cikkünkben a haditechnika iránt érdeklődőknek kedvezünk. Témánk az a harckocsi, amely a Szovjetunió győztes fegyvere volt a nagy honvédő háború során és egészen Berlinig elvitte a rajta kapaszkodó orosz katonákat. A T-34-es közepes harckocsi a második világháború háború egyik legendás fegyvere volt, ami az utódnak számtó T-54/55 után a legnagyobb számban gyártott harckocsi is egyben. A keleti fronttól az 1956-os forradalmon át az elmúlt hetven évben a legtöbb kontinensen bevetésre került.

Az 1936-ban kitört spanyol polgárháborúban a köztársasági erők részére jelentős mennyiségű T-26-os és BT-5-ös könnyű harckocsit adott „kipróbálásra” a Szovjetunió. A polgárháború ütközeteiben a páncélosok 45 mm-es lövege megfelelő teljesítményt nyújtott, ám páncélzatuk pusztán a kézifegyverek ellen nyújtott védelmet. Az új generációs szovjet harckocsik tervezésénél ezért már fontos szempont volt a páncélzat fejlesztése is. Az ekkor már rendszeresített BT-5-ös és BT-7-es gyors harckocsik szolgáltatták az alapját az említett új típus kifejlesztéséhez. Ezek a páncélosok az amerikai Walter Christie által tervezett harckocsin alapultak, amelynek licencét még korábban megvásárolták a tervezőtől és legfontosabb jellemzője a Christie típusú nagy futógörgőkkel ellátott, tekercsrugókkal felszerelt felfüggesztés volt. Ez utóbbi akkoriban kiváló terepjáró képességet és sebességet biztosított. Az 1937-ben megindult fejlesztési program két típust eredményezett az A-20-ast, 25 mm-es döntött páncélzattal, ez a prototípus lényegében egy továbbfejlesztett BT harckocsi volt. Megtartották a 45 mm-es ágyút, de a páncélzatát modernizálták.

A másik prototípus a z A-32-es volt, amelynél a páncéllemezeket már 32 mm-re növelték. Fegyverzete egy rövid csövű 76,2 mm-es L-11-es ágyú volt, továbbá hajtóműve a nem rég kifejlesztett V-2-es 500 lóerős dízelmotor volt, ez utóbbi különlegessége az alumíniumból kialakított könnyű motorblokk. A két harckocsi azonos mobilitással rendelkezett, ezért végül az A-32-es került kiválasztásra.

Az új harckocsi megnevezésénél szakítottak azzal a szokással, hogy a védelmi miniszterről, Kliment Vorosilov marsallról nevezzék el a páncélost. Helyette az 1934-ben életbe lépett, a szovjet páncélos erőket nagymértékben fejlesztő határozatra emlékezve a T-34 megnevezést kapta.

A T-34-es sorozatgyártása 1940 nyarán kezdődött és a prototípushoz képest legfontosabb módosítás a 45 mm-esre növelt frontpáncél volt az új harckocsin. A tank sorozatgyártása már beindult, ennek ellenére tervezők nem voltak megelégedve annak fő fegyverzetével, így 1941 januárjára már megkezdték a hosszabb csővel rendelkező F-34-es löveg gyártását, ez utóbbi már 42,5-es csőhosszúsággal rendelkezett az előd 30,5-ös hosszával ellentétben, és így sokkal jobb páncélátütést nyújtott. (A csőhosszúság az a mérőszám, amelyet ha beszorzunk az adott lőfegyver kaliberével, akkor megkapjuk a lövegcső hosszát. AZ F-34-es lövegnél ez 76,2*42,5= 3238,5 mm). A páncélos kialakítását tekintve eltért a nyugaton megszokott dizájntól, mivel az erőátviteli rendszert nem a páncélos elejében helyezték el, hanem annak hátuljában. A T-34 45 mm-es jelentősen döntött frontpáncélja megjelenésekor kiváló védelmet nyújtott, amely nagyjából 75 mm függőleges páncéllemezzel volt egyenértékű. 500 lóerős dízelmotorja 54 km/h-ás végsebességet biztosított. A hosszabb csövű 76,2 mm-es F-34-es löveg 1000 m-es távolságból 61 mm-es páncéllemez átütésére volt képes. Ezek a paraméterek 1940-ben nagyon jónak számítottak. Kezelőszemélyzete négy fő volt, a harckocsi elején helyet foglaló sofőr és géppuskás/rádiós, valamint a toronyban lévő töltő és parancsnok. A T-34/76 legnagyobb hiányossága a két fős torony volt, mivel így a harckocsiparancsnok egyszerre látta el saját parancsnoki és a lövegkezelő feladatát is, ezért az ő „munkája” többszörösen meg volt nehezítve.

