Már a Volt fesztivál parkolójában érezni lehetett, hogy itt valami nagy dolog készül. A fesztiválalkohol-árakat kijátszandó komolyabb tömegek keverték okosba az italokat az autók körül, de nem is ez volt az igazán látványos, hanem a Linkin Park-felszerelések mennyisége és változatossága. Az LP-logót arcukra festő fiatal lányoktól a Hybrid Theory-pólós tisztes családapákig egészen különféle embereken látszott, hogy egy olyan karácsony jött el most nekik, amire nagyon régóta vártak. A kétezres évek eleje óta volt stabilan a “Kit hívjunk a Szigetre”-szavazások élvonalában a Linkin Park. El is fogyott minden jegy, 45 ezren voltak kedden a Volton.

Néhány dolog persze megváltozott a várakozás évei alatt. A Linkin Park berobbanásakor az első sorban menetelt a nu metál nevű poptörténeti zsákutcában. Ugyan már akkor is minden versenytársuknál szégyentelenebbül keverték a metálriffeket az elektronikus betétekkel, a rappel és a fájdalomba belehalós énekléssel, de szemöldökpiercinges rajongóik összességében azért mégis úgy érezhették, hogy valami dühös dolgot hallgatnak. ("A felnőttek nem értik, amit a dühös fiúk igen", írta Robert Christgau legendás popkritikus.) Aztán albumról albumra kopott le a rockmáz, és vállalták fel egyre nyíltabban a lakossági popzenét, mígnem odáig jutottak, hogy idén megjelent lemezükhöz képest Fluor Tomi is úgy hangzik, mint a Napalm Death.

Vagyis ha valaki a kétezres évek elején elveszette a fonalat Linkin Park-ügyben, a soproni koncert első felében valószínűleg nem értette, hova került. Miután Chester Bennington, Mike Shinoda és a többiek a magyar zászlót felvonva bevonultak a színpadra, olyan színtiszta popkoncert kezdődött zongorás betétekkel, Justin Biber-énekléssel és EDM-baszatással, hogy ha a zenekar turnébeosztása kicsit máshogy alakul, és a Balaton Soundon lépnek fel, egyáltalán nem lógtak volna ki onnan sem.

Csakhogy a Volton megjelent több tízezer ember döntő többsége egyáltalán nem veszítette el a fonalat a kétezres évek elején, és őszinte meglepetéssel láttam, hogy a Szabyest munkásságát idéző rádióslágereket ugyanúgy éneklik sorról sorra körülöttem, mint amikor előkerült az első lemezről a One Step Closer.

Ismerjük persze azt a lélektani hatást, hogy ha valaki ennyi időt vár a kedvencére, és ennyi pénzt kifizet, akkor csak azért is nagyon jól fogja érezni magát, de itt egyáltalán nem erről volt szó. 

Ha van tökéletes ellentéte a tavalyi szigetes Rihanna-koncertnek, ami a gigasztárok lélektelen haknijainak nullpontja, akkor az a Linkin Park fellépése volt, ahol Chester Bennington és Mike Shinoda is többször percekig ölelkezett az első sorokban eksztatikus mámorban úszó emberekkel. Csoda, hogy a Crawling közönségben előadott, zongorás-balladai változata alatt senkit nem vitt el a szíve. (Néhány nappal korábban így nézett ez ki Milánóban, egészen hasonló volt a soproni jelenet.)

Szóval lehet, hogy a Linkin Parkhoz képest a One Direction ma már olyan, mint az Extreme Noise Terror (vagy az Imagine Dragons olyan, mint John Zorn kísérleti lemezei, és ezt még bármeddig folytathatnánk) és az énekesdögönyözés is közelebb van a kisállatkereskedések világához, mint a metálszegecsekhez, de ettől még igaz, hogy 

ritkán látni annyi önfeledten boldog embert Magyarországon, mint az In the end éneklése alatt.

A koncert után persze találkoztam fanyalgókkal, akik nehezményezték a nyál és a pop terjeszkedését a zúzás rovására. De ezek a fanyalgók szívük mélyén most ébredtek rá egy brutális igazságra saját kiskamasz énjükről:

amikor Adidas superstar cipőjüket a sarokba hajítva, szobájuk ajtaját szüleik előtt becsapva bezárkóztak Linkin Parkot bömböltetni, és nagyon vadnak érezték magukat, akkor valójában egy popzenekart hallgattak.

Ahogy ez a kritika elég pontosan megfogalmazza:

“Tisztázzunk valamit: a Linkin Park mindig is popzenekar volt. Igen, a bennünk élő tizenhárom éves most ordítva tiltakozik, de ettől még ez a helyzet. A Hybrid Theory és a Meteora lemezek úgy voltak megcsinálva, hogy elhitessék velünk, hogy metált hallgatunk, de valójában a fülbemászó dallamok fogtak meg minket. Pontosan így lőtték be, és naiv kis pöcsként szépen be is szoptuk ezt. De ezzel nincs semmi baj, mert minden zenének megvan a maga célközönsége.”

A Linkin Park emblematikus mainstream zenekara lett annak a korszaknak, amikor nincsenek már rockerek meg diszkósok, nincsenek műfajok, csak innen-onnan letöltött mp3-ak vannak, amik között mindenféle átmenet nélkül váltja egymást az érzelmes zongora, az elektropop meg a kiabálás. 

Lehet azt mondani, hogy ez a világ műanyagosodása, de a boldogság az emberek arcán nem műanyag volt, hanem teljesen igazi.