A történelmi regény műfaja manapság a reneszánszát éli, nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is. A műfaj egyik honi zászlóshajója kétségtelenül Bán Mór Hunyadi-sorozata, amely már a nyolcadik kötetnél jár. Az eredetileg jóval rövidebbre tervezett regényeket alaposan elnyújtotta a siker, kronológiailag egyelőre az 1447. év végéig jutott el a sorozat, amelyben egy mohácsi csatával kezdődő kerettörténetbe ágyazta a Hunyadi család történetét. Ebben a cikkben történészi szempontból vesszük górcső alá a regényfolyamot.

A háttértudás hatalma

A történelemről sokaknak az jut eszébe, hogy évszámokat és fogalmakat kell bemagolni valamilyen oktatási intézmény számára, és ha ezekből a kötelező penzum megvan, akkor tulajdonképpen olyan nagy baj már nem érheti az embert. Persze a történelem egyúttal egy kicsit más is, hiszen a múltnak, főleg Magyarországon, erős identitásformáló hatása van. Emellé azonban nem elhanyagolható tanító jelleg is párosul, és köszönhetően a történelmi regényeknek/filmeknek/sorozatoknak, szórakoztathat is. A Bán Mór néven író Bán János Hunyadi-sorozatának a sikere kétségtelenül felelősséggel jár együtt, így mi most elsősorban azt fogjuk megnézni, hogy a tanító jelleghez milyen történelmi háttér párosul.

Legelőször érdemes egy fontos félreértést tisztázni. Az vitathatatlanul igaz, hogy Bán Mór a könyvei végén imponáló hosszúságú segédanyagokat tesz közzé, amelyek az újabb és újabb kötetekben egyre csak gyarapodnak. (Az első kötetben a rövid utószó csaknem száz oldalas adatfolyammá duzzad a nyolcadik kötetre). Családfák, személyek, fogalmak, részletes kronológia, felhasznált irodalom mind-mind felbukkannak a Hunyadi sorozat könyveinek a végén. Az érdeklődő olvasót könnyedén lenyűgözi ez a hosszadalmas felsorolás, és interjúkban vagy könyvismertetőkben minduntalan elhangzik, hogy hatalmas kutatómunka áll a kötetek mögött. Csakhogy valódi, tudományos értelemben vett kutatómunkáról nincs szó. A felsorolt adatok valóban kutatómunka eredményei, ám azokat nem a szerző, hanem a korszakkal foglalkozó történészek végezték el. Ezért bánjunk óvatosan azokkal a kijelentésekkel, hogy Bán Mór, vagy bármelyik történelmi regény szerzője, kutatómunkát végzett. Valószínűtlen ugyanis, hogy jelenlegi munkája mellett Bán Mór álmatlan éjszakák sorát töltötte volna folyóírással írt latin oklevelek kisilabizálásával, vagy latin nyelvű krónikák fordításával, ami a valódi kutatómunka jellemzője. Tegyük hozzá rögtön, hogy ezt nem is várta el tőle senki. A tudása és a függelékben látott adatok nem kutatómunkán, hanem alapos utána olvasáson alapulnak, adatai azoknak a történészeknek a munkáiból származik, akiket a könyve végén felsorol.

A szerző által felhasznált szakirodalom mennyisége valóban imponáló, de azért jól körülhatárolható csoportokra osztható. Az egyik a 19. század második felének e korszakról szóló irodalma, amelyet Bán Mór láthatóan szívesen használt fel a Hunyadihoz. Hál’Istennek eredeti forrásokat is felsorol, feltűnően szívesen és gyakran nyúl például a Bonfininél leírtakhoz. A másik horizontot a szocializmus idejéből származó történelmi tárgyú munkák képviselik. Azért fontos ezt megjegyezni, mert interjúiban többször említi, hogy a szocializmusban a Hunyadiakkal nem lehetett, vagy nem volt érdemes foglalkozni. Már a felsorolt irodalomból kiderül, hogy ez nem volt így, a Hunyadiak korszaka politikai okokból nagyon is felülreprezentált volt például a Jagellókhoz képest. A fentiek mellett vannak feltűnően hiányzó nevek is a listán. A késő középkor Magyarországának két legjelesebb kutatója, Kubinyi András és Engel Pál művei nem, vagy csak a sorozat legkésőbbi darabjaiban jelennek meg. Hogy a késő középkori magyar történelem historiográfiájában járatlanoknak legyen összehasonlítási alapjuk, ez nagyjából olyan, mintha a rendszerváltozás utáni politikatörténet megírása során nem említenénk meg Orbán Viktor nevét.