A T-34-es harci alkalmazása lényegében egybeforrt a magával a keleti fronttal, ugyanis valószínűleg nehezen találnánk olyan csatát ezen a hadszíntéren, amelyben a páncélos ne vett volna részt. A Harmadik Birodalom és a Szovjetunió közti háborút 1941. június 22-én megindító Barbarossa hadművelet kezdetén a szovjet páncélos egységek 967 T-34-essel rendelkeztek, de a Vörös Hadsereg páncélos fegyverneme 1941 nyarán egy nagyarányú átszervezési folyamat közepén állt, amikor a harcok megindultak. Az átszervezés lényege a német 1939-es és 1940-es koncentrált páncélos hadműveletekre alapult. A tervek szerint 1942 végére harminc nagyméretű gépesített hadtestet akartak létrehozni, amelyek mindegyike 1031 páncélossal rendelkezett volna két harckocsi hadosztályra és egy gépesített hadosztályra bontva.

Az átszervezések még javában folytak, amikor a német offenzíva megindult, ebből kifolyólag az új páncéloshadtestek többnyire még nem voltak felszerelve T-34-es és KV harckocsikkal, hanem javarészt csak a régi T-26-os és BT típusokkal. Az új páncélosok lőszer utánpótlása szinte egyáltalán nem volt megoldva ezért egyes tankok páncéltörő lőszer nélkül indultak harcba, továbbá a sztálini tisztogatások miatt nagy hiány volt tisztekből, mindemellett a harckocsizók kiképzése is elégtelen volt. Szintén fontos adalék a szovjet harckocsik gyenge ellátottsága rádiók terén: sok estben csak a szakasz- vagy csak a századparancsnokok tankjában volt rádió. Lényegben a Barbarossa hadművelet meginduláskor a szovjet haderő rendkívül sebezhető volt. Hiába rendelkeztek kb. 20 ezer páncélossal, de azok jelentős része elavult típus volt és a németek kb. 3000 bevetett harckocsija, a tapasztalt kezelőik és felsőbb vezetés következtében, hatalmas katlancsatákban győzte le a szovjeteket.

A T-34-es első harci bevetésére is az 1941 nyarán történt ütközetekben került sor, a német gyalogosok hamar megtanulták tisztelni a harckocsit, ugyanis az általuk rendszeresített 37 mm-es PAK36-os páncéltörőágyú lényegében sehogyan sem tudta átütni a tank páncélzatát. Egy tipikus ilyen összecsapás történt 1941. július 8-án, amikor a német 42. páncéltörő tüzérosztályt megtámadta egy T-34-es, a közeledő harckocsira nagyjából hat lövegből folyamatos tüzet adtak le, de a lövedékek többnyire lepattantak. Egy másik PAK36-os a személyzet jelentése alapján 23-szor tüzelt egy T-34-esre, és a legnagyobb kár amit okozni tudott, a harckocsi lövegtornyának beragadása volt. Ezek az összecsapások jó példái annak, hogy a technikai fölénnyel rendelkező T-34-esek miként tudták terror alatt tartani a német gyalogságot, de több hiányosságra is rámutattak. A kétfős toronykialakítás miatt a németek sok esetben 3-4 lövést is leadtak, mire a szovjet harckocsi észlelte volna őket, továbbá a tank-kezelők és az egységparancsnokok tapasztalatlansága miatt nem tudták kiaknázni előnyüket. A T-34-eseket 1941 nyarán sok esetben a német 88 mm-es légelhárító ágyúk vagy Stuka vadászbombázók semmisítették meg, ha a szárazföldi egységek erre képtelenek volta.

