Idén márciusban arról született kormányzati döntés Új-Zélandon, hogy egy folyót ugyanolyan jogok illetnek meg, mint az országban élő embereket. A Whanganui Új-Zéland harmadik legnagyobb folyója, jogi védelméért több mint 140 éven át küzdött a partja mentén élő maori törzs. 

A maori delegációt vezető Gerrard Albert arról beszélt a döntés után, hogy a tárgyalások alatt végig az volt a céljuk, hogy egy olyan jogi megközelítés szülessen, amelyben helyet kap az álláspontjuk: 

a folyóval úgy helyes bánni, mint egy oszthatatlan élőlénnyel, szemben az elmúlt 100 év megközelítésével, amikor a tulajdonlás és a menedzselés szempontjai érvényesültek. 

A döntéssel Új-Zéland történelmének leghosszabb ideje tartó jogi eljárása ért véget, és mostantól a folyót ugyanolyan jogok illetik meg, mint bármely más jogi személyt. A tárgyalásokért felelős miniszter, Chris Finlayson a döntés után elmondta: tudja, hogy lesznek, akik furcsállják majd, hogy jogi személyként kezelnek egy folyót, de szerinte ez nem furcsább annál, mint amikor vállalatokat, szövetkezetetek vagy trösztöket kezelnek így. 

link Forrás

Pár nappal az új-zélandi döntés után az India északi részén fekvő állam, Uttarakhand egy bírósága döntött úgy, hogy a Gangeszt és legnagyobb mellékfolyóját, a Jamunát is ugyanolyan jogok illetik meg, mint az embereket. A beszámolók szerint Rajeev Sharma és Alok Singh bírák az indoklásában idézték is a kevéssel korábban hozott új-zélandi ítéletet. 

Walt Disney vs. Természet

Maga az alapgondolat, hogy ökoszisztémákat, illetve egyes természeti lényeket az emberéhez hasonló jogokkal kell felruházni, nem új, egyre hangsúlyosabban volt jelen az elmúlt évtizedek etikai gondolkodásában. Az olyan magától értetődő kérdésektől, mint hogy vannak-e jogai állatoknak, egészen az egész bolygót mint egyetlen élőlényt átfogó koncepciókig sorra jelentek meg a könyvek, indultak kurzusok egyetemeken, és a klímaváltozással járó globális környezeti válság kialakulásával ezek a kérdések egyre égetőbbé váltak. (A környezeti etika legfontosabb gondolkodóinak írásaiból magyarul is jelent már meg kötet.)

Az igazi kérdés viszont az volt, hogy az egyre jobban elterjedő elméleti keretből hogyan születik majd gyakorlat: nagyon szép, hogy akadémikusok és környezetvédők arról írnak, hogy a természet felé nyitó jogkiterjesztésre van szükség, de mindez nem sokat ér, ha nem követi a szövegeket tényleges lépés. 

Ennek a témának az egyik fontos szerzője az amerikai jogkutató, Christopher D. Stone, akinek 1972-ben jelent meg a Should Trees Have Standing? című könyve, melyben jogi szempontokból érvelt amellett, hogy miért illetné meg jogi státusz a természetet. Az egyik érve, hogy számos környezetvédelmi ügy azért sikkad el a bíróságokon, mert az ügyet az igazságszolgáltatás elé vivő személyeknek egyszerűen nincs meg a szükséges felhatalmazásuk arra, hogy képviseljék a kárt szenvedő természeti entitásokat. 

Érvelésének egy konkrét ügy volt azt alapja: a hatvanas években a világ legnagyobb fáinak otthona, a kaliforniai Sequoia Nemzeti Park közvetlen közelébe tervezett ezerszobás téli üdülőközpontot a Walt Disney. A tervezett építkezés ellen a világ egyik legismertebb és régebbi környezetvédő társasága, a Sierra Club indított háborút minden létező fronton. Az ügy végül 1972-re az amerikai legfelső bíróság elé került, ahol 4-3-as szavazati aránnyal az a döntés született, hogy a felperes Sierra Club nem tudta igazolni, milyen sérelem érné őket vagy bármilyen személyt az építkezéssel. 

Hiába kapott a legfelső bíróságtól zöld utat a Disney, a projektből végül nem lett semmi: a pereskedés alatt, ettől az esettől függetlenül fogadták el azt a törvényt, ami jóval szigorúbb környezeti hatástanulmányok szükségességét írta elő, tovább lassítva ezzel a folyamatokat, közben pedig a több mint egy évtizede dédelgetett terv mögül kihátrált a vállalat vezetősége, többek között mert érezhető volt, hogy a közvélemény sem lelkesedik a projektért. 1978-ban pedig az érintett völgyet törvénnyel csatolták a nemzeti parkhoz, innentől végleg eldőlt, hogy nem lesz ott óriásszálló. 

Így, hogy elmaradt az építkezés, utólag a legfelső bíróság döntésének egyik legismertebb eleme egy különvélemény lett. William O Douglas ugyanis azzal érvelt az ítélethez csatolt különvéleményében, hogy ahogyan mondjuk a hajók vagy a vállalatok megjelenhetnek a bíróság előtt pertársként, ugyanígy meg kéne illesse ez a jog a természet élettelen tárgyait. 