Egy másik probléma, hogy Bán Mór nem feltétlenül a legszerencsésebben válogatja meg azokat a szerzőket, akiktől merít. A szakmai értelemben értékelhetetlen Földi Pál, vagy az inkább esztéta, mintsem történész Nemeskürty István munkái is felbukkannak nála, és történelmi regények szerzői (Gulácsy Irén, Kovai Lőrinc) is a listájára kerültek. Mindez időnként nagyon is tükröződik a regények eszmetörténeti hátterén, de erről egy kicsit később.

A leginkább előremutató újítása Bán Mórnak azonban az, hogy a hetedik kötettől kezdve a személyneveknél található rövid leírások során dőlt betűvel szedette azokat a momentumokat, amelyeket ő írt hozzá a karakterei valódi történetéhez. Így a fikció és a valós történelem elválasztódik. Más kérdés, hogy ezen a megoldáson van még javítani, hiszen olyasmiket is a valószerűséget jelző betűtípussal szedetett, amelyek valójában nem történtek meg, (ilyenek például a Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet gyermekeinek valódi apjait firtató kitételek), de ezek egy részét a nyolcadik kötetben kijavította.

A változtatások színe-virága

Történészi szemszögből a legérdekesebb, és talán a szerző gondolkodásáról, személyiségéről a legtöbbet eláruló mozzanat az, amikor az író a rendelkezésére álló tényekből a művében valami egészen mást farag. Vannak érthető és indokolt változtatások. Az átlagos műveltséggel rendelkező olvasó alighanem nem hallott még ifjabb Hunyadi Jánosról. Ő eleinte a később híressé vált bátyjával együtt emelkedett, az országos méltóságok közé tartozó szörényi báni címet 1439-ben együtt nyerték el, ám 1441-ben a törökök elleni harcok során elesett. Érthető okokból a Hunyadi-sorozat szerzője nem akart két Jánossal bíbelődni, és Hunyadi Ivánra keresztelte át az ifjabbik testvért.

Árulkodóbb azonban, hogy a főhős hérosszá formálása miként hat a többi karakternek a valós történelmi személyiségétől való eltérésére is. Bán Mór e tekintetben a késő középkori magyar történelem számos érdemesültebb személyét alakította át úgy, hogy a főhős sütkérezhessen a saját sikerei fényében. Nem szokatlan egy írótól, hogy ennyire megszereti a saját maga által teremtett karaktert, legközelebbi példaként talán a nemrég elhunyt ausztrál írónőt Colleen McCulloughot lehetne megemlíteni, aki a Róma-sorozatában hasonlóképpen bánt Julius Caesarral.

A legcudarabbul talán Habsburg Albert magyar király járt, hiszen Bán Mór a tetterős, és Zsigmond méltó utódjának bizonyuló uralkodóból egy pipogya, vallásos és tehetetlen figurát varázsolt, aki még egy erekcióra is képtelen.Nem lehet nem arra gondolni, hogy a manapság népszerű Habsburg-utálat farvizét akarta meglovagolni ezzel. Elvégre micsoda dolog az, hogy egy Habsburg is lehetett jó magyar király!

Hasonlóképpen járt a lánya, Luxemburgi Erzsébet is, akiből pedig egy szajhalelkű, hataloméhes nőt faragott, aki a szó legszorosabb értelmében bármire képes azért, hogy megszerezze a trónt, és ezt a hajlandóságát természetesen ki más, mint a rokon Habsburg Frigyes ki is használja. Az édesanyja, Cillei Borbála is ugyanilyen ábrázolást kapott. Az a helyzet azonban, hogy Erzsébet bárminemű hűtlenségére és kicsapongásaira semmilyen bizonyíték nincs, a királynék erényére egyébként is fokozottan ügyeltek. A kivételt pont Cillei Borbála jelentette, de jelenlegi tudásunk alapján egyáltalán nem biztos, hogy az ellene felhozott házasságtörési vád stabil alapokon állt.