Az 1941-es hatalmas veszteség és a németek órási benyomulása a Szovjetunióba nagy arányú intézkedéseket indított el, amelyek célja a szovjet tankgyártás, ami lényegében a T-34-es gyártását jelentette, és a harckocsizó egységek átszervezése volt. Ezek mondhatni a túlélés szempontjából elkerülhetetlen lépések volt. A harckocsigyárak már 1941 júliusában megkezdték a keletre való elköltözést, ahol azok jobban védhetőek voltak, ugyanis a nyugati szovjet iparvárosok a német előrenyomulások miatt frontvonallá váltak, sok esetben pedig elvesztették azokat.

Az új gyártósorok mellet, amik ekkor már többnyire csak a T-34-est gyártották, magukat a páncélos egységeket is átszervezték az 1942-es nyári offenzívák idejére. A hatalmas gépesített hadtesteket feloszlatták, a bennük lévő harckocsihadosztályokat kisebb páncélosdandárokká alakították át a gyorsabb reagálás érdekében. Ezek a dandárok elméletben 93 páncélossal rendelkeztek, amelyek jözött volt egy 7 tankból álló KV-1-es nehézharckocsi század, két T-34-es század egyenként 11 tankkal, a maradék hat századod pedig BT és T-26-os könnyű harckocsik adták. A valóságban a legtöbb dandár nem rendelkezett ennyi páncélossal, 93 helyett 1942 nyarán átlagosan 67 tank állt rendelkezésre. Ezek a számok a gyártósorok áthelyezése és a harcok következtében folyamatosan változtak.

1942 júliusára viszont már kivették a KV nehézharckocsikat a dandárok állományából, mivel túlságosan lassúak voltak. Az új felosztás így három T-34-es századod (összesen 32 páncélossal) és egy 21 tankból álló könnyűharckocsi századot tartalmazott.

A keleti front két sorsdöntő ütközetéből az elsőben, Sztálingrád ostromában nem a páncélosok játszották a fő szerepet, de az azt követően kialakult masszív tankcsatában Kurszk és Orel térségében a T-34-esek döntő szerephez jutottak. A hatalmas ütközet a német Zitadelle hadművelet megindulásával kezdődött. Szovjet részről kb. 5000 harckocsit vontak össze a térségben ezen felül 2500 páncélos pedig tartalékban állomásozott. A német páncéloserő kb. 2700 tankra rúgott, amelyben ekkor már jelentős mennyiségű Panther és Tiger harckocsi is volt, ezt két új típust elsősorban a T-34-es leküzdésére hoztak létre. A szovjetek ekkorra már elvesztették technikai fölényüket, mivel az új német tankok mellett a már meglévő Panzer III-as és IV-es harckocsikat is új, erősebb löveggel látták el, ezért elsősorban számbeli fölényükre alapoztak. Az 1943 szeptember végéig tartó ütközetekben a szovjet veszteség elérte a 9000 harckocsit, a németeké kb. 2200-ra rúgott. A csata stratégiai szempontból szovjet győzelmet hozott, ugyanis ezt követően átvették a kezdeményezést a keleti fronton, mivel sikerült megfékezni a német hadsereget, amely sokkal nehezebben tudta pótolni vesztéseit ellenfeléhez képest.

link Forrás

A német Männer gegen Panzer (Emberek a páncélosok ellen) oktató és propaganda film. Érdekessége az élesben bemutatott különféle harckocsielhárító fegyverek zsákmányolt harckocsikon.

