Elindult Budapesten a Pride hete. A rendezvénysorozat nyitóbeszédét Székely Kriszta, a Katona József Színház rendezője tartotta. A művész saját identitásáról beszélt, arról, hogy hivatalosan eddig soha nem comingoutolt, de életének összes szerelme nő volt. Na, meg arról, hogy milyen most a kisebbségek helyzete a magyar társadalomban. Székely szerint az utóbbi 17 évben nem igazán tudtuk megoldani a problémáinkat, és ma is egymásnak ugrasztott társadalomban élünk. A politikusok pedig nem figyelnek az emberek dolgaira.

Íme, a teljes beszéd:

„Sziasztok!

Politikai beszédet kell mondani? Tud egy beszéd nem politikai lenni? Hmm… Nem tudom… Kérdések… Körülbelül két hónapja tudom, hogy beszélni fogok itt. Azt, hogy majd egyszer beszélni fogok ilyen kontextusban, azt már sokkal régebb óta tudom. Érdekes helyzet alakult ki körülöttem. Hivatalosan sohasem coming outoltam, de ettől függetlenül sokan megtalálták az identitásomat, szerelmi életemet célzó újságírói kérdésekkel. Annak ellenére, hogy soha nem válaszoltam rendezéseimmel foglalkozó interjúkban ezekre, nagy sikernek könyveltem el, hogy coming out híján is nyilvánvaló az identitásom. Illetve nem is az, hanem hogy olyan ember benyomását keltem, mint akitől ezt bátran meg is lehet kérdezni. Ez volt a célom, az álmom, hogy pusztán a létezésem és önmagam hétköznapi felvállalása, természetessége legyen annyira nyilvánvaló, hogy a coming out igénye, vagy valamiféle engedélykérés a téma érintését illetően fel se merüljön velem kapcsolatban. Következő távlati cél, hogy ez mindegy is legyen. Részeredményeknek is örülünk. Fuck yeah!

Tisztában vagyok természetesen a nyilvános coming out nevelő, figyelemfelkelő hatásával és tudom, hogy sokkoló-felszabadító élményt tud nyújtani, mind a közönség, mind az előbújó egyén számára. Persze, azt is gondolom, hogy

némileg elszaladt ez ügyben is a világ mellettünk, jobb helyeken ez azért már nem akkora hír.

Az én esetemben például a coming out nem hozná meg a várt drámai hatást, de azért próbáljuk ki. A próbáimon is jószerivel mindenre ezt szoktam mondani, és ott működik. Na, tehát próbáljuk ki, hogy kinek fog leesni az álla, ha azt mondom: Székely Kriszta vagyok, és az életem összes szerelme nő volt, és mint ilyen jelenség azt kell mondjam magamról – hogy dekódolható lehessen annak, akinek ez igénye –, hogy meleg vagyok. Na jó, hát azért hat ez valahogy így kimondva, kiállva. Még rám is. Főleg, mert már elég régen nem volt alkalmam ezt kimondani, annyira egyértelmű, hiányzott is már egy kicsit. Régebben, amikor még közelebb állt a fizimiskám egy balerinához, akiből kimásztam, kiszabadultam, akkor ennek még volt valami izgalma, bája, pulzusszáma. Azért valamennyi volt most is.

De úgy gondolom, hogy abban megegyezhetünk, hogy a mai beszédemnek nem ez a kijelentés lesz a drámai csúcspontja. Nem biztos, hogy lesz neki. Nehogy várjátok.

Nem akarok…? nem tudok…? politikai beszédet tartani, az önazonosságról, gondolkodásról szívesen beszélek egy kicsit, meg persze magamról is. Kedvenc témám.

Balerinaként nevelkedtem. Balerinaként!!! A nőiesség tradicionális megtestesítője a balerina. Légies, kecses, könnyed, csendben van. Nem ismertem más világot. Ma is, ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, akkor leginkább ez a világ jelenik meg előttem. Hogy izzadok és éhes vagyok és próbálok eszeveszetten légies és hattyús lenni. Nyolcéves koromtól kezdve voltam növendéke a Magyar Táncművészeti Főiskolának, és tartott ez egészen tizennyolc éves koromig. Nagyjából és egyáltalán nem véletlenül a coming outomig.

Nem akarok, nem tudok politikai beszédet tartani, az önazonosságról esetleg tudok beszélni.

Arról, ha az ember azt az utat járja, amit a szíve diktál, hogy csak akkor lehet boldog, ha nem alkuszik meg, ha nem hazudja el saját magát.