A várnai csatában hősi halált halt I. Ulászló magyar király jelleme is sajátos átalakuláson ment keresztül, hol szüzességi fogadalomban élő, álmodozó ifjút, hol pedig az egyik báró (Újlaki Miklós) ármánykodó feleségével összefekvő, de egyébként tétovázó figurát láthatunk viszont. Az 1442-ben megkötött győri békében egyébként a humoros színekkel ecsetelt viszony Ulászló és Luxemburgi Erzsébet között szintén csak a szerző fantáziájának a terméke, Ulászló valójában nem az öregedő királynét, hanem a lányát jegyezte el.

Magyarországon nem születhet olyan irodalmi mű, amelyik pozitív színekkel ecsetelné a Cilleiek működését, így természetesen Cillei Ulrik is amolyan fő intrikussá válik, aki korabeli Soros Györgyként, puszta hatalomvágyból tör a magyarság elpusztítására. Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy a Cilleiek a történelem vesztesei közé kerültek, cselekedeteiket és céljaikat a velük ellenséges Hunyadi-, és Habsburg-párti elbeszélő forrásokból ismerjük. A magyar történelemtudomány kezdetei óta nem született olyan magyar nyelvű munka, amelyik bemutatta volna a családot a maga valójában úgy, hogy lemetszi róla az ellenséges utókor propagandáját. (Szlovéniában például a család nagyjából hasonló tiszteletnek örvend, mint nálunk a Hunyadiak). Amíg ez nem születik meg, addig Bán Mórnak és a magyar történelemből regényeket író kollégáinak marad a meglehetősen egysíkú kép.

Érdemes kiemelni azt is, hogy a kerettörténetben II. Lajos halálának körülményeiben a kérdőjelek pártjára áll, és például szerepelteti azt a Tatai Miklóst a holttest keresésénél, akinek az állítólagos levelére alapozza manapság számos összeesküvés-elmélet hívő, hogy a királyt meggyilkolták. Hasonló módón jár el Hunyadi János származása esetében, a történetében ugyanis Mária királyné gyermeke életben marad, Zsigmond elrejti Morzsinai Erzsébetnél, Hunyadi anyjánál. A gyermek azonban később meghal, a család viszont Zsigmonddal elhiteti, hogy az egyébként később született Hunyadi János a király fia.

A kihagyhatatlan ziccereket Bán Mór nem hagyja kiaknázatlanul. A magyar történelemnek egy kevesek által ismert epizódja az, amikor a várnai csata után az V. László király kiadatásáról tárgyaló magyar küldöttségben Újlaki Miklós nem volt hajlandó leszállni a lováról, mikor a magyarokat fogadták. A taplóságnak e korai, dokumentált változata kétségkívül kínos pillanatokat eredményezett, és ezt plasztikus képekkel ecseteli a szerző. A tárgyalás mindenesetre nem járt sikerrel.

Természetesen a hatalmaskodások is szóba kerülnek, és valljuk be, hogy a törökök és a nagybirtokosok portyái nem sokban különböztek azoktól az időnként kemény jelenetektől, amelyek a különböző kötetekben előfordulnak, ha bár az a pillanat, amikor az egyik mellékszereplőnek, Violának az édesanyját lóval próbálják megerőszakolni, egy kicsit talán a túlzások kategóriájába sorolhatjuk.

A nemzeti mítosz továbbépítése

Ezzel párhuzamosan természetesen Hunyadi János személye alaposan megtisztult azoktól az eseményektől, amelyek nem férnek bele abba az erkölcsiségbe, amellyel a főhőst Bán Mór felruházta. Többször is elhangzik különféle formában, hogy a Magyar Királyság akkoriban különböző hatalmaskodó birtokosok martalékává vált, ezért szükség van az erős kézre. Az azonban már nem derül ki, hogy ezek egyike éppen Hunyadi János volt, aki cseppet sem különbözött a kortársaitól abban, hogy előszeretettel tört borsot a szomszédjai orra alá. Sőt, hatékonysága és kíméletlensége révén még ki is emelkedett közülük. Mindez azonban a Hunyadi-sorozatból nem derül ki, illetve a személynevek felsorolásánál azért egyszer-egyszer említést nyer. Ilyen példa Farnasi Veres Dénesé, akinek a birtokait Hunyadi dúlta fel, utóbb pedig csatlakozott a Hunyadi család familiárisaihoz.