A T-34-es megjelenését követően folyamatos fejlesztéseken esett át, amelyek jelentős része a gyártás meggyorsítását, egyszerűsítését célozta meg. A különböző gyárakban előállított harckocsik sokszor jelentős eltérésekkel rendelkeztek, és a különböző években gyártott T-34/76-osok is eltértek egymástól apróbb részletekben. A legfontosabb módosítás az 1942 végén végrehajtott fejlesztési program volt, miután a harckocsi öntött, hatszögletű tornyot kapott. A torony páncélzatát 45 mm-ről 52, egyes gyárakban 60 mm-re növelték. Az új nagyobb torony sajnos továbbra sem tette lehetővé a háromfős kialakítást, de ekkor már a legtöbb harckocsi rendelkezett rádióval. Fontos adalék volt még a főfegyverzet lőszerkészletének növelése 77-ről 100 db-ra és az új űrméretalatti 76,2 mm-es lőszer a BR-350P bevezetése. Ez a lövedék 500 m-es távolságból 90 mm páncélzat átütését tette lehetővé, javítva ezzel a T-34-esek esélyét a Panzer IV H 80 mm-re növelt frontlemezének átütéséhez.

A Panther és Tiger tankok megjelenése magával vonta a T-34 modernizálását is. 1944 elejétől megindult a T-34/85 gyártása. A 85-ös változat egy teljesen új lövegtornyot kapott 90 mm-es frontpáncéllal és megnövelt toronykoszorú átmérővel, ami már lehetővé tette a háromszemélyes kialakítást, javítva így a 76-os változat legnagyobb defektjét. Újítás volt még a 85 mm-es löveg, ami 1000 m-es távolságból 102 mm függőleges páncélzat átütésére volt képes. Ezzel a Tiger harckocsi kilövésére már alkalmassá vált, nem úgy mint a 76,2 mm-es változat, ám ez az új variáns is csupán egy a toronyra adott szerencsés lövéssel tudta átütni a Panther páncélját. Összességében mégis fontos fejlesztés volt, amellyel a páncélos harcértéke jelentősen növekedett, ugyanis a német páncéloserők jelentős részét ekkor még mindig a régebbi, gyengébben páncélozott tankok adták.

A T-34/85 egyik legismertebb bemutatkozása volt, mikor 1944. augusztus 11-én Alkeszandr P. Oszkin hadnagy a 6. Gárda Harckocsihadtest kötelékében a lengyelországi Ogledow falu közelében járőrözött harckocsijával. Ogledow-ba érve közeledő német egységekre észlelt, ezért a falu mellett egy kukoricaföldön védekező állást vett fel. T-34-esét kukoricakórókkal rejtették el, a tankján lévő harckocsi deszantosok pedig, további kukoricarakásokat építettek, hogy a közeledő németekben ne keltsenek gyanút. A következő napra virradóan megvárták, hogy az ellenséges menetoszlop elhaladjon előttük. A német egységben három új 67 tonnás Königstiger (Királytigris) harckocsi is jelen volt, amelyek az 501-es nehéz páncélos hadosztály egy szakaszához tartoztak, ezekhez képest a 32 tonnás T-34 jelentősen eltörpült. A menet elején két Königstiger haladt, Oszkin a második harckocsira leadott négy lövést egymás után BR-365P űrméret alatti lövedékkel, mire a tank kigyulladt. A menetoszlop elején haladó jármű ekkor már észlelte Oszkint, ám egy szerencsés lövéssel a Tiger toronygyűrűjén keresztül begyújtotta annak lőszerét. Az első két harckocsi füstjétől „megvakult”, a menetoszlop végén haladó harmadik páncélos ekkor már menekülésbe kezdett, ám Oszkin utána eredt és ezt is kilőtte egy hátulról leadott, motorteret ért lövéssel. Visszatérvén a menetoszlophoz az egyik, már nem égő Königstiger-be még belelőtte utolsó űrméretalatti lövedékét, „kivégezvén” azt. A sikeres ütközetet követően a hadnagy visszatért egységéhez, nem sokkal később pedig megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Természetesen az olyan győzelmek mint Oszkin hadnagyé nem voltak mindennaposak, de a 1944-től a szovjet harckocsi fegyvernem már kellő tapasztalattal és felszereléssel rendelkezett ahhoz, hogy megnyerje a háborút a Berlinig vezető úton.