Az ismert természetbarát Douglas azóta sokat idézett különvéleményében arról írt, hogy a völgyek, a mezők, a folyók és tavak, a partszakaszok, a torkolatok, a fák és a mocsarak, de még a levegő is megérdemli, hogy megjelenhessen a bíróság előtt, ha a modern élet és technológia pusztító szorítása éri. Külön kitért a folyókra,  a bennük rejlő élet szimbólumaira. 

„A folyó mint felperes arról az ökológiai egységről árulkodik, aminek egyben része is.”

Douglas érvelése nagy hatással volt a korszak formálódó környezetvédő szervezeteire, és ugyanez az érvelés köszön vissza Stone említett könyvéből is, aminek főbb érveit amúgy a legfelső bíróság előtt is ismertethette: az említett reprezentációs szakadékot hidalná át, ha a természet jogi személyként jelenhetne meg a bíróság előtt, és képviselhetné a saját érdekét. Elsőre persze komikusnak tűnhet a gondolat, hogy miként fog megjelenni egy folyó a bíróság előtt, de valójában elég kézenfekvő megoldások kínálkoznak erre: Új-Zélandon például két oltalmazót jelölnek ki ezentúl a folyó mellé, egyiküket a törzs adja majd, a másikat az állam, és kettejük feladata lesz a folyó jogi képviselete. Hasonló megoldással élve, Indiában három jogi gyámot kap a két kitüntetett folyó, igaz, őket a állam jelöli ki, amivel környezetvédők nem is igazán elégedettek. 

Kezdetnek jó

Az elmúlt évtizedek világszerte az ökológiai jogok folyamatos kiterjesztéséről szóltak. A környezet védelme persze a világ legtöbb országában törvényekkel szabályzott kérdés, de ezek a törvények úgy tekintenek a természetre és az ökoszisztémára, mint egy uralt, birtokba vett területre, amely óvandó, de alapvetően az emberi ténykedés alá rendelt szféra. Ehhez képest jelent váltást az a gondolkodás, ami szerint a természet saját jogán rendelkezik pozitív jogokkal. 

A Conservationban nemrég a brüsszeli egyetemen kutató Mihnea Tanasescu közölt egy összeállítást ennek a megközelítésnek a terjedéséről. Fontos lépés volt, amikor az Egyesült Államokban, a Douglas és Stone által megkezdett út eredményeként, 2006-ban Pennsylvania államban Tamaqua Borough település vezetése helyi rendeletben ismerte el a természet jogait, példájukat pedig azóta számos közösség követte. 

Az első nemzeti szintű elismerés 2008-ban történt meg, Ecuador alkotmányába írták bele ekkor, hogy a természetet megilleti a létezéséhez való jog. Az alkotmány lehetőséget ad arra, hogy bárki az igazságszolgáltatástól kérhesse a természet jogainak tiszteletben tartását. Nem sokkal később hasonló törvényt fogadtak el Bolíviában is. A rendelkezések fontos eleme, hogy pozitív jogokat biztosít a természet számára: kimondja, hogy a természetnek joga van a helyreállítódásra és a tiszteletre. Ennek ellenére, mint Tanasescu cikkéből kiderül, a törvénymódosítás fontos lépés volt ugyan, és voltak már kisebb sikerek, egyik országban sem sikerült érdemben visszaszorítani a főleg őslakos területeken zajló feltárásokat és kitermeléseket. 

Ami annyira nem is meglepő: az elv persze nagyon szép, hogy a természet egészét mondják ki törvényekben jogilag védett szereplőnek, de világosan látszódnak a gyakorlati problémák is, és az, hogy miért lesz nehéz később mindezt betartatni. Tanasescu szerint ezért az új-zélandi, szűkebb megközelítés hosszabb távon jóval hatékonyabb lehet, mivel itt egy konkrét természeti entitást, a Whanganui folyót ismerték el jogi személyként, és külön rendeltek mellé jogi képviselőket is. 

Azt is érdemes észrevenni, hogy az új-zélandi és az indiai eseteknél fontos szerepet játszott az is, hogy az embereket megillető jogokat kapó folyók kiemelt szerepet játszanak emberi közösségek életében: a maori törzs azzal érvelt, hogy erős spirituális kapcsolat fűzi őket a Whanganui folyóhoz, amit ősükként tisztelnek és gyakorlatilag egyek vele, a Gangesz pedig hinduk százmillióinak szent folyója. 

Környezetvédők és kutatók világszerte abban bíznak, hogy a Whanganui, a Gangesz és a Jamuna csak a kezdetet jelenti, és idővel még több folyó és egyéb természeti entitás is az embereket megillető jogi státuszban fog részesülni: a klímaváltozás, a tömeges fajkihalások, az ipari mértékű szennyezések korában egy fontos változás alapja lehetne ez a természethez fűződő kapcsolatunkban. De ahogy nemzetközi környezetvédelmi szervezetek kutatói írták az új-zélandi és az indiai döntés után: megoldást úgyis csak az jelenthet, ha a természet tisztelete az életmódunk része lesz, és nem törvények írják elő nekünk.