Hunyadi János rendkívüli birtokgyarapodása is más megvilágítást kap a regényekben.A legjellemzőbb momentuma ennek az az eset, amikor Brankovics György szerb despota Hunyadira ruházza kiterjedt magyarországi birtokait. Bán Mór regényében mindez Hunyadival mintegy összeesküvésképpen történik meg, nem is tud róla, és csak azt a célt szolgálja, hogy a magyar nemeseket így vegye rá arra, hogy ne csatlakozzanak a meginduló hadjárathoz. A valóság ezzel szemben az, hogy Brankovics és Hunyadi megállapodott egymással, utóbbi szerepet vállalt a béke tető alá hozásában, aztán az ígéretek rá eső részét nem tartotta be. Mindez azonban ellentétes volt annak a karakternek a jellemével, akit Bán Mór megalkotott, így értelemszerűen át kellett írni a birtokszerzés eseményeit.

Bármilyen furcsa, de a rokoni szál, amelyet Bán Mór felvázol II. Mohamed és Hunyadi János között, akár létezhetett is. Kubinyi András a Mátyás királyról szóló művében hivatkozik egy levélre, amelyben mintegy rokonának nevezi a szultán a magyar királyt, és nem kizárt, hogy mindez túlmutatott a szokásos diplomáciai formulákon. Mohamed anyai felmenőit ugyanis kevésbé ismerjük. Ehhez kapcsolódóan érdemes megemlíteni, hogy nagy erénye a Hunyadi sorozatnak a török udvar és politika (igaz magyar nézőpontú) bemutatása. Ez részben vonatkozik a havasalföldi románokra és egy kicsit a szerbekre is.

Feltűnő egyébként, hogy míg a sorozat első két darabja elsősorban a fantasy vonalat erősíti, öröktől fogva való szembenállást építve a két család, a Hunyadiak és Vlad Dracul famíliája közé, addig a későbbi kötetek már igazodnak a „fogyasztói elvárásokhoz”. Már-már didaktikusnak hat, hogy a különféle deviánsnak tartott szexuális viselkedések, (ld. a fentebb említett Luxemburgi Erzsébetet), intrikák, káros szenvedélyek, kegyetlenkedések mindig Hunyadi János ellenfeleinek, vagy legalábbis a nem magyar szereplőknek jutnak. A törökverőnek komolyan vehető jellemhibája nem akad, hacsak nem számítjuk a házasságtörést, amely alól azonban rögtön felmentést is nyer.

Még szembetűnőbb, ha a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelésről szóló oldalakat lapozzuk végig, a magyar parasztokat csupa nyílt tekintetű, egyenes jellemű, munkában megőszült férfiak képviselik, míg a románokat sunyi, alattomos és kegyetlenkedő figurák.

A Hunyadi sorozat társadalomképére egyébként nagyban rányomta bélyegét az a fajta szocializmusból eredő történelemfelfogás, amely szerint adottak az idegenek, akik kiszipolyozzák az országot, vannak a magyar nagyurak, akik az egymással való csip-csup ügyeik mellett a népet sanyargatják, és ezt a felállást csak az osztályérdekeken felülemelkedő Hunyadiak voltak képesek megtörni átmenetileg. Ha valaki olvasta Nemeskürty István történeti tárgyú munkáit, akkor ismerős lehet ez az álláspont, amelyet Bán Mór felhasznál. Mindez persze annak ellenére tekinthető a szocialista történelemfelfogás késői termékének, hogy ő maga minden egyes megnyilatkozásával elhatárolódik tőle.