A második világháborút követően a T-34-est 1950-ig tovább gyártották, így valamivel több mint 100 000 darab készült belőle. A hidegháború során a világ legtöbb fegyveres konfliktusában részt vett, exportálták a varsói szerződés országaiba, Lengyelország és Csehszlovákia pedig gyártotta is egy ideig. Jelentős hadászati szerepet utoljára a koreai háborúban játszott, ugyanis az észak-koreai hadsereg ilyen páncélosokkal volt felszerelve. Az 1950 júniusában kitört harcokban az amerikai fél és a dél-koreai hadsereg még alig rendelkezett páncélosokkal. Az amerikaiaknak csak M24-es Chaffee könnyű páncélosaik voltak a térségben, amik nem jelentettek komoly akadályt a T-34-nek. Ez a dominancia egészen augusztusig tartott, amikor megérkeztek az Amerikai Tengerészgyalogság M26 Pershing és M4A3E8 Sherman tankjai.

Ezek a páncélosok nem rendelkeztek számottevően jobb technikai paraméterekkel mint a szovjet harckocsi, ám az amerikai kezelőszemélyzet sokkal jobban képzett volt, így rövid időn belül visszaszorították a T-34-eseket, a háború hátralévő részében a páncélosok pedig nem játszottak fontos szerepet. Hazánk történetében fontos momentum az 1956-os forradalom és szabadságharc során a T-34 mind a szabadságharcosok és a bevonuló szovjet csapatok repertoárjában megtalálható volt, így játszva jelentős szerepet múltunkban.

A T-34-es az 1967-es és 1972-es arab-izraeli háborúkban is részt vett a szíriai és egyiptomi csapatok kötelékében, ám elavultsága miatt már nem játszott jelentős szerepet. Mégis jelentősen meghatározó volt mind a szovjet, mind a nyugati harckocsi fejlesztésre. A második világháború legsikeresebb német tankját a Panther-t is „megihlette”. A belőle szerzett tapasztalatok alapján tervezték meg a hidegháború legismertebb szovjet tankját a T-54/55-öt is, az orosz emlékezetben pedig mai napig a háború győztes fegyvereként maradt meg.

link Forrás

A T-34-es még a 2015-ös 70. moszkvai győzelmi felvonuláson is kiemelt figyelmet kapott. A harckocsik 54:25-től láthatóak.

Felhasznált irodalom:

Chris Chant: Harckocsik több mint 250 harckocsi és páncélozott harcjármű. Budapest, 2005.

Dr. Matthew Huges és Dr. Chris Mann: A T-34-es közepes harckocsi. Debrecen, 2000.

Steven Zaloga: Jim Kinnear: T34/85 medium tank 1944-1994. Osprey Publishing, 2005.

Steven Zaloga: T34/85 vs M26 Pershing Korea 1950. Osprey Publishing, 2010.

Steven Zaloga; James Grandsen: The T-34 tank. Osprey Publishing, 1980.

Steven Zaloga; Peter Sarson: T34/76 medium tank 1941-1945. Osprey Publishing, 1997.

Tim-Bean-Will Fowler: Szovjet harckocsik a II. világháborúban. Debrecen, 2004.