Ehhez melegnek sem kell lenni, csak kellően szigorúnak önmagunkhoz. Ebben a feladatban sokan elbukunk. Van, hogy csak időszakokra, van, hogy ebből egy egész elhazudott élet kerekedik. Heterók, melegek, mi mindenféle emberek. Bukdácsolunk. Én magam is hazudtam már magamnak rengeteget, volt, hogy a helyemen voltam, de volt, hogy egy kis ázsiai település fogdájában, és nem voltam egészen biztos abban, hogy most hogyan is lesz innen tovább. Kanyargós az út. Kinek kisebb, kinek nagyobb kanyarokat vesz. Mindenkinek kötelessége törekednie arra, hogy kihozza magából mindazt, ami adva van benne mint emberben, és ebben a társadalomnak segítenie kell őt, legyen ő akármelyik kisebbség része. Kezd elég politikus lenni. Vigyázzunk. Vissza magamhoz.

Jó voltam balettból. Ma már nem viselem nyomait oly egyértelműen, de rendelkeztem minden olyan fizikai adottsággal és szorgalommal, ami ehhez a pályához kellett. Jónak tartottak, foglalkoztak velem. Valami mégsem stimmelt. Senki nem tudta megfogalmazni, én sem tudtam megfogalmazni. Egyszerűen nem stimmelt valami bennem, belül, nem voltam elég finom, elég nőies, elég hattyús. Ilyen volt nagyjából a cucc, mint ez itt, most. Ez nyomasztó helyzeteket szült. Mestereim sem értették, hogy miért nem vagyok annyira olyan, amilyennek lennem kellene, amilyen egy hattyú vagy egy légies hópihe.

Nem az voltam.

Ez voltam, ami ma vagyok, bezárva egy kis balerina testébe. A coming outommal indult el az életem. Indultam el Én. Nem minden lány rózsaszín és könnyed. Nem minden fiú kékesfekete és kemény. Ha nem vállalom fel magam és megyek a szívem után, akkor talán soha nem szakadok ki ebből és soha nem leszek az a folyton kérdező, úton levő ember, gondolkodó, alkotó, aki ma vagyok, soha nem kerültem volna olyan helyzetbe, hogy rákérdezzek a világra, ha nem kell rákérdeznem saját magamra. Ez volt az első dominó. Fontos. Nagyon fontos. Önismeretre tanított, kérdezni tanított. Hogy szégyellem-e? Jézusom. A legjobb dolog, ami valaha történt velem. Elindított az utamon. Elindított afelé, aki ma vagyok. Kérdezzetek sokat és kételkedjetek folyamatosan a körülöttetek lévő világban és rendszerekben, és próbáljatok válaszolni újra és újra. Mindig jobb és jobb válaszokat kell adni ugyanazokra az életünket körülvevő kérdésekre. Így fejlődünk. Fejlődjünk!

Nő vagyok. Biológiailag nő vagyok. De ezen túl a fő definícióm, hogy ember vagyok. Vannak bennem férfiasnak címkézett és nőiesnek címkézett vonások, mind szellemileg, mind érzelmileg. Nagyon bonyolult az élet, és csodálatosan bonyolult benne az ember. Kutassátok a lehetőségeit, adjátok meg a szabadságát a léleknek, a testnek és szellemnek.

Gondolkozzatok, mert van min. Gondolkozzatok ti is magatokon, heteroszexuális barátaim, mert a tőlünk oly nagyon féltett férfi-nő házasság kérdése, szabályai újragondolást kívánnak, különben nem rúgnátok fel őket ilyen sokkolóan nagy arányban. Nem? Gondolkozzatok és változzatok!

Adjatok magatoknak is szabadságot. Ne féltsétek tőlünk a házasságot, mert mi csak jogegyenlőséget akarunk, nem elvenni tőletek egy, a nők elnyomásán, megalkuvásán alapuló tradíciót. Tisztelet persze a kivételnek. Lehet, hogy pont mi tudnánk nektek segíteni abban, hogy megmutassuk, kikísérletezzük, lehetséges ezeken a leosztott szerepeken túl is együtt létezni. Lehet, hogy tanulhatnánk egymástól? Na mindegy, túl messzire szaladtam. Ez már olyan, mint a Macskafogó végén, amikor minden macska az egér barátjával szelíden kergeti a lepkéket a réten.

Jól vagyok ma. Nem vagyok ugyan hópihe, ellenben igen boldog vagyok. Van egy okos, vicces, tehetséges, gyönyörű barátnőm, aki ott ül valahol. Nem mindig, de legtöbbször jól vagyunk. Dolgozunk és álmodozunk utazásokról, egy házról vidéken, ha nagyon elszalad velünk a ló, akkor eladó szigeteket is nézegetünk a neten, és a legváratlanabb helyzetekben kezdünk el a még meg nem született gyerekeink nevelésén vitatkozni. Normális. Próbáljuk kitalálni, hogy hogyan működik egy kapcsolat, amiben mindkét ember önazonossága és önmegvalósítása egyformán fontos, ahol az egyik nem életvitelszerű kiszolgálója a másiknak. Haladunk. Néha bukdácsolunk. Normális.