Hogy pontosan milyen nézetek vezetik az írót, arra időnként rezonőrként a mohácsi kerettörténetben a Hunyadi család históriáját elmesélő Deér-Sólyom István szavai által nyerünk betekintést:

„A lényeg, hogy mindig jő valaki napnyugatról, aki mindent jobban tud minálunk. Aki mindig meg szeretné mondani, hogyan kellene voltaképpen élnünk ebben az országban. Aki mindig pontosan tudja, hogy mi miatt kell szégyenkeznünk, mire szabad büszkének lennünk. Aki ismeri, de legalábbis ismerni véli valamennyi hibánkat, és szíves örömest hajlandó orvosolni is a sok bajt, amit mifelénk tapasztal… Így szokott ez lenni, s kutya legyek, ha most nem így lesz!”

Sőt, vélhetően már jelezték az írónak, hogy kissé elveti a sulykot, amikor a nem magyar népességet jellemzi, mert Dénes, Deér-Sólyom szerzetes beszélgetőpartnere, aki lejegyzi a történetet, így szólal meg a hatodik kötetben:

„– Nem érdekelnek ezek a dolgok, mondtam már! A gyomrom forog az egésztől! És azt hiszi, nem vettem észre, hogyan feketíti be az oláhokat ebben a gyermekded mesében? Nem tudom, miért utálja őket ennyire, de kötve hinném, hogy ily hitványak lennének!

– Hány oláhot ismersz, lelkem?

– Egyet se!”

Végül, de nem utolsósorban a hetedik kötetben felbukkan Patonnai Gábris nevű szereplő, egy világot járt kalmár, aki tulajdonképpen elég sok mindent megtestesít, amit időnként bizonyos nemzetietlennek bélyegzett elemekről állítottak. A szerző az alábbi szavakat adja a szájába, elérve, hogy alakot öltsön az a félelem, hogy élnek közöttünk olyanok, akik megtagadják magyarságukat:

„A szép öregember szórakozottan sikálta egy kődarabbal a lábát.

– Te talán német vagy?

– Magyar.

– Ezt úgy mondta, mintha azt kellene beismernie, hogy tolvaj és rablógyilkos egyben. – De szégyellem! Ha csak tehetem, meg se szólalok ezen a nyüves nyelven! Nincs még egy ilyen alávaló, söpredék népség a föld hátán! –„

A történelem helye, avagy rövid konklúzió

A fenti hibái ellenére érdemes kézbe venni és elolvasni a Hunyadi sorozatot minden középkori magyar történelem iránt érdeklődő olvasónknak. Kétségtelenül léteznek ennél „történelmibb” regények is, amelyek felhasznált tényanyagaikat illetően pontosabbak vagy precízebbek, a valóságtól kevésbé elrugaszkodottabbak. Azok az ideológiai vezérfonalak, amelyek időnként kilógnak a cselekmény szövetéből, egyáltalán nem rontják el a könyvek olvasásából származó élményt.

Azok persze, akik járatosabbak a korban, nem lesznek maradéktalanul elégedettek, de valljuk be, hogy a késő középkori magyar történelem szakértői a megcélzott olvasóközönség elenyésző kisebbségét képviselik. Ezen a téren egyébként kicsit hullámzó a sorozat teljesítménye, hiszen a harci szekerekkel való küzdelem, vagy a tűzfegyverek használatának elterjedése aránylag hasonlít a valódi eseményekhez, míg például a lovagi kultúra elemeivel, vagy a közelharci fegyverekkel kapcsolatos tévedések egy középkori hagyományőrzésben utazó olvasónak alighanem azonnal szemet szúrnak.

Száz év múlva vélhetően nem fogják a kötelező irodalmak között felsorolni a Hunyadit, ahogy az ötven és száz évvel ezelőtti történelmi regények is kikoptak a köztudatból, de a sorozat célja a ma emberének a szórakoztatása, és nem az örökkévalóságnak való megfelelés. Ezen a téren a Hunyadi regények kétségtelenül megtalálták az olvasótáborukat, és bízom benne, hogy sokakban felkeltik az érdeklődést a késő középkori Magyar Királyság története iránt. Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy amit olvasunk a regényekben, nem történelem, hanem fikció.