Nem akarok politikai beszédet mondani. Nem is nagyon tudom, hogy kihez lehetne szólni a mai magyar politikában.

Kinek kell szólni arról, hogy nagyon nagy bajban van ez a társadalom. Hahó! Hahóóó! Valaki gyógyítsa már meg!!!

2000 környékén voltam először Pride-on. Boldog, békés volt az egész. Eszembe sem jutott, hogy visszafordulhat az idő, hogy pár évvel később néhány állampolgára ennek az országnak oly mértékben lesz politikai érdekek, provokáció áldozata, hogy savas tojással, emberi ürülékkel, sörösüvegekkel támadjon a békésen, emberi jogaikért felvonuló honfitársaira. Sok a példa erre a történelemben még ma is, hogy egy bajban lévő, elégedetlen társadalom milyen könnyen mozdítható szélsőségek felé, hogy milyen könnyen manipulálható a boldogtalan, igazi jövőképpel nem rendelkező ember. Sokkoló volt, ami elindult körülöttünk. Nem kellett melegnek lenni ehhez.

Az ország fröcsögni kezdett. Mindenki a másikra. Évekig mindenki fröcsögött.

Eltűntek a lánglelkű fiatalok, eltűnt az értelem, eltűnt az érték, eltűnt a tudás és eltűnt a fejlődni akarás. Megállt az idő. Fekete lyuk keletkezett.

Akkor 2000-ben, úgy számoltam magamban, hogy mire harminc körül leszek, ezek a társadalmat érintő kérdések, a melegek, a cigányok, a nők helyzete, az ország diktatúra utáni szellemi és lelki felépülése, a józan ész és a jóindulat (mindkettőt igen hangsúlyosan, sokszor aláhúzva mondom el és ismétlem, ez szintén jól bevált módszerem a színházcsinálásban), tehát, a józan ész és a jóindulat felhajtó erejével megoldódnak. Na jó, ha nem is megoldódnak, de megoldópályára állnak, és az éppen elég. Azt gondoltam, hogy úgy a gazdaságban, mint a társadalmi ügyekben és a kultúrában egyre váltják majd egymást a tehetségesebbnél tehetségesebb, hozzáértőbbnél hozzáértőbb, felelősebbnél felelősebb vezetők, hogy a diktatúrát elutasító magyarság majd kezébe veszi a vérrel megváltott demokráciáját és kicsavarja annak utolsó cseppjét is. Tévedtem. Azt hittem, hogy felnőtt koromra, mostanra, egy haladó szellemiségű, jószívű ország polgára leszek.

Nem tudok politikai beszédet tartani, mert nincsen politikus, akihez lehetne szólni semelyik oldalon. Kihez forduljak? Amikor felkértek erre a beszédre, nem tudtam magam máshogy elképzelni, csak üvöltve és kurvaanyázva ezen a pulpituson, hogy itt állok harmincnégy évesen egy olyan országban, aminek nincsen se esze, se szíve. Olyan állampolgárokkal az oldalamon, akik tűrik, hogy a hatalom menekülő emberekkel, gyerekekkel vagy akár saját roma állampolgáraival állatként bánjon.

Hogy semmilyen kérdésben egyetlen pillanatra sem merül fel a segítségnyújtás, hogy a jó öreg Brechtet idézzem, nem csábulunk el a jóra, a többre, a bátrabbra, az újra?

Nem hiszem el, hogy nincsen ebben az országban jóság, hogy a kapzsiság, a fröcsögés és a taplóság lettek Magyarország követendő vezérelvei.

Szinte már olyan minden körülöttem, mint valami abszurd dráma, mintha Orwell Állatfarmjának utolsó harmadában lennék csirke. Elvesztette mindenki a maradék eszét és szívét is? Nem a politikusokhoz beszélek, hanem mindenkihez, aki felelős ennek az országnak az állapotáért, aki eltűri, hogy egymásnak ugrasztott társadalomban éljünk. Drága, drága, szeretett jobbosnak, balosnak mondott barátaim, magyarok, ébredjetek már fel! Ébredjen fel az értelem és a szív a mi kis Kárpát-medencékben. Öleljük jól meg egymást és kezdjük újra! Induljunk együtt előre egy okos, szép szívű, egy a sokszínű állampolgáraira büszke társadalom útján.

És akkor egy Brechttel lépnék ki:

Minden változik. Újra kezdeni
utolsó lélegzeteddel is lehet.
De ami megtörtént, megtörtént. És a vizet
amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted.

Ami megtörtént, megtörtént. A vizet
amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted,
de minden változik. Újra kezdeni
utolsó lélegzeteddel is lehet.”

(Magyar Narancs)